Az idő mozgási iránya

Saturday, 05 March 2011 10:01

végtelenAz elmúlt években rengeteg létfilozófiai, időfizikai és időmatematikai publikáció foglalkozott már az idő természetével, feltárva annak szerkezetét és működését. Mégis maradtak bőven homályos foltok, főleg a témát tanulmányozó kobakokban, ezért úgy döntöttem, a legfontosabbakat összefoglalom az Eseményhorizont olvasói számára, mielőtt bezárnánk egy időre az oldalunkat. Ebben a cikkben az idő mozgásával és a mozgás irányaival foglalkozunk, vagyis azzal a kérdéssel, hogy az idő, mint állapotváltozás milyen irányokba halad, haladhat egyáltalán?

Kezdjük a legegyszerűbb állapottal, a megnyilvánulatlan jelenpont időbeli mozgásával. Az állóvíznek nevezett, létezés előtti állapot (vanás) különlegessége, hogy ebben sem a téridőben megszokott idő (rendezett változás), sem az idősemmiben lévő ősidő (kaotikus változás) nem definiálható. Egy önmagában vanó Mandu (okforrás jelenpont), mivel még nem létezik egyetlen másik Mandu számára sem, illetve az ő számára sem létezik valaki, és ő sem létezik önmaga számára, ezért csakis ellentmondásos módon elemezhető. A Mandu vanása során tehát értelmezhetetlen a forgás, futás, bármiféle eseménytérbeli, sőt eseményidőbeli elmozdulás. Ennélfogva a belőle gömbszerűen kiáradó múltszférája, eseményhorizontja is értelmezhetetlen. Nem létezik, csak van. Ezt hívjuk állóvíznek a misztikában. Nulla idődimenziós és nulla térdimenziós gömbje belül folytonos, terjedési, tágulási sebessége értelmezhetetlen és ennél fogva semmi többet nem mondhatunk el róla. Mozgás nélkül nincs idő, ezért ez egy időtlen és teretlen vanásgömb, aminek nincs belső, kvantálható (diszkrét) szerkezete. Igazából múltszférának sem nevezhetjük, hiszen még a jelene sem létezik.

A megnyilvánulás pillanatában azonban mindez gyökeresen megváltozik és rengeteg új dolog, állapot jelenik meg a két egymás számára létező Mandu közös eseményidejében. Például mindkettő elkezd önmaga számára és a másik számára is létezni. Önmagát Bindunak látja, azaz két, egymásba gabalyodó, egymáshoz képest mozgó, forgó Mandunak, ami Bindukból álló időszálat, vízvonalat húz maga után a végtelenben. Ez az ősidő megjelenésének pillanata. Innentől kezdve van futó mozgás (szálirányú nyúlás a végtelenségig), forgó mozgás (bár az iránya, tengelye és sebessége még értelmezhetetlen), és idődimenzió (1D-s ősidő).

A vízvonali primer időszál valójában két külön időszálból áll, amik egy egyenest alkotnak és ellenkező irányban nyúlnak, a két végpontjukon a két Bindunak látszó (magukat annak látó) jelennel. A geometriai ábrázolásokon ezeket a kezdőpontjukban összeérőnek rajzoljuk le, mintha egy pontból indultak volna el, de ez egyáltalán nem igaz. Csak azért rajzoljuk így, mert eseménytér hiányában nem ábrázolható a két Mandu közti távolság a létezés kezdeti pillanatában. Hiszen két nulla dimenziós pont távolsága a meghatározhatatlan semmiben csakis semekkora lehet. Miközben ténylegesen, ha létezne egy felsőbb nézőpont (és beágyazási környezet), azt kellene látnunk, hogy valamekkora időbeli távolságból indultak el szétfelé, az állóvizeik sodrásának engedelmeskedve a frissen létrehozott eseményidőben.
Ezt azért fontos megérteni, mert egyértelműen különbség van aközött, ami történik és aközött, ami ábrázolható és matematikailag logikus. A létezés kezdetét ellentmondások nélkül nem lehet modellezni, azon egyszerű oknál fogva, hogy ekkor még nincs sem egy beágyazási környezet, sem peremfeltételként szolgáló törvény, ami lekorlátozhatná a történteket, a kiindulási lehetőségeket. A létrendszer az ismeretlen és megismerhetetlen sötétből indul, kezdetét homály fedi. Ez nagyon misztikusan hangzik, de nem önkényes kijelentés, hanem szükségszerű és elkerülhetetlen tény.

A későbbiekben, újabb okforrások állóvizeinek bekapcsolódásával egyre bővül a létezés eseményideje, az őskáosz, amiben az egymást a sajátidejükben tologató, áthelyező források kölcsönhatásai sorra létrehozzák az idősemmit lekorlátozó törvényeket. Azon szabályokat, amik az önmagára épülő és öntörvényű, önvaló létezést a továbbiakban irányítani fogják. Ezekről a korábbi írásainkban már sokszor beszámoltunk, részletesen elemezve paramétereiket, ezért itt most nem ismételjük el újra őket. Ehelyett vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy mit is jelent maga az idő, illetve az idő mozgása.

Ahol nincs mozgás, ott nincs idő. Ahol nincs változás, ott nincs idő. Ahol nincs kölcsönhatás vagy legalább hatás (egyik létező hat a másikra), ott nincs idő. Ahol nincs információ, vagyis az aktuális állapotot leíró törvény, paraméterlista, ott nincs idő. Mindezek akkor jelennek meg a létezésben, amikor az legalább három szemlélőpontból áll. A két pontból álló lét protoidővel, protokölcsönhatással, protoinformációval és prototörvényekkel rendelkezik, lásd a három pont törvényt.
Fontos különbséget tennünk az idő mozgási irányai között. Amikor egy jelenpont mozog az őskáoszban, mert sodorja a hullámtér, akkor a többi forrásponthoz képesti helyét és helyzetét változtatja meg az eseményidőben. Ez lehet az emanációnál lassabb (tardionikus) vagy gyorsabb (tachionikus). Attól még, hogy egy jelenpont futótűz tachionként vágtat előre az idősemmiben, és a hullámtere kifordulva önmagából létrehozza a pozitív taszítási vektorú idő mellett a negatív taszítási vektorú időrétegeket is, nem fog az idő telési, múlási iránya megváltozni. Ez az összes tachionra érvényes, az időhurkokban keringőző virtuális másolatokra is.
Az idő telési, múlási iránya az, amit egyszerűen kiáradásnak, gömbszerű felfúvódásnak, végtelenbe terjedésnek nevezünk. Ez mindig a jelenponttól indul, és a végtelenségig folytatódik kifelé (okforrásnál szakadatlanul), függetlenül a pont mozgásától. A múltszférának nincs jövőszféra párja, vagyis nem létezik egy másik oldal „valahol”, ahol az idő gömbszerűen befelé szűkülne, belerohanna a jelenpontba. Az idő tehát nem homokóra alakú, ahogy azt sokan elképzelik és lerajzolják. És sehogy sem lehet megfordítani. A jelent egyszer elhagyó eseményhorizont rétegek nem változtathatók meg, viszont minden elért időforrás mozgásállapotát megváltoztatják, odébb lökdösve őket. Ezt már nagyon sokszor elmondtuk, leírtuk, elmagyaráztuk.

Éppen ezért nincs értelme arról beszélni, hogy az idő úgymond megfordítható, vagy visszafelé folyik (ahogy azt egyes fizikusok próbálják elképzelni, mivel nem látnak a mérési eredményeik mögé filozofikus szemmel). Nincs olyan jelenpont, aminek a sajátideje a jövő irányából haladna visszafelé a múltba, szembemenve a többi jelenpont sajátidőbeli mozgásával. Mivel az idő skaláris mennyiség, azaz minden lehetséges (létező!) irányba egyformán, egyszerre kiterjed, semmiféle trükkel nem fordítható meg a terjedési iránya. Jövő tehát nem létezik.

Az más kérdés, hogy ami az egyik jelenpontnak már a múlt, a másiknak, ami felé még közeledik az eseményhorizontja, a jövő. Azért, mert felé jön. Ami senki számára sem vált még múlttá, az senki számára sem lehet jövő, mert nincs még honnan jönnie. Amiről tehát senki sem tud, az nem is létezik.

Az is más kérdés, hogy az időhurokban keringő tachionok folyton beleszaladnak a saját múltjukba, ahol meglátják a saját múltbeli képüket, mintha időutazást tennének visszafelé, de ezt anélkül teszik, hogy ténylegesen visszafelé mozogtak volna a sajátidejükben, önmagukhoz képest. A megfogalmazás félreérthető, de a tény attól még tény marad. A saját múltját megpillantó jelen persze ezzel egyben a saját jövőjében is halad, hiszen a saját múltja az, ami őfelé jön. De így sem tesz utazást a jövőbe. Viszont létrehozza azt, önmagából, önmagának és mindenki másnak is, akit elérnek az időhurok spirálgömbi (és a ciklikus önújrakeltés miatt szakadozott, térszünetekkel tarkított) hullámai.
Az az álom, amiről az emberek régóta fantáziálnak, hogy lehetne építeni valahogy egy időgépet, amibe beülve tetszés szerint mehetnénk előre-hátra a saját jelenidőnkhöz képest, a fogalom alaposan félreértett (és népszerű) formájában nem lehetséges. Vannak viszont módszerek, speciális időfizikai trükkök, amik révén mégis lehet utazni az eseménytérben és az eseményidőben is, előre-hátra, bizonyos feltételek esetén (a létezési törvények betartásával), bizonyos korlátok között. De csak a mások idejéhez képest, és nem a sajátidőnkhöz képest, ami ekkor is előrefelé fog járni, megváltoztathatatlanul. Ennek egyik módja az, ha térugrással az emanációnál nagyobb látszólagos sebességgel helyeződünk át a térben, sugárirányban eltávolodva a szemlélt objektumtól, hogy mindig az időben korábbi pillanatát lássuk a távolból (de az is csak előre látszódik haladni a sajátidejében). Egy másik módja viszont azt is lehetővé teszi, hogy kvázi egy helyben maradva lássuk meg a közeli objektumok egyre korábbi pillanatait (előre haladni), mintha egy filmet néznénk a múlt eseményeiről (nem kronovizor!).

idogepAz istenek és a fejlettebb civilizációk használnak is az univerzumokban ilyen visszatérésre képes időgépeket, amiknek ugyan régóta ismerjük a működési alapelvét, de úgy döntöttünk, hogy nem fogjuk publikálni egyelőre. Az emberiség még nem alkalmas (nem elég érett) ennek a tudásnak a megszerzésére és pláne a használatára. Attól nem tartunk, hogy bárki is fölfedezné a megoldást, alapos időfizikai tanulmányok után, mivel annyira speciális témáról van szó, hogy isteni szerencse kell a módszer megtalálásához a rengeteg lehetőség között, amik nem vezetnek eredményre. A lényeg az, hogy lehet ilyen időgépet készíteni, működnek is ilyen gépek a teremtésben sokfelé (lásd például a Biblia kódjának keletkezését), és akik használják őket, nagyon vigyáznak rájuk, nehogy galiba legyen belőlük.
Az időhullámok szerkezeti tulajdonságaival kapcsolatos további, tisztázatlan kérdésekkel külön írásban foglalkozom rövidesen, aminek címe: Gondolatok az időhullámokról. Fontos, hogy senki ne higgye: már mindent tudunk az időről és semmi felfedezni, kideríteni való nem maradt az időfizikában. Akik értenek hozzá, azok tudják a legjobban, hogy még messze vagyunk a véglegesnek vagy akár csak egzaktul lezárhatónak is tekinthető megoldástól. A következő kutató generációknak is bőven maradnak megválaszolandó kérdések és főleg lemérendő kísérletek a teremtés titkaival kapcsolatban. Bízunk benne, hogy az Eseményhorizonton közzé tett munkáink segítségükre lesznek a munkában. És semmi esetre se kezelje senki szent dogmaként a leírtakat, amit kőbe kell vésni és nem lehet megváltoztatni. Hisz az egész létezés lényege maga a változás, az új dolgok létrehozása. Mert ami még nem volt, annak lennie kell a teljesség felé vezető úton.

( forrás:  Eseményhorizont Magazin )

Published in Tudomány

Az ember halhatatlanságának kérdése

Tuesday, 18 January 2011 08:57
- Amíg idő van, addig Élet is van: különböző formákban -

Mi emberek vagyunk azok, akik tudunk az időről, és ezáltal valamiképpen felette állunk az idő folyásának. Tudunk az örökkévalóságról, vagy másképp kifejezve: a valóság egészének valamiképpen örök voltáról.


Most tegyük fel magunknak  a kérdést: hogyan jutottunk ehhez a kétségtelenül igaz tudáshoz, hogy tovább élünk?

A válasz ez lehet: Ha saját magunk létezésének időben véges (nem örökké tartó) módját összehasonlítottuk a valóság egészének csakis öröknek, minden időn túlinak elgondolható létezési módjával. Tehát az örökkévalóságra vonatkozó tudásunk egy lépésről lépésre haladó gondolatmenetnek, egy levezetésnek a következménye, illetve eredménye. Mert iít tulajdonképpen sajáí létezési módunk megtapasztalásának egyszersmind adott két mozzanatára vonatkozó tudásról van szó. Vagyis ez a tudás egy alapvetően közvetlen ismeret, azaz tapasztalat eredménye. Persze ez a léttapasztalat nem úgy áll rendelkezésünkre, mint az érzékelhető tárgyakra vonatkozó tapasztalat, hanem csak élettapasztalatunk hátterében, az élettapasztalatunkban bennfoglalt tudásként van számunkra jelen.

Ennek a kifejtésnek azonban sohasem az a célja, hogy olyasmivel ismertessen meg minket, ami távol áll tőlünk, amiről még semmit sem tudtunk, hanem e kifejtés csak arra irányul, hogy rádöbbentsen arra, amit alapjában véve már mindig is, pontosabban, amióta az eszünket tudjuk, tudtunk, persze sokszor anélkül, hogy figyeltünk volna rá.

Témánk megfogalmazása és lehatárolása

A halál az ember biológiai, evilági létezésének vége. Ebben az értelemben kétségtelenül múlandó lények vagyunk. A nagy kérdés viszont, hogy csak ezek vagyunk-e? Van-e önmagunkban valami, ami túléli a biológiai haláll? Van-e személyes élet a halál után? A nagy monoteista vallások (az ortodox zsidóság, a kereszténység és az iszlám) ezt állítják, hogy amikor a halottak feltámadásáról és a halál utáni személyes örök életről beszélnek - amit a filozófusok a görög filozófiából vett szóhasználattal mint a „lélek halhatatlanságát" írnak le a lélek halhatatlanságáról való beszéd lényege, hogy a „lélek" szóval azt a valamit jelöljük, ami a halál után is biztosítja a földi életet élt személy önazonosságát. Az Istenben és az örök életben hívő ember meg van győződve arról, hogy személyes léte nem szűnik meg halála által. - Minket viszont most az foglalkoztat: ez a meggyőződés pusztán a hit dolga, vagy megnevezhetünk belátható, az értelem számára is meggyőző érveket, melyek ezt a hívő meggyőződést alátámasztják, illetve megalapozzák? - Ezt a kérdést kívánjuk most megvizsgálni.

felemelkedettAzt az állítást, hogy az ember személyes élete nem zárul le a halállal, nem könnyű az értelem számára belátható érvekkel alátámasztani. Mert abban a kétségtelen tényben, hogy a halállal az ember minden számunkra megtapasztalható tevékenysége megszűnik, holtteste pedig elporlad, oly megdöbbentő erővel mutatkozik meg az emberi élet múlandósága, hogy e megrázó tapasztalattal szembesülve látszólag alig van esélyünk arra, hogy kimutassak az elhunyt személy nem semmisült meg. Erre csak akkor nyílik lehetőség, ha ki tudjuk mutatni: vannak másfajta, a mindennapi tapasztalat számára hozzáférhető tények, melyek helyesen értelmezve, meggyőzően utalnak arra, hogy a halál nem jelenti az ember személyes létének végét; hanem, hogy az, ami az ember személyes létének végső hordozója, vagyis az, amit „léleknek" nevezünk, nem azonosítható minden további nélkül azzal a "testtel", mely a halál után feloszlik. (Megjegyzendő, hogy amikor itt tapasztalatról beszélek, akkor nem a természettudományos kutatás értelmében vett tapasztalatra gondolok, mert a természettudományos kutatás számára csak az számít tapasztalatnak, ami mint a kutató tudóssal szembenálló, észlelhető és lehetőleg mérhető tárgyként vizsgálható meg.) Itt sokkal inkább olyan tapasztalatokat szeretnék szóvá tenni, melyek egyéni, személyes életünkben mutatkoznak meg akkor, amikor gondolkodunk, és öntudatosan cselekszünk. Vagyis itt egzisztenciális, magunkat személyi voltunkban érintő, és egyben a mindennapi életben jelentkező tapasztalatokról lesz szó. Olyan tapasztalatokról tehát, melyek egészen hétköznapiak és melyek mindenkinek rendelkezésére állnak. - Ezt azért hangsúlyozom, mivel sok régi kultúrában, sok népnél bizonyos rendkívüli, ritkán előforduló, de esetenként, úgy tűnik, megbízhatóan dokumentált események kapcsán alakult ki. Olyan történetekre gondolok itt, melyek elhunyt személyeknek haláluk utáni megjelenéséről, túlvilági üzenetekről számolnak be. A felvilágosodás kora óta ezek száműzve vannak a tudomány területéről. A parapszichológia és az ezoterikus irodalom azonban foglalkozik velük. Az ilyenfajta eseményekről később beszélünk.

Még egy előzetes kérdést itt legalább érintenünk kell: Lehet-e a halál utáni személyes életet, azt, amit a lélek halhatatlanságának nevezünk, bizonyítani? - Ha csak olyan gondolatmenetet vagyunk hajlandók bizonyításként elfogadni, melynek senki sem tud ellentmondani, akkor a lélek halhatatlansága nem bizonyítható. De egy ilyen igénynek tulajdonképpen semmiféle gondolatmenet nem tehet eleget. Olyan bizonyítás, mely kikényszeríti egy állítás elfogadását, nem létezik. Minden állítás elfogadásában szerepe van személyes szabadságunknak.

Honnan tudjuk, hogy mi emberek mik vagyunk?

Ebből a nagyon egyszerű kérdésből indulunk ki. Tegyük fel a kérdést először egészen általánosan: Honnan tudjuk egyáltalában, hogy mi micsoda? - Válasz: a dolgok, az élőlények, a személyek megfigyeléséből. De mit kell elsősorban megfigyelnünk? - Válasz: Elsősorban a dolgok, az élőlények, a személyek tevékenységét keli megfigyelnünk. Ezek szerint az élőlények és az ember esetében a belőlük kiinduló, a tőlük származó cselekedetek azok, melyek megmutatják a bennük rejlő képességeket és e képességek alapján azt is, hogy milyen az igazi mivoltuk. - Az ember mivoltának megismerése szempontjából azonban még egy kérdést tisztáznunk kell. Ha a tevékenység mutatja meg valaminek igazi mivoltát, akkor tudnunk kell, hogy honnan ismerjük meg azt, hogy egy tevékenység tulajdonképpen milyen jellegű, hogy mit is nyilvánít ki? -

Válasz: Egy tevékenység mivoltát abból ismerjük meg, hogy megvizsgáljuk, mire is irányul ez a tevékenység, mi is ennek a tárgya?

Hogy tehát kiderítsük, valójában mik is vagyunk mi emberek, meg kell tehát vizsgálnunk, mire vagyunk képesek. Azt, hogy mire vagyunk képesek, azt a tőlünk, magunktól származó cselekedetek vizsgálata által állapíthatjuk meg. A cselekedeteink jellegét pedig abból tudjuk megállapítani, hogy megvizsgáljuk, mire is irányulnak cselekedeteink, mik a cselekedeteink tárgyai.
Ezen előkészítés után belefoghatunk egy vizsgálódásba:

Mi az, hogy „örök"?

Mivel az emberi személy örökkévalósága, más szóval a lélek örök élete foglalkoztat minket, azért vizsgáljuk meg ezt a szót, „örök". Ezt a szót használjuk a mindennapi nyelvben is. Valamiképpen értjük is, hogy mit is jelent. Valamiképpen az idővel hozzuk kapcsolatba, habár ha valamiről azt mondjuk, hogy „örök", akkor azt az időt felülmúlónak tartjuk. - Ezért, hogy kiderítsük az „örök" szónak igazi jelentését, először az idővel kell kicsit foglalkoznunk.

Mi az idő?

A halhatatlan lélekIsmeretes Szent Ágoston megállapítása az időről: „Ha nem kérdeznek, akkor tudom, hogy ez mi; de ha kérdeznek, akkor nem tudom." - Ezzel valamiképpen mi is így vagyunk, hiszen időben élünk, és így számoljuk az órákat, a napokat, az éveket. De pontosan megmondani, hogy mi az idő, nem egyszerű. Az mindenesetre világos, hogy az időnek három dimenziója van: múlt, jelen és a jövő. Persze a múlt az, ami már nincs, a jövő az, ami még nincs, és a jelen csak egy rövid pillanatnak tűnik, mely, mihelyt észleljük, már el is illant. Az idő mégis valamiképpen az, ami összefogja a múltat a jelent és a jövőt. - Nagyon fontos itt megállapítanunk azt, hogy az idő a szó szoros értelmében csak öntudattal (önmagára vonatkozó tudással) rendelkező lény, vagyis csak az ember számára van. Mi emberek vagyunk azok, akik tudunk az időről, mint időről, és ezáltal valamiképpen felette állunk az idő folyásának. Tudunk a múltról, mint ami már elmúlt, a jövőről, mint arról, ami még nincsen itt, de el fog jönni, és tudunk a jelenről, melyben cselekednünk kell, melyet amennyire lehetséges ki kell használnunk. A múltra emlékezve a múltat a jelenbe hozzuk, a jövőt tervezve a jövőt a jelenünkbe vonjuk be. A múltnak és a jövőnek a jelenben való összefogása, a múltról és a jövőről való tudás a jelenben megint megmutatja, hogy valamiképpen felette állunk annak, amit az idő múlásának nevezünk. Az idő a megőrzött múlt és a várt jövő egysége az öntudattal rendelkező személy jelenében. - Nagyon fontos megállapítanunk még azt is, hogy az idő, végeredményben mindig a saját időm, az én időm. A saját időbeliségünkről tudva tudunk az időről. Akkor is, ha eseményeket el tudok helyezni a történelmi időben, a saját időbeliségemről való tudás az alapja időtudatomnak. Mint olyan valaki, aki tudok az időmről, tudok az időbeli végességemről is. Ezzel a tudással, ezzel a tapasztalattal többféleképpen szembesülök.

Az időbeli végességemről való tudás, mellyel szembesülnöm általában nem esik jól, egy nagyon érdekes, nagyon tanulságos tudás. Feltételezi ugyanis az örökkévalóságról, az „örökéről való tudási, mégpedig első fokon abban a formában, hogy tudom: biológiai létezésem szempontjából éppen nem vagyok örökkévaló lény. De azt is tudom - és ez az örökkévalóságról való tudás második foka hogy halálom által még nem szűnik meg a világ egésze. Vagyis azt is tudom, és itt hangsúlyozom: tudom, nem pedig csak vélem vagy elképzelem, hogy az, ami van, vagyis a létező valóséig egésze nem lehet mindenestül múlandó, hanem lényegéhez hozzátartozik a semmiképpen sem múlandóság, azaz az örökkévalóság.

Honnan ered ez a tudás?

Itt azt kell mondani, hogy ennek a tudásnak alapja egy egészen alapvető, a létezésnek, a „lenni"-nek mivoltára vonatkozó tudás. Itt arról a tudásról van szó, hogy tekintve a semmiből csak úgy magától soha nem lehet valami, vagyis, hogy a semmiből nem lesz semmi, ezért azt kell mondani: kell lenni olyasminek, ami örökkévaló, ami úgy van, hogy nem lehet múlandó; ami úgy van, hogy nem lehet, hogy ne legyen. - Itt egy biztos, letagadhatatlan tudásról van szó.
Itt idekívánkozik egy megjegyzés: Manapság a természettudományos kozmológiában beszélnek az „ősrobbanásról", mint a világegyetemünk létezésének kiindulópontjáról. Le kell szögeznünk, hogy ez semmiképpen sem érvényteleníti előbbi megállapításunkat. Mert (1) az „ősrobbanás" egy fizikai szingularitásra, csak egyediként értelmezhető állapotra mutat rá, mely a természettudományos kutatás határát jelenti; de (2) ez semmiképpen sem jelentheti azt, hogy a világegyetem a semmiből keletkezett. A semmiről ugyanis nem állítható, hogy robbanhat, nem állítható az, hogy robbant. A semmi, mivel semmiféle tulajdonsággal sem rendelkezhet, nem tud robbanni! Vagyis valamilyen ténylegesen létező valóság kell, hogy - ha nem is szükségképpen időben, de létben - megelőzte az „ősrobbanást". Szögezzük tehát le, hogy tudunk az örökkévalóságról, vagy másképp kifejezve: a valóság egészének valamiképpen örök voltáról. Vagyis kétségtelen, hogy ez a tudás, ez a gondolat, ez a felismerés jelen van az értelmünkben. És az is kétségtelen, hogy ez a felismerés nem fantáziánk, nem képzeletünk szüleménye, azaz megfelel a valóságnak, tehát igaz.

Weissmahr Béla: Az ember halhatatlanságának kérdése II.


Forrás:
A Faludi Ferenc Akadémia rendezésében 2005. február 16-án megtartott előadás szövege.
Szemlézte: Liptay András

Published in Ezotéria

Reinkarnáció

Tuesday, 18 May 2010 07:30
Létünknek ezen a szintjén csupán valóságszeletekben vagyunk képesek gondolkodni, mindenségfelfogásunk is ezáltal korlátos. Szükségünk van egy segédváltozóra, amit időnek nevezünk. Előző és következő életekről csakis akkor beszélhetünk, ha az időt, mint – egyébként nem létező – dimenziót is elfogadjuk. A Mindenség teljességében (a végtelen információs térben) természetesen nincs egymásutániság, hiszen minden egyszerre, együtt van jelen. Profán hasonlattal, az összes életünk együtt jelenül meg, mint egy szeletekre vágott tojás a tojásszeletelőben.

Beszélgettünk az előzőekben arról, hogy ha megjelenik a mi képünkön egy másik kép, ami számunkra úgy tűnik: nem oda illő, az mi módon jelenhetett meg a mi valóságunkban. És akkor azt ígértem, elmondom a módját annak, hogy hogyan vagytok képesek ezt a tényezőt is uralni a saját életeteken belül.
Egy módszert már nyújtottam számotokra azon eset kapcsán, amikor nyomon tudjátok követni, hogy a kép (anyós példánál) hogyan került a képetekre. Itt ugye egy olyan érzelmi háttér volt a kiváltó ok, ami lehetővé tette ezt az élményt; tehát ez egy-egy egyszerűbb eset abban a tekintetben, hogy ilyenkor nincs más teendőtök, mint azon az érzelmi hozzáálláson változtatni, ami által bevontátok a kukacoskodó anyóst a képbe.

Azonban itt van a második eset, amikor az adott képetekre vetülő kép eredetét nagyon nehéz lenne kikutatni, megfejteni és ez azt eredményezi, hogy ti úgy érzitek, a ti képetek alapvetően harmonikus és derűs, de ott az a közös metszet, ami ezt valamilyen módon elrontja. Ilyenkor ugye hiába ragadsz ki egy, csak a te teremtésed által irányított kockát a képedből, mert azt már nem tudod harmonikusabbá tenni, hiszen az jó érzéseket kelt benned, és a képen csak egy zavaró tényező van, mondjuk a téged kifúrni akaró kolléga.

Ilyenkor, barátaim, arra kell gondolnotok, amit már az elején mondtam, tehát hogy minden kocka kiindulópontja egy új történetnek. És ebben a kockában ott van egy zavaró elem, az a favágó, aki lehet, hogy kidönti a te képeden lévő fát, rajta Micimackóval és a rigókkal. Ebben az esetben nagyon egyszerű tanáccsal tudok szolgálni; fogni kell a képet és annak a zavaró momentumnak, annak az oda nem illő résznek kell egy új jelentést adni a saját képeteken, hogy az már a továbbiakban harmonikusan tudjon illeszkedni a képetekbe. Tehát ott az a favágó, aki megjelent a képen, egy régi választásotok eredményeként, és ilyenkor nincs más dolgotok, mint a hozzá való viszonyulásotok milyenségén kell állítani. Nem megriadni a favágótól, nem katonákat küldeni a következő képen ellene, mert ezzel a képen még csak éppen hogy kibontakozó drámát erősítenétek; hanem a favágót egy olyan módon illeszteni a képbe, ami számotokra csodálatos végkifejletet biztosít. Tehát jön a favágó a fűrésszel, de ti ezt a következő képen már a magatok szolgálatába állíthatjátok mondjuk oly módon, hogy a száradt ágakat lefűrészelve takaros kis asztalt készít Micimackó és barátai számára, egy kellemes nyárdélutáni piknikhez. Ez idáig mind szép és jó, Adamus - mondhatjátok ti erre - de mi van azzal a géptulajdonossal, aki által a favágó a képemre került; mi van akkor, ha azt a favágót ő a maga történetében oly módon teremti tovább, hogy az bizony kivágja a fát, amin az én drága barátaim trécselnek?

Erre az a válaszom, drága barátaim, hogy ehhez kellett megértenetek a kört, az idő nem lineáris voltát, valamint azt, hogy minden választásotok egy új történetet eredményez. Mert ha te úgy választasz, hogy a favágó kis asztalt fabrikál a faágakból, míg a melletted ülő azt teremti meg, hogy a favágó márpedig kivágja azt a fát, mind két potenciál megteremtődik egyazon időn belül, csak számotokra, a képet nézők számára nem lesz ebben összemosódás, mert ez már két külön történetté vált szét, két külön kört alkotattok, ami csak egy bizonyos ponton metszette egymást.

A való életből kiragadott példa nyomán a téged az állásodból eltávolítani akaró kolléga története is folytatódik a maga teremtése folytán, ám ha te szeretnél maradni a munkahelyeden, és ehhez hozol egy választást, számodra is megteremtődik egy ezt szolgáló történet. Ez, a példánál maradva, egész egyszerűen azt eredményezi, hogy az a kolléga nem téged, hanem egy másik kollégát fog, hogy úgy mondjam, kitúrni, míg te megerősödsz a pozíciódban, elengeded magadtól a bosszú és harag körének tapasztalásait, és egy magasabb pozícióba lépés új körét kezded meg. Ezek a körök sohasem futnak párhuzamosan, csak addig a pontig teszik ezt, amíg ebben a közös teremtésben lévő tapasztalások mindkét fél szándékának megfelelnek azonos módon. Te bármikor kiléphetsz ebből a körből, egy új kört teremtve ezáltal, és ezzel az egyszerű lépéssel lehetőséget teremtesz magadnak egy teljesen másféle tapasztalási út bejárására.

Ehhez azonban az szükségeltetik, hogy ne vidd tovább a drámát, ne harcolj oly módon a képeden megjelent szereplővel, hogy az ő irányultságát táplálod, mert akkor előfordulhat az a borzalmas dolog, hogy szép lassan átveszi az irányítást a történeted felett és a végén már az egész sztori kimenetele az ő kezében lesz. Nem kell ehhez visszamenned a kiindulóponthoz, nem szükséges feltárnod annak a pillanatnak az emlékét, amikor ezt a kört megteremtetted, amiben ott a favágó, mert mint azt már mondottam, minden kocka egy új történet kezdete; elég annyi, hogy felfedezed a képen ezt az oda nem illő elemet és más előjelet adsz neki, más történettel ruházod fel, és akkor ezzel te egy olyan kört teremtettél, aminek során vagy eltűnik a képedről, vagy éppen hogy a te történetedhez szolgál díszítőelemként.

Mi a különbség az első módszer (amikor arra biztattalak, hogy keress egy csak rád jellemző részt ezen a képen), illetve e második között (amikor azt állítom, hogy magát a szereplőt kell a magad szolgálatába állítanod)?

Hogyan lehet a kettőt megkülönböztetni egymástól?

Nagyon egyszerű a válasz, drága barátaim: úgy, hogy ha a képed eleve borongós, eleve benne rejlik ennek a rá vetülő képnek a lehetősége, ha akármennyire is nem tetszik ez neked, de ez a kép szervesen illeszkedik a te képedbe, maximum felerősíti a hatását, akkor az első módszer szerint kell eljárnotok, mert akkor a gépetekben lévő mágnes Itt és Most vonzotta oda azt a képet. Ám ha a képed alapvetően számodra tetszetős lenne, csak ott van az a zavaró tényező, ott az a favágó, akkor elmondható, hogy a mágnes állítás egy olyan régi időpontban történt, amire te már nem emlékszel; melléd sodorta azt gépet, ami az Itt és Mostban vetíti oda a képet, ugyanis most érkezett el a történet abba a szakaszába, ahol mindkettőtök számára fontos tapasztalás lehet a két kép közös metszetének látványa. Ilyenkor kell azt a technikát alkalmazni, hogy most kifejezetten erre a részre koncentrálva kell azt megváltoztatni, az ehhez a képhez fűződő érzelmi viszonyulásotokon változtatni.

A Világegyetem törvényei mindig és mindenkor érvényesek, mindig és mindenkor működnek, csak ti egy olyan perspektívából tekintetek sokszor rá, hogy a nagyobb összefüggéseket, a sokszor egyértelmű ok-okozati viszonyokat ebből a nézőpontból nem ismeritek fel. Ez olyan, mikor egy 3x3 méteres képet 1 cm közelről néztek, nem tudjátok rajta felfedezni azt a gyönyörű hölgyet, akit ábrázol, csak foltokat és pacákat láttok, de ez nem jelenti azt, hogy nincs ott a képen a gyönyörű rózsaszín ruhás hölgy, és ha hátra tudtok lépni párat, esélyetek van meglátni és ezáltal az egész kép más értelmet nyer számotokra.

Eljutottunk, barátaim, ahhoz a ponthoz a beszélgetésünkben, amikor el tudunk gondolkodni azon, hogy ha így működik a személyes tapasztalás a lineáris idő illúziója mentén, ha így működik a társteremtés annak az illúziója mentén, hogy hatással vagytok egymás életére, akkor pontosan mi is a valóság számotokra; pontosan hogyan tudnátok ezt a gyönyörű rózsaszín ruhás hölgyet a maga teljességében megnézni, hogy ezáltal magát az egész képet értelmezve egy teljesen más módon értelmezzétek azt?
 
 
Published in A lélek rezdülései

Lehetséges az időutazás?

Wednesday, 06 December 2006 09:02

1202timeline2Az utolsó pár évtized komoly tudományának legvadabb fejleménye a tudósok körében, Kaliforniától Moszkváig, az időutazás lehetőségének elemzése. A tudósok nem foglalkoznak (legalábbis még nem) időgépek kifejlesztésével laboratóriumaikban, de Einstein általános relativitás-elméletének (ARE)–(amely ez idáig a legjobb elmélet a térről és az időről) híres egyenleteit tanulmányozva arra a megállapításra jutottak, hogy semmilyen fizikai törvény nem sérti meg az időutazás lehetőségét. Nagyon valószínű, hogy nagyon nehéz ezt megvalósítani, de nem lehetetlen.

Habár ez az egész sci-finek tűnik, a tudósok egy része komolyan vette ezt az elképzelést és egy olyan természeti törvény bevezetését javasolták, mely megakadályozza az időutazást s ezáltal meghiúsítja különböző paradoxonok kialakulását. Ez idáig azonban senkinek sincs semmilyen elképzelése a törvény működéséről. Klasszikus paradoxon például az az eset, amikor egy személy az időben utazva visszakerül a múltba s valami módon megakadályozza saját maga megszületését - megöli például nagyanyját még kisgyermek korában vagy pedig olyasmit tesz, ami folytán szülei sosem találkoznak egymással (mint Vissza a jövőbe című filmben). Az egész ellentmond a józan észnek, állítják a szkeptikusok, tehát valami törvénynek léteznie kell, mely ezeket megakadályozza. Többé-kevésbé hasonló indoklással próbálták bebizonyítani azt, hogy az időutazás lehetetlen.

Nos, mit is lehet valójában kifacsarni Einstein egyenleteiből? Mint egyesek elvárhatják, az időutazáshoz extrém fizikai objektumok - fekete lyukak szükségesek. S mivel Einstein elmélete a téridő elmélete, nem meglepő számunkra, hogy elvben a fekete lyukak tényleg lehetőséget nyújtanak egyfajta tér- illetve időutazásra. Bár mondhatjuk, hogy egy egyszerű fekete lyuk erre nem is a legmegfelelőbb, mivel ha ilyen lyuk keletkezik valamilyen nagytömegű nem forgó anyagból, akkor csupán "elpihen" valahol az űrben s elnyel mindent, ami a közelébe kerül. E lyuk középpontjában létezik egy pont - az ún. szingularitás, ahol a tér és az idő megszűnik s az anyag sűrűsége végtelenné válik. Körülbelül 30 évvel ezelőtt Roger PENROSE az Oxford egyetemről bebizonyította, hogy bármilyen tárgy, mely ilyen fekete lyuk közelébe kerül, a lyuk gravitációs vonzása következtében a szingularitásba zuhan s örökre eltűnik számunkra.

Az 1960-as években azonban Roy KERR Új Zéland-i matematikus bebizonyította, hogy a dolgok egészen másképpen alakulnak forgó fekete lyuk esetében. Szintén létrejön szingularitás a lyuk középponti részében, melynek azonban gyűrű formája van. Elvben lehetséges "átúszni" a lyuk gyűrűjén s megjelenni egy más helyen, más időben. Ez az ún. "Kerr megoldás" volt az időgép első matematika modellje, de abban az időben senki sem vette komolyan ezt az elképzelést. E megoldás iránti érdeklődés is csupán a 70-es években nőtt meg, miután a csillagászok felfedeztek pár fekete lyuknak tűnő objektumot Tejútrendszerünk és más galaxisok központjában.

Ezen tudományos felfedezések során hatalmas mértékben megnőtt az olyan populáris cikkek száma, melyek állítása szerint - számos tudós bosszúságára - az időutazás mégiscsak lehetséges. Az 1980-as években Kip THORNE (az ARE egyik legelismertebb szakértője) és a kollégái a CalTech-ből elhatározták, hogy egyszer s mindenkorra bebizonyítják, hogy ezen valótlan állítások nem következnek Einstein egyenleteiből. Megvizsgálva a problémát minden szemszögből kellemetlenül arra a következtetésre jutottak, hogy tényleg nincs semmi ezekben az egyenletekben, mely megakadályozhatja az időutazást, feltéve ha (és ez egy komoly kikötés) létezik olyan technológia, mellyel a fekete lyukak manipulálhatók.

Hasonlóan a Kerr-megoldáshoz, más típusú fekete-lyuk-időgépek is megengedettek, mint például a féreglyukként ismert konfigurációk, melynél két fekete lyuk (saját térrel és idővel) ún. "torokkal" van összekötve. Számos más példát is említ Thorne Black Holes and Time Warps című könyvében, melynek picit nehezebb a stílusa (habár komoly mennyiségű információt hordoz) mint Michio KAKU, New York-i fizikaprofesszor Hyperspace című könyve. A könyv, Thorne könyvével ellentétben számos elemzést tartalmaz olyan tudósok hozzájárulásáról az időutazás témájához, mint például Robert HEINLEIN. A Nagy Robbanás, a húrelmélet, fekete lyukak, kisded világegyetemek s még más ismert és ismeretlen téma elemzésre kerül, de ezek közül is legérdekesebb az a fejezet, mely az időgép felépítéséről szól.

"A tudósok nagy többsége, akik nem tanulmányozták behatóbban Einstein egyenleteit", mondja Kaku, "üres fecsegésnek tartja az időutazást." S ezek után Kaku azzal folytatja magyarázatát, hogy miért is foglalkozik a tudósok kisebb csoportja tüzetesen ezzel a problémával. Kedvenc oldalunk a könyvből az a diagramm, mely egy egyén furcsa családfáját ábrázolja, ki Robert HEINLEIN "All You Zombies" című elbeszélése alapján időutazva egyszerre saját apjaként s anyjaként jelenik meg a diagrammon. Kaku elképzelésével az időgépről számos Dr.Who- illetve H. G. Wells rajongó kedvében járna:

"[Ez] két teremből áll, melyek két párhuzamos fémlemezt tartalmaznak. A fémlemezek közt keletkező hatalmas elektromos mezők (sokkal nagyobbak, mint amilyent a mostani technológiával létrehozhatunk) felhasítja a téridő szerkezetét, lyukat hoz létre a térben, mely összeköti a két termet. Einstein speciális relativitás-elméletét (SRE) felhasználva, mely szerint az idő lassabban telik a mozgó objektum számára, az egyik terem egy hosszú utat tesz meg nagyon gyorsan és visszatér eredeti helyére: Az idő másképpen fog folyni a féreglyuk két végén [és] bármi, ami a féreglyuk egyik végébe zuhan, pillanatok alatt a múltba vagy a jövőbe kerül [amikor a lyuk másik végében felbukkan]."

És mindez egy olyan jó hírű folyóiratban jelent meg, mint a Physical Review Letters (ha nem hiszik el, ellenőrizzék a Vol. 61-es szám 1446. oldalán kezdődő cikket). Bár mint tudomásul vettük, a technológia, mely segítségével bizonyos mennyiségű anyagot juttatunk át a fénysebességhez közeli sebességgel a fekete lyuk központi részén keresztül, félelmetesnek tűnik. De mi azt sem állítottuk, hogy ez könnyű lesz. De hogyan is kerüljük el a paradoxonokat? A tudósok erre is találtak megoldást. Ha jobban átgondoljuk a dolgokat, nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy egy csipetnyi megfontolt kvantumtérelméleti hozzájárulás sikerrel veszi ezen akadályokat is a relativitás-elmélet által megengedett időutazás megvalósításában.

A dolgok a következőképpen működnek. A kvantumfizika egyik értelmezése szerint (mivelhogy számos értelmezés létezik és senki sem tudja, vajon van-e köztük olyan, amelyik az "igazi") egy kvantumobjektum (mint például az elektron) mihelyt választási lehetőséghez jut, egyúttal új világokat hoz létre. Vegyük csak a legegyszerűbb esetet, amikor egyetlen elektron egy olyan akadály irányában mozog, melyes két rés található. Az elektronnak át kell jutnia a rések egyikén (mivel az akadály másik oldalán ezt az elektront regisztráltuk). Nos, a Világegyetem felhasad s a valóság egyik verziójában (a relatív dimenziók egyik csoportjában) az elektron az egyik résen halad át, míg a másik világban a másik résen.

Ezen értelmezés szerint extrém esetben a Világegyetem annyi részre hasad fel, amennyi az adott pillanatban az összes bekövetkezhető folyamat, melyek mindegyike biztosan lejátszódik a "multiverzumok" egyikében. Létezik tehát ezek szerint egy univerzum, melyben az angol Munkáspárt van hatalmon már 15 éve s amelyet most John Major vezette Konzervatív párt fenyeget.

S hogyan oldódnak meg a paradoxonok? Képzeljük el, hogy valaki elhatározza, hogy visszamegy a múltba megölni a saját nagyanyját. Ezen multiverzumos (több-világegyetemes) elképzelés szerint a személy visszatér egy ún. bifurkációs pontba, melyből később a lehetőségek számától függően új világok jönnek létre. Miután a személy megölte a nagyanyját, ismét "előrefelé" mozog az időben, de más világban. A valóság ezen ágán ő sosem létezett, de ez nem vezet paradoxonhoz, mivel a hozzá "szomszédos" világban a nagyanyja él és virul, akinek lányától a későbbi (vagy korábbi J ) gyilkos megszülethet, hogy visszamehessen a múltba és gyilkoljon.

Még egyszer hangsúlyozom, hogy ez az egész scifinek tűnik és scifiírók már tényleg jártak előttünk. De a párhuzamos világok és alternatív történelmek ötletét, mint megoldást az időutazás paradoxonjaira, néhány (elismerjük - nem sok) tudós is, mint például David DEUTSCH az Oxford egyetemről, komolyan veszi. Tudományos kutatásuk az időre s a tér relatív dimenzióira terjed ki. Innen ered az ún. TARDIS betűszó (time and relative dimensions in space).

Talán elkerülhetetlen volt, hogy éppen a scifi regények hatására a tudósok meggyőzték magukat arról, hogy az időutazás kellő mértékben fejlett technológiával rendelkező civilizáció által lehetséges. Az egész a következőképpen történt. Carl Sagan, az ismert csillagász egyik novellájában egy szerkezetet használ arra, hogy szereplőit egy fekete lyukon keresztül juttassa el a Föld egy adott pontjáról a Vega csillag közelébe. Habár Sagan sztorija minden igyekezete ellenére, hogy ne térjen el a fizika elfogadott törvényeitől, akkor is csak novella maradt. Mint tudós, Sagan azt szerette volna, hogy sztorija tudományos oldala olyan pontos legyen, amilyen csak lehet. Megkérte ezért Kip Thorne-t, hogy regényét ellenőrizze s tanácsot adjon bizonyos homályos kérdésekben. Elemezve Einstein egyenleteit Thorne arra a következtetésre jutott, hogy ilyen féreglyuk mint a téridő stabil objektuma, a valóságban létezhet Einstein elméletének keretei között.

Sagan hálás volt Thorne tanácsaiért és féreglyukja megjelent az 1985-ben kiadott Kapcsolat (Contact) című regényében. A lyuk azonban mint útrövidítő szolgált a térben s azidőtájt sem Sagan sem pedig Thorne gondolt arra, hogy ezen objektum időgépként is működhet. Csupán 1986 decembere után kezdett ezzel a gondolattal komolyabban foglalkozni, mikor is az egyik chicagói szimpóziumon az egyik jelenlevő tudós felvetette Thorne diákjának, Mike MORRIS-nak, hogy a féreglyuk segítségével lehetséges a múltba is utazni. Az egész történet megtalálható Thorne Black Holes and Time Warps című könyvében. Úgy tűnik azonban, hogy az időgép segítségével nem utazhatunk vissza korábbi időkbe, mint amikor a gépet építették. A jövő bármelyik pontja elérhető vele, visszatérhetünk a kiindulási pontunkba, de sohasem korábbi időkbe. Ez az egész megszorítás magyarázatot ad arra, hogy miért is nem találkoztunk eddig időutazókkal a jövőből - azért, mert az időgépet még nem találták fel.

Amos ORI, a Technion Israel Institute of Technology izraeli fizikusa Haifában hibát talált Stephen Hawking (Cambridge Egyetem) levezetésében, mely szerint az időutazás teljes mértékben ki van zárva. Miután Thorne és munkatársa kimutatták, hogy nem létezik semmilyen eddig ismert fizikai törvény, mely megtiltaná az időutazást, számos tudós elemzésnek vetette alá ezen konklúziót, s arra jutottak, hogy teljesülnie kell egy ún. "gyenge energiafeltételnek" (WEC = weak energy condition), mely szerint minden reális megfigyelőnek pozitív energiaeloszlást kell mérnie. E feltétel némely típusú időgép létezését kiküszöböli, melyek esetében a fekete lyuk negatív energia segítségével lenne nyitva tartva.

Problémák merülnek fel olyan időgépek esetében is, melyeknél szingularitások keletkeznek. De Ori olyan matematikai leírást talált az ARE keretein belül, mely esetében a téridő időben önmagába hajlik vissza, de semmilyen olyan szingularitás nem keletkezik, mely hatással lenne az időutazásra s ráadásul a "gyenge energiafeltétel" is teljesül (lásd Physical Review Letters, Vol. 71, 2517). Mint állítja: "Jelenleg senki sem vetheti el teljesen annak a lehetőségét, hogy pozitív energiasűrűségű anyagból időgép szerkeszthető."

Miért lehetséges az időutazás?

A tudósok "találtak" egy olyan természeti törvényt, mely elkerüli az időutazással kapcsolatos paradoxonokat s ezáltal lehetővé teszi az időutazást. Kiderült az is, hogy ez ugyanaz a törvény, mely értelmében a fény egyenes vonal mentén mozog, s megerősíti a kvantummechanika fél évszázaddal ezelőtt Richárd FEYNMAN által megalkotott legelegánsabb verzióját.

Ha az időutazás lehetséges, a tudósok a következő paradoxonra is választ kell találniuk. Képzeljünk el egy biliárdgolyót, mely belekerül a féreglyuk egyik szájába, megjelenik a másik nyílásban (persze korábbi időben, mint amikor eltűnt) és összeütközik saját magával s így sosem kerül a lyukba. Meg kell jegyezni, hogy természetesen számos lehetséges "önkonzisztens" út létezik a lyukon keresztül, mely esetén a biliárdgolyó két verziója sosem zavarja egymást. Igor NOVIKOV, a P.N. Lebegyev Intézet valamint a koppenhágai Nordita elméleti fizikai intézmény kettős fizikusa 1989-es cikkében (JETP, Vol. 68, 439) mutatott rá az önkonzisztencia elv megfogalmazásának szükségességére.

Újonnan dán, kanadai, orosz és svájci tudósokból kialakított tudóscsoportjával egyetemben úgy tűnik, hogy valós fizikai alapot talált ezen elv számára. Ez az ún. legkisebb hatás elve, mely ilyen vagy olyan formában már a 17. század kezdete óta ismert. Ezen elv határozza meg, milyen pályán mozogjon a fénysugár egy A pontból egy B pontba. Ezen elv alapján mozog egy ablakon kidobott labda. És úgy tűnik, hogy ugyanez az elv határozza meg a féreglyukban mozgó biliárdgolyó pályáját is. Bizonyos értelemben a hatás (mint speciális matematikai fogalom) azon energia mértéke, mely meghatározza egy test bizonyos idő alatt megtett teljes pályáját. Fény esetében (mely mindig speciális eset) ezen hatás a legrövidebb idő elvére redukálódik - ezért is mozog a fény egyenesvonalúan.

Megfigyelhetjük, hogyan is működik ez az elv, amikor egy fénysugarat eresztünk át levegőből üvegbe (melyben a fény kisebb sebességgel terjed). Abból a célból, hogy a fény a legrövidebb idő alatt jusson egy a levegőben levő A pontból az üvegben levő B pontba, a fény egyenes vonal mentén mozog az üveg és a levegő határfelületéig, majd megtörik s újabb egyenesvonalú pályán mozog (kisebb sebességgel) a B pontig. Minden más pálya esetén az út hosszabb ideig tart.

A hatás a teljes pálya tulajdonsága, és a fény (vagy a Természet) mindig tudja, hogy miképpen kell a legegyszerűbb s a "legolcsóbb" utat kiválasztani. Hasonló módon a legkisebb hatás elve felhasználható az ablakon kidobott labda teljes pályájának leírására, ha adott az eséshez szükséges idő. A labda különböző pályákon mozoghat különböző kezdősebesség mellett (magasan és lassan vagy laposan és gyorsabban), csupán olyan pályák a megoldások, melyek kielégítik a legkisebb hatás elvét. Novikov s kollégái ezen elvet használták a biliárdgolyó mozgásának leírására a féreglyukban az időhurkok mentén "önütközések" nélkül és "önütközések"-kel, mely paradoxonhoz vezet s arra a következtetésre jutottak számításaik során, hogy mindkét esetben csupán az egyenletek önkonzisztens megoldásai elégítik ki a legkisebb hatás elvét; vagy az ő szavaikat használva: "a klasszikus pályák teljes csoportja, melyek globálisan önkonzisztensek, egyenesen s egyszerűen levezethetők a legkisebb hatás elvéből". (Nordita Preprint, No. 95/49A).

A klasszikus szó azt jelenti, hogy Novikovék nem vették figyelembe a kvantumelmélet törvényeit számításaikban. De nincs semmi okunk azt képzelni, hogy ezen elmélet módosítani fogja a számításokból levont következtetéseket. Feynman, aki saját maga vezette be a legkisebb hatás elvét a kvantumfizikába s az elméletét teljes mértékben erre alapozta - az ún. "az összes történet szummázása" (sum over histories) és a "pályaintegrál" (path integral) fogalmait vezette be, mivel szerinte a fény úgy tűnik, hogy látszólag "kiszimatolja" az összes létező pálya közül, melyek A-ból B-be vezetnek, a legrövidebb (s a leghatásosabb) utat.

Látjuk tehát, hogy az önkonzisztencia a legkisebb hatás elvének következménye s a természet, úgy tűnik, hogy irtózik az olyan paradoxonoktól, melyek időutazáskor előfordulhatnak. S ezáltal elvben legyőztük a fizikusok utolsó akadályát s most már a mérnökökre hagyhatjuk az időgép megépítését.

Féreglyuk-tervezés

 

Még mindig maradt egy probléma, amit a hipertér mérnökeinek figyelembe kell venniük. A legegyszerűbb számítások is azt mutatják, hogy bármi is történik az univerzumban a féreglyuk tartományán kívül, a kísérleti átjárónak a lyukon keresztül be kell záródnia. A probléma ugyanis a következő. Az ARE értelmében minden gyorsuló objektum gravitációs hullámokként ismert fodrokat hoz létre a téridő szerkezetében. A gravitációs sugárzás, mely az űrhajótól a lyuk felé hullámzik fénysebességgel, végtelen energiájúvá erősödhet, mihelyt eléri a lyuk szingularitásként ismert pontját s önmagába zárja a téridőt - s ezáltal elzárja az utat a fejlett technológiájú űrhajó számára. Még ha létezik is természetes átjárható féreglyuk, a legkisebb zavarok (perturbációk) hatására instabillá válik (beleértve minden kísérlet által keltett zavart, mely célja a rajta keresztüli utazás).

Még mindig maradt egy probléma, amit a hipertér mérnökeinek figyelembe kell venniük. A legegyszerűbb számítások is azt mutatják, hogy bármi is történik az univerzumban a féreglyuk tartományán kívül, a kísérleti átjárónak a lyukon keresztül be kell záródnia. A probléma ugyanis a következő. Az ARE értelmében minden gyorsuló objektum gravitációs hullámokként ismert fodrokat hoz létre a téridő szerkezetében. A gravitációs sugárzás, mely az űrhajótól a lyuk felé hullámzik fénysebességgel, végtelen energiájúvá erősödhet, mihelyt eléri a lyuk szingularitásként ismert pontját s önmagába zárja a téridőt - s ezáltal elzárja az utat a fejlett technológiájú űrhajó számára. Még ha létezik is természetes átjárható féreglyuk, a legkisebb zavarok (perturbációk) hatására instabillá válik (beleértve minden kísérlet által keltett zavart, mely célja a rajta keresztüli utazás).

Még mindig maradt egy probléma, amit a hipertér mérnökeinek figyelembe kell venniük. A legegyszerűbb számítások is azt mutatják, hogy bármi is történik az univerzumban a féreglyuk tartományán kívül, a kísérleti átjárónak a lyukon keresztül be kell záródnia. A probléma ugyanis a következő. Az ARE értelmében minden gyorsuló objektum gravitációs hullámokként ismert fodrokat hoz létre a téridő szerkezetében. A gravitációs sugárzás, mely az űrhajótól a lyuk felé hullámzik fénysebességgel, végtelen energiájúvá erősödhet, mihelyt eléri a lyuk szingularitásként ismert pontját s önmagába zárja a téridőt - s ezáltal elzárja az utat a fejlett technológiájú űrhajó számára. Még ha létezik is természetes átjárható féreglyuk, a legkisebb zavarok (perturbációk) hatására instabillá válik (beleértve minden kísérlet által keltett zavart, mely célja a rajta keresztüli utazás).

Létezik azonban egy nehéz, de nem lehetetlen módszer - az ún. negatív visszahatás elve, mely értelmében minden, a téridőben keletkező zavar új olyan zavart kelt, mely az előző hatását semlegesíti. Az az elv pontosan ellentéte a pozitív visszahatás elvének, mely esetében a hangfalakból hallatszó hangok felerősítik saját magukat, ha az erősítőhöz kötött mikrofont ugyanazon hangfalak elé tesszük. Ekkor a hangfalakból hullámzó zaj a mikrofonban felerősödik, kijön a hangfalakon - persze felerősítve, megint a mikrofonba, és így tovább. Képzeljük most el, hogy ha a hangfalakból jövő hanghullámokat először egy számítógépbe vezetnénk, mely "ellentétes" hullámokat generálna úgy, hogy ismét a mikrofonba vezetve teljesen semlegesítené az eredeti hullámokat - s totális csend keletkezne.

A legegyszerűbb hanghullámok esetében mindez a Földön, most megvalósítható. Bonyolultabb zajok, mint például focirajongók zsivaja esetében ez még most lehetetlen, de pár éven belül megvalósítható. Tehát nem nagyon túlzott Sagan elképzelt "szuper civilizációja", mely gravitációs- hullám-adóvevő készüléket szerkeszt, mely a féreglyuk torkában minden zavart feljegyez, melyet a lyukba induló űrhajó kelt, majd olyan hullámokat sugároz, mely teljesen semlegesíti a zavaró hullámokat még mielőtt azok megsemmisítenék az átjárót.

De hol is találhatók ilyen féreglyukak? A módszer, mely alapján Sagan kérésére Morris, Yurtsever és Thorne nekifogott a féreglyukak keresésének, teljesen ellentétes azzal a módszerrel, mely alapján a többi tudós kutatott volna. Ahelyett, hogy számos ismert objektumot figyeltek volna meg (mint például egy halott nagytömegű csillag vagy egy kvazár), Thorne és társai a kutatást azzal kezdték, hogy egy olyan geometria matematikai leírásán kezdtek dolgozni, mely az átjárható féreglyukat teljes mértékben jellemzi s azután az ARE egyenleteit használták fel arra, hogy kiszámítsák , milyen típusú anyag és energia kapcsolható össze ilyen típusú téridővel. Amire számításaik során rájöttek, ez (most már így utólagosan) nagyon egyszerű. A gravitáció vonzóereje szingularitást próbál létrehozni a lyuk központjában s ezért "szorongatja" a féreglyuk torkát. Az egyenletek szerint ahhoz, hogy egy mesterséges féreglyukat nyitva tudjunk tartani, valamilyen típusú anyag vagy mező szükséges, mely negatív nyomással rendelkezik - s kapcsolatba hozható az antigravitációval.

Most az hihetjük (visszagondolva a középiskolás fizikaóráinkra), hogy ez teljes mértékben elveti az átjárható féreglyuk kialakításának lehetőségét. A negatív nyomás valami olyasmi, amivel mindennapi életünkben nem nagyon találkozunk (képzeljünk el egy lufit negatív nyomású anyaggal telítve, amely egy idő után leereszt). Tényleg nincs ilyen anyag az Univerzumban? Talán nagyot tévedünk.

A választ az antigravitációhoz Hendrik CASIMIR, dán fizikus szolgáltatta még 1948-ban. Casimir, aki 1909-bem született Hágában, 1942-től dolgozott a nagy elektromos gigász, a Philips laboratóriumaiban - s itt dolgozva fedezte fel a később róla elnevezett Casimir - effektust.

Képzeljünk el két párhuzamos fémlemezt egymáshoz nagyon közel, miközben a lemezek közt nincs semmi. Az ún. "kvantumvákuum" azonban nem "semmi", mint ahogy a fizikusok régebben gondolták. A tér a lemezek közt állandó aktivitást mutat, részecskék s antirészecskék keletkeznek folyamatosan s annihilálódnak. Ezen részecskéken kívül számos elektromágneses erőt közvetítő részecske - foton is található a kvantumvákuumban. Valójában nagyon könnyű a vákuum számára virtuális fotonokat termelni. mivel a foton megegyezik antirészecskéjével és mivel nyugalmi tömege nulla. Tehát a Heisenberg kvantum-határozatlanságából származó összes energia a foton elektromágneses hullámzási energiájává alakul. Különböző energiájú fotonokhoz különböző hullámhosszú sugárzás rendelhető (kisebb hullámhossznál nagyobb energia). A kvantumvákuum tehát úgy képzelhető el, mint egy a fotonok különböző hullámhosszú sugárzásának tengere. Ezen vákuumaktivitás eredménye az, hogy a vákuum ún. "vákuumenergiá"-val rendelkezik, mely értéke minden pontban azonos, tehát nem mérhető. Nagysága csupán energiaváltozáskor - tehát például munkavégzéskor határozható meg.

Mint ahogy Casimir kimutatta, két elektromosan vezető fémlemez között csak bizonyos típusú elektromágneses hullámok találhatók. A két lemez között ficánkoló hullámok ugyanúgy fognak viselkedni, mint a gitár megpendített húrjai által keltett hanghullámok. Ilyen hullámok esetében csupán a hullámhossz egész számú többszörösei "férhetnek" a gitár húrjára és a húr két végén nincsen hullámzás. A megengedett hullámzásokat adott húrhossz mellett harmonikusoknak illetve felhangoknak nevezzük. Hasonló módon a sugárzás néhány megengedett hullámhossza fér el a két lemez közé a Casimir kísérletben. Pontosabban kifejezve, a résben csak olyan fotonok lehetnek, melyek hullámhosszára érvényes a következő összefüggés:

lambda=x/a

ahol
lambda hullámhossz
x a két fémlemez közti távolság
a természetes szám (a=0,1,2,3,...)


Ez azt jelenti, hogy a lemezek külső oldalán több foton található köbcentiméterenként, melyek nyomást fognak gyakorolni a lemezekre s ezáltal közelebb kerülnek egymáshoz. Az egész nagyon bizarrnak tűnik, de ez történik a valóságban. Számos kísérletet hajtottak végre különböző anyagból készült, lapos és más alakú lemezekkel az ún. "Casimir-féle erő" nagyságának megmérésére s a kísérletek bizonyítják az elmélet helyességét (a résnagyság 1. 4 nm-től 15 nm-ig terjedt).

Az 1987-ben publikált cikkükben Morris és Thorne felhívták a figyelmet erre a lehetőségre is, s rámutattak arra, hogy még a féreglyukat átszövő elektromos vagy mágneses mező is "pont a határán van annak, hogy egzotikus legyen; ha a feszültség egy picit is nagyobb lenne, kielégítené utazási vágyunkat a féreglyukon keresztül". Ugyanabban a cikkükben arra a következtetésre jutottak, hogy "nem kéne jókedvűen feltételezni egzotikus anyag jelenlétét az átutazható féreglyuk torkában". Amint a CalTech két tudósa megjegyezte, a fizikusok nagyobb része képzelőtehetség hiányával küszködik, amikor arra kerül sor, hogy egyenleteket állítsanak fel, melyek bizonyos anyagot és energiát jellemeznek olyan feltételek mellett, melyek sokkal extrémebbek, mint a Földön. És ezt ki is hangsúlyozták egyik példájukban 1985 egyik őszi, kezdőknek tartott ARE előadásuk során - nem sokkal azután, hogy Sagan kérésére munkájuk első fázisának végén jártak, de még azelőtt, hogy ezen dolgok közismertek lettek volna (még a relativisták között is). A tudományos munkába bevont diákok nem hallgattak semmilyen speciális előadást a féreglyukakról, csupán a téridő metrikájának fizikai jelentésével ismerkedtek meg. Vizsgájuk során olyan feladatot kaptak, mely lépésről lépésre elvezette őket a féreglyukat leíró megfelelő metrika matematikai leírásához. "Megdöbbentő volt látni", mondja Morris és Thorne, "hogy milyen maradiak is voltak a diákok elképzelései". Többségük le tudta vezetni a metrika tulajdonságait, de közülük kevesen vették észre, hogy a megoldás egy olyan átjárható féreglyuk, mely két különböző univerzumot köt össze.

A kevésbé "földhözragadtak" számára két probléma marad - olyan leírást találni, mely esetében a féreglyuk olyannyira kitágul, hogy ember (vagy akár űrhajó) is átjuthasson rajta, és távol tartani a féreglyuk torkához közeli részben levő egzotikus anyagot az űrutazóktól. Bármilyen nemű terv ilyen szerkezet megépítésére mai képességeinken kívülre esik. De mint Morris és Thorne kihangsúlyozták, ez nem lehetetlen és "következésképpen nem zárhatjuk ki átjárható féreglyukak létezését".

Majdnem 500 éve Leonardo da Vinci elmélkedett repülő szerkezetekről. Szárnyakkal rendelkező repülőgépet és helikoptert is szerkesztett és a modern aeronautikai mérnökök szerint ezen gépek repültek is volna, ha da Vinci korában lettek volna megfelelő erejű hajtóművek. Leonardo azonban nem álmodhatott lökhajtású motorokról és a hangsebességnél is gyorsabban repülő, utasszállító repülőkről. S most a Concorde-ok és a jumbók hasonló fizikai alapelvek szerint repülnek, mint Leonardo tervezett gépei. Majdnem 500 év eltelt álmai nemhogy valóra váltak, de a kor felül is múlta őket. Talán több mint 500 évre lesz szükségünk arra, hogy átutazható féreglyukat tervezzünk, de a fizika törvényei azt mondják, hogy ez lehetséges - és mint ahogy Sagan spekulált - talán már valami hasonló megtörtént egy tőlünk sokkal fejlettebb civilizációval.

  • Valójában még Einstein Princetonban dolgozva Nathan ROSEN-nal együtt 1930-ban felfedezte, hogy Karl SCHWARZSCHILD megoldása Einstein egyenleteire tulajdonképpen egy fekete lyuk, mely hidat képez a sík téridő két része között. Ez az ún. "Einstein-Rosen-féle híd" (ERH). Egy fekete lyuknak mindig két "vége" van - ezt a tulajdonságot pár matematikus kivételével a 80-as évek közepéig sokan ignorálták. Mielőtt Sagan ismét érdeklődni kezdett volna a téma iránt, úgy tűnt, hogy ilyen hipertér kapocsnak nincs fizikai jelentősége, és soha, még elméletben sem használható fel, mint rövidítő az Univerzum egyik pontjából a másikba. Morris és Yurtsever jöttek rá, hogy ezen "hit" téves.

  • Érdekességnek számít, hogy a téridő féreglyukait még jóval azelőtt, hogy a fekete lyukakat "komolyan kezdték volna venni", számos matematikai relativista nagyon mélyrehatóan tanulmányozta. 1916-ban - kevesebb, mint egy évvel azután, hogy Einstein megfogalmazta volna az ARE elméleteit, az ausztriai származású Ludwig FLEMM rájött arra, hogy Einstein egyenleteinek Schwarzschild megoldása valójában olyan féreglyukat ír le, mely két sík téridőt ír le - két világegyetemet vagy egyazon univerzum két különböző pontját. Különböző spekulációk jelentek meg bizonyos megszakításokkal a féreglyukak természetéről évtizedeken keresztül. Amit az úttörő relativisták valójában megalapoztak, az azon megállapítás volt, mely szerint a Schwarzschild-féle féreglyukak nem használhatók fel semmilyen világ-egyetemek közti kommunikációra. Ahhoz ugyanis, hogy az űrutazó az ERH-on átjuthasson az univerzum egyik pontjából a másikba, az út egyik részén fénysebességnél nagyobb sebességgel kell utaznia. A másik probléma a lyuk instabilitása. Az a furcsa a Schwarzschild geometriában, hogy mihelyt az anyagot (adott tömeg mellett) a Schwarzschild sugár alá sűrítünk, akkor nem kapunk egy végtelen bemélyedést a téridőben (lásd Kép2), hanem a bemélyedés alsó része kinyílik, és kapcsolatot hoz létre a sík téridő más pontjával. Sajnos, ezen gyönyörű nyitott torok, mely tantaloszi lehetőséget kínál világegyetemek közti utazáshoz, csupán nagyon rövid ideig létezik s utána bezárul. A féreglyuk még csak annyi ideig sem létezik, hogy a fény átjuthasson az egyik univerzumból a másikba. A lyuk valójában a gravitáció következtében záródik be. Ez nagyon elszomorító, mert ha eltekintünk a féreglyuk gyors evolúciójától és csupán a torok geometriáját vesszük figyelembe, úgy tűnik, hogy a féreglyuk saját világegyetemünk két különböző régióját is összekötheti. A tér eléggé sík lehet a féreglyuk mindkét szájánál, de finoman görbül eléggé messze a lyuktól, úgy hogy a kapcsolat tényleg egy rövidítő a tér egyik pontjából a másikba (lásd Kép4).

Ha az egész világegyetemet síknak képzeljük el, kivéve a féreglyuk száját, a Kép5-ös hasonló képet kapunk - mely esetén egy görbült féreglyuk egy teljesen sík univerzum két pontját köti össze - s ne zavarjon minket az, hogy a rajzon a távolság az egyik pontból a másikba a lyukon keresztül hosszabb, mint a normális téren keresztül, mivel egy igazi négydimenziós ábrázolásban még egy ilyen görbült féreglyuk is rövidítő A-ból B-be.

Vagy legalábbis az lenne, ha a lyuk eléggé hosszú ideig nyitva lenne és az utazáshoz nem lenne szükség fénynél nagyobb sebességre. De ez még nem a történet vége. Az egyszerű fekete lyuknak nincs töltése és nem forog. Elektromos töltéssel rendelkező forgó fekete lyuk esetén megváltozik a szingularitás tulajdonsága és ezáltal kaput nyit más világegyetembe - ráadásul fénynél kisebb sebességű mozgás esetén. Az elektromos töltés mozgása által keltett elektromágneses tér ellentétes irányúan hat, mint a gravitáció s megpróbálja szétvetni a lyukat. A rotációnak hasonló szerepe van. Még ekkor is akad azonban egy probléma - sohasem térhetünk vissza abba a pontba, ahonnan elindultunk. A téridő egy másik régiójába jutunk, melyet egy új univerzumnak is nevezhetünk. Ahhoz, hogy visszajussunk eredeti pontunkba, fénynél gyorsabb sebességgel kéne mozognunk.

Amíg Sagan meg nem kérte Thorne-t, hogy tanácsokkal segítse abból a célból, hogy Kapcsolat című műve tudományos oldalát minél hitelesebbé tegye, ez volt a matematikusok elképzelése a lehetséges átutazható makroszkopikus féreglyukakról.

Az idő csupán illúzió?

Csupán azért, mert úgy észleljük, hogy az idő egy bizonyos irányba folyik, azt jelenti egyben, hogy a "valóságban" is különbség van múlt és jövő közt? Ezen régi filozófiai kérdés került újraelemzésre a kvatummechanika keretein belül Huw PRICE által a Sidney Egyetemről. Price arra a következtetésre jutott, hogy azon elképzelés, mely szerint a múltra nincsen behatása a jövőnek, csupán egy antropocentrikus illúzió, "temporális asszimetriánk vetülete". Jövőből kiinduló jelek segítségével, melyek meghatározzák a kvantumkísérletek eredményét, Price képes megoldani a kvantumvilág összes problémáját s paradoxonjait.

Ezen megközelítésnek már meglehetősen nagy a múltja, de következményeit még senki sem tisztázta annyira, mint Price a Mind folyóiratban megjelent cikkében. Például a Maxwell egyenletek egyik furcsa tulajdonsága, hogy két olyan megoldást engedélyez mozgó elektromos töltés esetében, melynél az egyik esetben a megoldás egy olyan elektromágneses hullám, mely a töltéstől a jövőbe mozog fénysebességgel (retardált hullám) és a másik esetben a hullám a jövőből mozog a részecske felé szintén fénysebességgel (advanzsált hullám). E másik típusú hullámoknak nem tulajdonítottak nagy jelentőséget, de néhány tudós, köztük Richard FEYNMAN és Fred HOYLE, fizikálisan reálisnak tartotta ezen hullámokat.

Legújabban John CRAMER vetette tudományos vizsgálat alá ezen hullámokat. Képzeljünk el egy kvantumobjektumot (például egy elektront), mely éppen kölcsönhatásba fog lépni egy másik részecskével. Ekkor egy ún. "felkínáló" hullámot (offering wave) fog kisugározni a jövőbe. A másik részecske felfogja ezen hullámokat és időben visszafelé szintén válaszhullámokat küld az elektronnak. Az advanzsált és retardált hullám kombinálódik és kapcsolatot hoz létre a két részecske között, mely bizonyos értelemben véve nem időszerű (temporális) s ezen kapcsolat határozza meg a kölcsönhatás eredményét abban a pillanatban, amikor az elektron sugározni kezdi "felkínáló" hullámait.

Mint Price megjegyzi, ezen megközelítés megoldja azt a klasszikus kvantumproblémát, amikor az elektronnak választania kell, hogy melyik résen keresztül mozogjon, ha egy két réssel ellátott falhoz jut. A kísérleti eredmények szerint, amikor csupán egyetlen elektron megy át az egyik résen, tulajdonságaira nagy hatással van az, hogy a másik rés nyitva van-e vagy nincs. A felkínáló hullám átmegy mindkét résen, de válaszhullám csupán az egyiktől jön - onnan, amelyiken az elektron át fog menni. Ezek szerint az ún. "kézszorítás" (handshake) folyamat figyelembe veszi mindkét rés jelenlétét még abban az esetben is, ha az elektron csupán az egyiken fog átmenni.

Számos fizikus szerint ezen elképzelések rémítők, mivel ellentmondanak a józan észnek. Számos, olyan spekulációkra adnak okot, mint például Henry Stapp cikke a Science XX. augusztusi számában, mely szerint agyunk hatással lehet olyan dolgokra, melyek már megtörténtek. Price megközelítése azonban alapot nyújt ahhoz, hogy megértsük, hogy alapjában véve hogyan is működhet az előre- és hátrairányuló okviszony, mely az ember számára úgy nyilvánul meg, hogy az idő folyásának meghatározott iránya van.

Price érvei nagyon bonyolultak, de egyszerűen megfogalmazva a dolgokat, az ok, amiért az események (melyeket a jelenben teszünk), úgy tűnnek számunkra, hogy nincsenek hatással a múltra, csupán az, hogy a múlt már figyelembe vette ezeket az eseményeket. Ha a jelenben valami mást szándékozunk tenni, a múlt már ezt tudni fogja, ezért "azt mondani, hogy ha feltételezzük, hogy jelenünk más, míg a múltunk ugyanaz marad, akkor ebből az következik, hogy a múltunk is más... nem igaz állítás, persze csupán logikailag. Nincs szükség semmilyen aszimmetriára, hogy ezt megmagyarázzuk".

Azok számára, kiket jobban érdekel a matematika, Price John BELL híres egyenlőtlenségét elemzi, mely esetben két egymástól nagyon távol levő kvantumrendszer úgy tűnik, hogy kapcsolatban van egymással - Einstein e kapcsolatot "kísérteties távolba hatás"-nak nevezte. Price elképzelése szerint e távolba hatás valós és alapjában véve megegyezik Cramer "handshake" folyamatával. Price szerint azonban nincsen határa a szabad akaratnak. Bármilyen választás mellett döntünk, és bármit is teszünk, a múltunk már tud erről, de ez nem akadályoz meg abban, hogy válasszunk és "nem várhatjuk el, hogy "lássuk" múltba irányuló hatásunkat a választás során". S ez mindenesetre rossz hír Stapp számára. "Éppen itt az ideje", mondja Price, "hogy olyan figyelmet szenteljünk ennek az elhanyagolt megközelítésnek (a kvantummechanikához), melyre méltón rászolgált."

Fordította: Knézel Péter (ArDi)

Published in Tudomány

Read 13569 times 26
Szupervihar az űrben - károk a Földön
Milyen az időjárás a kozmoszban? Mennyire befolyásolják az űrben megfigyelhető meteorológiai jelenségek a Föld időjárását? 2012-ben ér a maximumra a…
Read 11343 times 13
Egy korszak vége
Bizonyára a 2012-es évről mindenki hallott már ilyen-olyan forrásból. Felmerülhet benned a kérdés: mit kaphatsz tőlünk, amit máshol nem, vagy…
Read 10567 times 15
Arany Fehér Por ('White Powder Gold') másnéven ORME-elemek
Bizonyos vulkanikus eredetű kõzetekbõl nyert porok, amik felborították az ásványtani, kémiai, mágnesfizikai, bio-kémiai ismereteket, a legelképesztõbb gravitációs és térdimenziós anomáliákat…
Read 9127 times 5
Maják világvége elmélete
A maják tudták, hogy honnan ered fejlett tudásuk. Azt állították, hogy Quetzalcoatl, az isten elsô teremtményei, az elsô emberek adták…
Read 8144 times 1
Összeomlik a Föld mágneses mezeje
Az elmúlt másfél évszázadban a Föld mágneses mezejének erõssége 10-15 százalékkal csökkent, és a folyamat gyorsul, állítják kutatók. A gyengülés…