A Hold belsô szerkezete

Thursday, 24 July 2014 11:41

Amikor esténként felnézünk az égre, szemünket a csillagok közt trónoló ezüstfehér, sápatag Holdtányér felé fordítva, talán sokakban felmerül a gondolat, hogy milyen jó lenne elmenni egyszer oda. Körülnézni a bolygónkat kisérő, kráterektől szabdalt felületű égitesten, amelynek ugyan nincs légköre, s így az élet nyomai sem figyelhetők meg rajta, mégis nagy hatást gyakorol ránk, magával ragadva a figyelmünket. 
Az űrhajózás jelenleg még olyan költséges és veszélyes vállalkozás, hogy nem igazán éri meg a látvány és néhány kavics kedvéért odautazni a többségünk számára. Mellesleg 1972 óta (hivatalosan) nem járt ember odaát. Ennek bizony lassan 30 éve. Meglepően hamar feladták a Holdra induló expedíciók terveit a magukat nagynak nevező hatalmak, s támaszpontokat sem létesítettek rajta. Vajon miért? Tényleg annyira unalmas lenne elutazni a hozzánk legközelebb lévő kődarabra?

A parafelderítésnek komoly előnye, hogy nem kell az embernek az egész fizikai testét nagy nehézségek árán mozgatnia. Csak a lélek száguld át a megtekinteni kívánt helyre, s gyűjt információkat az ott lévő dolgokról. Ezt tettük mi is, eredményesen alkalmazva a bilokációt a világűr kutatásában. Lásd: az Ûrkutatás parafelderítéssel című írást. 

Több egyéni és csoportos asztrálutazást is végeztünk az elmúlt években a Holdra, elsősorban a felszínén nézelődve. A belső szerkezetének feltárásába, célirányos vizsgálatába akkor fogtunk bele, amikor a földönkívüliektől tudomást szereztünk arról, hogy égi kisérőnk belsejében különböző ufó támaszpontok találhatók. 
Már maga az a tény is megér némi vizsgálódást, hogy miért fordítja mindig ugyanazt az oldalát felénk a Hold. A keringési ideje megegyezik a tengely körüli forgásával, ezt sziderikus hónapnak nevezik a csillagászok. Értéke: 27 (földi) nap 7 óra 43 perc 11,47 másodperc. A részletes megfigyelések kimutatták, hogy a Hold picit imbolygó sebességgel forog a tengelye körül, ezért nem pontosan csak az egyik felét látjuk, hanem valamivel többet a két oldalán (az egyenlítőnél). Mintha csóválná fejét a Holdanya, miközben bennünket bámul. Felmerül a kérdés, hogy mi szabályozza a forgási sebességét egy ekkora égitestnek? 
Mi úgy találtuk, hogy a holdkéregben több ponton olyan mesterséges létesítmények, idegen támaszpontok találhatók, amelyek gigantikus méretű gravitációs motorokkal, hajtóművekkel rendelkeznek. Ezekkel szabályozzák a planetoid forgását. Kellően meg nem erősített információk szerint a Zéta Reticuli csillagrendszeréből érkezett, kis szürke idegenek építették be a Holdba őket, mintegy 700 évvel ezelőtt. Korábban forgott a Hold, tehát mindkét oldala látható volt a Földről. Ezek a hisz fajba tartozó, hüllőszerű lények tudományos kutatásokat végeznek a Naprendszerben és gyakorlatilag megszállták az égitestet. 
Megnéztük mi van még ezen kívül a Hold belsejében, hogy rájöjjünk az idegenek által okozott forgás szinkronizáció okaira. Elöljáróban ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy még a hetvenes években az amerikaiak szeizmológiai vizsgálatokat végeztek odaát, egy igen egyszerű módszerrel. Több földrengés érzékelő műszert telepítettek a felszínre, majd úgy irányították az egyik Apolló expedíció Saturn hordozórakétájának kiégett, harmadik fokozatát, hogy az becsapódjon a Holdba. Az üres tartálynak elég nagy tömege volt ahhoz, hogy rengéseket keltsen, melynek hullámai alapján képet alkothattak az égitest belső szerkezetéről. Nos, a kiszivárgott információk szerint egyáltalán nem olyan adatokat kaptak a kutatók, mint remélték volna. Mintegy három napon át zengő, folyton visszaverődő rengéshullámokat sikerült a kisérlet során regisztrálni, amelyek arra utalnak, hogy a Hold belül üreges. Nem egy tömör kődarab az űrben, hanem inkább egy hordóra vagy tartályra hasonlít a szerkezete. 
Az a gigantikus méretű belső üreg, amit mi a Holdban bilokációs felderítéssel találtunk, megerősítette a szeizmológiai méréseket. 
A számomra (a szerző) teljesen megdöbbentő látvány volt, amikor először ugrottam be ide egy csoportos asztrálutazás során. A korábbi utazásaimon már sok meglepő dolgot láttam a Naprendszerben, de ez minden mást messze felülmúlt. Egy szabályos, tórusz (bindu) alakú üreg foglalja el a Hold belsejének nagy részét. A méretét nem tudtuk meghatározni, de valószínűleg több száz kilométer lehet az átmérője. Egy ilyen hatalmas barlangot műszer nélkül, pusztán a lelki érzékelésre hagyatkozva nem lehet pontosan felmérni. A méretek egyszerűen nem emberiek. A tartály jól láthatóan mesterséges létesítmény, amelyet nem tudjuk kik, mikor és miért vájtak, ismeretlen technikával a Hold belsejébe. 
A bindu közepében, azaz a Hold forgástengelye mentén, a sarkok irányából benyúló, sok száz kilométer magas hegyek csúcsai között egy ismeretlen módon odarögzített, mini fényerőmű, talán nukleáris lámpa vagy egyszerűbben szólva törpecsillag lebeg. Ennek a sárgás, a Napéra emlékeztető fénye világítja be a tartályt, aminek palástját körben tengervíz borítja. 
Ez a gyűrű alakú, kékeszöld színű óceán tehát az üreg belső falán terpeszkedik, de egyértelműen nem a centrifugális erő tartja ott. A Hold ehhez túl lassan forog és ráadásul a kérgének anyaga el sem bírná az ezzel járó húzóerőt. Mi odabent úgy érzékeltük, hogy az üreg belsejében megfordul a gravitáció iránya. Ez valószínűleg a kéreg tömegvonzása miatt van és alig valamivel kisebb, mint a Hold külső felszínén tapasztalható érték (1,62 m/s2). 
A belső óceánon nincsenek szigetek, szárazulatok, kivéve a két sarki csúcsot. Nagyjából egyenletes a tenger mélysége, a fenéken nem találhatók hegyek vagy hasadékok. A Föld felöli oldalon valamivel magasabb a vízszint az állandó dagály (tömegvonzás) miatt. 
Véleményünk szerint azért szabályozzák a Hold forgását az idegenek, hogy ne lötyögjön a víz a belsejében. Mivel a holdi gravitáció mindössze egyhatoda a földinek, itt sokkal nagyobb árapály jelenséget kelt a forgás. Akár száz méter magas, iszonyú sebességgel körbesöprő árhullám is elképzelhető lenne egy sebesen forgó Hold esetében, ami sem a vízben található élőlényeknek, sem a fenék-kéreg szilárdságának vagy a két hegycsúcs szikláinak nem tenne jót. 
Mivel a rendszert bevilágító, fűtő mesterséges csillag működését szabályozzák, nagyon egyenletes az óceán felett húzódó, hasonlóan gömbhéj alakban elhelyezkedő, vékony légkörben az éghajlat. Itt nincsenek évszakok, heves viharok, tornádók és más kellemetlenségek. Az elpárolgó víz persze felhőket képez, amikből enyhe zápor vagy szitáló köd formájában hullik vissza a csapadék. 
A vízben tengeri élőlényeket, földi halakat, hínárt és planktont láttunk, tehát valószínűleg sós, és gyakorlatilag teljesen tiszta, anyagát és információ tartalmát tekintve szennyezetlen az egész. Nem tudjuk mennyi lehet az óceán térfogata, de valószínűleg vetekedik a Föld vízkészletével. 
Solaria vezetőitől annyit sikerült megtudnunk, hogy a Holdban tárolják az istenek a következő földi teremtési korszak vízkészletét. A jelenlegi, 6. teremtési szakasz rövidesen véget ér a Földön egy tűzözönnel. Ennek során a Föld teljes vízkészlete felforr az irgalmatlan nukleáris hőségben, amit a nagyhatalmak atomfegyvereinek felrobbanása idéz majd elő, minden életet elpusztítva a bolygó felszínén, valamikor 2028-2032 között. Az óceánok nem egyszerűen elpárolognak, hanem el is bomlanak, hidrogénre és oxigénre. A Föld tömegvonzása nem elegendő arra, hogy visszatartsa a hidrogént, így az elszivárog az űrbe. A visszamaradó oxigén pedig három atomos formában, ózonként alkotja majd a nitrogénnel együtt a következő korszak légkörét. A Földön tehát nem marad egy csepp víz sem. 
Ahhoz, hogy az istenek újra be tudják telepíteni a bolygót élettel, a Holdból át kell tölteniük az információsan tiszta, és ezért az élőlények számára megfelelő vizet a felszínére. Ez lesz a Vízöntő kor, amikor több kilométer átmérőjű, mesterséges dimenzióalagutakat nyitnak a két égitest között, átfolyatva az új vizet a csontszáraz medencékbe. A Föld újra lakhatóvá tétele egy teljes platóni évig (2160 földi évig) fog tartani. Új kontinensek, új élőlények kerülnek rá, s végül 440000 embert is letelepítenek, új típusú (ózonálló) testekben. Részletesen erről lásd: Molnár Edit: A másik út című könyvében. Trans-X Kiadó.1992. 
A holdi víztartály méreteivel kapcsolatban elvégeztem néhány egyszerű, becslésen alapuló számítást. Az üreg valódi méreteinek meghatározásához gravitációs távcsővel kell majd feltérképeznünk az égitest belsejét, ami kellő bizonyítékot fog szolgáltatni a parafelderítéssel nyert adatok valódiságához. A tényleges mérési eredményeket természetesen közölni fogjuk itt és más fórumokon.

A Hold fontosabb adatai a következők.: 

Átmérője: 3476 km 
Felszíne: 37,960 millió km2
Térfogata: 21990 millió km3
Tömege: 73,47 trillió tonna
Közepes sűrűsége: 3,342 g/cm3 
Gyorsulás: 1,62 m/s
Szökési sebesség a felszínén: 2,38 km/s 
Albedója (fényvisszaverő képessége): 0,07 
A planetológusok által megbecsült belső magjának átmérője: 1400 km 
A belső mag térfogata: 1436,755 millió km3 
A külső kérgének becsült vastagsága: a Föld felé 60 km, ellenkezőleg: 100 km 
Legnagyobb távolsága a Földtől: 406700 km 
Legkisebb távolsága a Földtől: 356400 km 
Közepes távolsága a Földtől: 384404 km 
Keringési és tengelyforgási ideje: 27 nap 7 óra 43 perc 11,47 másodperc 
Hőmérséklet a felszínen: -150 és +130 Celsius fok között

Amennyiben a holdi üregben annyi víz található, mint a Földön (kb.: 1444,24 millió km3), és az üreget az egyszerűbb számítás kedvéért szabályos gömbnek vesszük, amelynek a sugara 1238 km (500 km-es holdkéreg mellett), a térfogata pedig 7947,866 millió km3, úgy a belső falra tapadó óceán 80 km vastag (mély) lesz. Lásd: 1. és 2. ábrákat.

Befejezésül szeretném megjegyezni, hogy a Hold furcsaságain kívül még számos érdekes anomália figyelhető meg a Naprendszerben. Például a Plútó és Charon nevű holdja is folyton ugyanazt az arcát fordítja egymás felé, kölcsönösen. Ki lehetne feszíteni közöttük egy drótkötelet és felvonót üzemeltetni rajta, annyira össze van szinkronizálva a mozgásuk. Vajon miért?

Forrás: http://esemenyhorizont.uw.hu/

Published in Tudomány

15 leleplező tény a Holdról

Wednesday, 08 June 2011 07:09

moon_hamis

  1. A Hold kora:  
    A Hold jóval idősebb, mint amit korább feltételeztek róla. Úgy néz ki, hogy idősebb, mint maga a Föld és a Nap! A Föld korát 4,6 milliárd évre becsülik , viszont a holdkőzet életkorát legalább 5,3 milliárd esztendőre! A holdpor meg legalább egy milliárd évvel idősebb a holdkőzetnél is!
  2. A Holdkőzet eredete:
    A holdpor markánsan különbözik a holdi kőzet kémiai összetételétől! Ellentétben tehát a korábbi elmélettel, mi szerint a holdpor a kőzet felaprózódásából keletkezett, melynek kialakulását az extrém körülmények is elősegítették, tény az, hogy a holdi kőzetnek teljesen máshonnan kellett jönnie!
  3. A Holdfelszínen található nehezebb kémiai elemek:
    A normális bolygói kémiai összetétel mindenütt azt mutatja, hogy a nehéz elemek az adott bolygó belsejében, a könnyebbeket pedig a felszínen lehet találni – ez viszont nincs így a Holdnál! A holdkőzetet tanulmányozó tudósok szerint : 
    „A Holdfelszínen található magas olvadáspontú elemek, mint pl. a titánium, nagy bősége miatt, számos geológus azon az állásponton van, hogy a magas olvadáspontú vegyületek valamilyen ismeretlen módon kerültek a Holdra."
  4. A vízpára jelenléte:
    1971. március 7-én, a Holdfelszínre telepített mérőműszerek vízpárafelhőt észleltek a Holdon. A párafelhő 14 órán keresztül maradt meg a felszínen és mintegy 100 négyzetmérföldnyi területet borított be.
  5. Magnetikus kőzetek:
    A Holdkőzet mágneses tulajdonságú, mely teljesen szokatlan jelenség, mivel magán a Holdon nincs mágneses mező! ( És a Földdel való véletlen ütközéssel sem alakulhatott ki ez a helyzet, mivel akkor a Hold darabokra szakadt volna. )
  6. Nincsenek vulkánok: 
    Sok kráter nem külső hatásra jött létre, mégis sincs arra mutató jel, hogy a Holdon valaha vulkáni aktivitás lett volna.
  7. A holdi masconok: ( mascon: A Hold tengereinek területén megfigyelhető tömegkoncentrációk, amelyek pozitív gravitációs anomáliákat okoznak. )
    A Hold központi „mare" területei alatt 35 - 65 kilométerre elhelyezkedő nagy, sűrű, kör alakú tömegek... „olyan széles, korong alakú tárgyak, melyek esetleg valamilyen mesterséges szerkezetek is lehetnek. Ugyanakkor ezek a kör alakú lemezek nem valószínű, hogy véletlenül kerültek minden „mare" terület közepére, mint valami céltábla, pusztán baleset vagy más természeti jelenség miatt."
  8. Szeizmikus aktivitás:
    Holdrengések százait jegyzik fel minden évben, melyeket nem lehet megmagyarázni a meteorok becsapódásával. 1958 novemberében Nyikoláj Kozirjev szovjet csillagász a Krimi Csillagászati Obszervatóriumban egy holdi gázkitörést fényképezett le közel az Alphonsus kráterhez. Ő egy vörösen izzó fényt is észlelt, mely jelenség kb. egy óráig tartott. 1963-ban a Lowell Obszervatórium csillagászai szintén láttak vörösen izzó fényeket az Arisztarkhosz régiót övező hegygerincek csúcsain. A megfigyelések pedig azt is mutatták, hogy ezek a jelenségek periodikusan és nagy pontossággal ismétlődtek, ahogy a Hold a keringése során a Föld közelébe került. Valószínűleg ezek sem természeti jelenségek.
  9. Üreges Hold:
    A Hold átlagos sűrűsége 3,34 g/cm3, mialatt a Földé 5, 5. Mit jelent ez? 1962-ben Dr. Gordon MacDonald NASA-tudós ezzel kapcsolatban megállapította :" Ha a holdi paraméterek kisebb értéket mutatnak ( a vártnál ), akkor ez a tény megköveteli, hogy a Hold belsejét inkább üregesnek, mint homogén szférának tekintsük." 
    A Nobel-díjas kémikus Dr. Harold Urey felvetette, hogy a Hold alacsony sűrűsége a kiterjedt belső területeinek szerkezete miatt van, melyek „egyszerűen üregek".
    A MIT ( Massachusetts Institute of Technology ) professzor Dr. Sean C. Solomon azt írta: „A Lunar Orbiterrel végzett kísérletek jelentős mértékben tökéletesítették a tudásunkat a Hold gravitációs mezejével kapcsolatban... melyekből azt a megdöbbentő következtetést kell levonnunk, hogy a Hold valószínűleg üreges!"
  10. Visszhangzik a Hold:
    1969. november 20-án az Apolló-12 legénysége az emelkedési fázisban ledobta a holdmodult, mely visszazuhant a Holdra. A lezuhanás hatására ( ez kb. 65 km-re történt az Apolló-12 leszállási helyétől ) létrejött egy mesterséges holdrengés, mely meglepő tulajdonságot mutatott : a Hold több, mint egy óráig visszhangzott, mint egy harang! Ez a jelenség ismétlődött meg az Apolló-13mal is, ( szándékosan előidézve, hogy a harmadik leváló egysége hatással legyen a Holdra. ), mely még több meglepő eredményt hozott: a szeizmikus műszerek rögzítették, hogy a becsapódás visszhangja 3 óra 20 percig hallatszott mintegy 40 km mélységig. ami arra enged következtetni, hogy a Hold szokatlanul könnyű, üreges, azaz egyáltalán nincs magja!
  11. Szokatlan fémek:
    A Hold ( vékony ) kérge sokkal keményebb, mint azt korábban feltételezték. Az űrhajósok ugyanis itt, a „Mare" térségben, rendkívüli nehézségekbe ütköztek, amikor a kéregbe lyukat akartak fúrni. A „Mare" területek főleg ilmenitből állnak ( magas titántartalmú vasoxid ), mely ásványt éppen a mélymerülésű tengeralattjárók hajótestének az építésénél használják fel, de épp úgy a SR-71 "Blackbird" ( nagy hatótávolságú stratégiai felderítő repülőgép ) burkolatánál is. Ugyanakkor uránium 236-ot és a neptunium 237-et ( ezek az elemek nem találhatóak a Földön természetes állapotban ) mutattak ki a holdkőzetben, meg rozsdamenetes vasrészecskéket is.
  12. A Hold eredete:
    Mielőtt a holdkőzet-elemzések meggyőzően cáfolták volna, az elméletet azt mondta, hogy a Hold nem más, mint egy eonokkal ezelőtt Földről levált nagyobb darab ( De ki tudja, honnan ?). Egy másik elmélet pedig úgy vélte, hogy a Hold abból az űrpormaradékból keletkezett, amely a Föld kialakulás után megmaradt. A holdkőzet összetételének elemzése ezt az elméletet is megcáfolta.
    Egy másik népszerű elmélet szerint a Holdat valahogyan a Föld gravitációs mezeje fogta volna be. De nincs olyan bizonyíték, amely alátámasztaná ezt az elméletet. Isaac Asimov megállapította ezzel kapcsolatban: „A Hold túlságosan nagy ahhoz, hogy a Föld be tudná fogni. A befogás esélye és hogy ezáltal a Hold a Föld körül keringjen, túlságosan kicsi ahhoz, hogy egyáltalán ez az elmélet hihető legyen."
  13. Hihetetlenül furcsa pálya:
    A mi Holdunk az egyetlen hold a Naprendszerünkben , melynek állandó, majdnem tökéletes keringési pályája van. Még furcsább, hogy a Hold tömegközéppontja mintegy 2 kilométerrel közelebb van a Földhöz, mint a geometriai középpontja ( ez a keringésben ingadozást okozhatna ), de ezt az anomáliát kiegyenlíti a Hold nem látható túlsó oldalán, a Földtől legtávolabb egy bizonyos kidudorodás. „Valami" tehát úgy helyezte pályára a Holdat, hogy tökéletesen precíz legyen a keringése a Föld körül!
  14. A Hold átmérője:
    Hogyan lehet megmagyarázni azt a "véletlent", hogy a Hold nem csak megfelelő távolságra van, hanem pont akkora átmérőjű, hogy teljesen eltakarja a Napot a napfogyatkozás alatt? Ismét Isaac Asimov véleménye :

    „Nincs csillagászati oka annak, hogy a Hold és a Nap ennyire jól illeszkedik egymáshoz. Az pedig a legkülönlegesebb véletlen, hogy az összes bolygó közül egyedül a Föld van megáldva ezzel a képességgel."
     
  15. A Hold mint űrhajó:
    A botrányosnak mondott 'Hold-mint-űrhajó' elmélet azt mondja – ez az elmélet az összes fent említett kérdéseket megoldaná, ha feltételeznénk, hogy a Hold egy űrhajó -, hogy a Holdat eonokkal ezelőtt más intelligens lények hozták ide. Mert ez az egyetlen elmélet, amelyet az összes adat alátámasztja, és NINCS olyan adatunk a Holdról, amely ennek ellentmondana. 

/forrás: spiritufo.ditro.hu /

Published in Tudomány

A nagy Hold-átverés, vagy mégsem?

Saturday, 12 February 2011 19:21
Apollo 17Már nagyon régóta − gyermekkorom óta − foglalkoztat az a gondolat, hogy a Hold egy különleges égitest. Túlságosan szabályosnak találtam a pályáját, a tengely körüli forgásának és a keringési idejének furcsa „szabályos összhangját.” Amikor a Holdra szállást „egyenes adásban” láttam gyermekként, nagyon érdekelt és hittem benne! Azokat nem értettem, akik ezt kétségbe vonták.

 

Azután kezdtem felfigyelni azokra a hangokra, amelyek arról szóltak, hogy az egész Apollo program egy „The Great Moon Hoax”, egy nagy átverés az egész! Valahol, a tudatomban mindegyiket elhittem. A csalásról szóló bizonyítékok mind-mind logikusnak tűntek és azt bizonyították, hogy talán sosem jártak a Holdon. Arról meg vagyok győződve, hogy a felvételek nem bizonyíthatják a Holdra szállást. Rengeteg az ellentmondás bennük. Azután megtaláltam ezt a cikket, majd rákeresve megtaláltam több helyen is. Most ide is közzéteszem!
 
A Hold nem az, aminek látszik. Nem egy szimpla hold (mint égitest), mely bolygónk körül kering, ami a csillagászat történelmében nagy gondolkodókat és tudósokat zavart össze és taszított bizonytalanságba. Még nem hallottál erről? Talán mert a kormány álcázta a nyilvánosság előtt? Miért kéne a kormánynak titkolóznia a Holdról és hogy hozható ez össze az űrprogram visszaszorulásával?

Tekintsük át eme kirakós játék néhány rendkívüli anomáliáját és rejtélyét! Az első tudományos talány mindenképpen az, hogy a Hold méretéhez képest miért kering „rossz” pályán? Akárhogy is nézzük, nyilván feltételezett sűrűsége miatt van így. Műszaki jelentések szerint a sűrűsége 3,3 (a Földé ehhez képest 5,5). Ez a csillagászati adat azt jelzi, hogy a Hold belső területei kevésbé sűrűek, mint a külsők, ez alakíthatja pályáját, de nagyon meglepő elméleteket is születtek arról, hogy belseje netán üreges.

A kimagasló és néhai tudós, Carl Sagan, tipikus szkeptikus, a következő kijelentést tette: „Egy természetes hold nem lehet üreges objektum.” Ez pedig annyit jelent, hogyha mégis üreges lenne, akkor nem természetes képződmény − tehát mesterséges. Ez utóbbi állításra a legütősebb bizonyíték valószínűleg abból a tényből ered, hogy amikor meteorok csapódnak a Holdba, az megkondul, mint egy harang.

HoldraszállásPéldául amikor az Apollo legénysége 1969. november 20-án kioldotta a holdkompot, az becsapódott, melynek hatására az Apollo rengésmérő berendezése folyamatos visszhangokat regisztrált, mint amikor egy harang többször kondul meg egymás után. Ugyanez történt az Apollo 13 harmadik állványával is, mely után a Hold három órán át „zengett”. Mi is folyik akkor a Holdon?

Két szovjet tudós, Mikhail Vasin és Alexander Shcherbakov, pályafutásuk nagy részét azzal töltötték, hogy a tényeken alapuló holdjelenségeket vizsgálták. Arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy a Hold egy mesterséges (esetleg kivájt) bolygó, és hogy a galaxis valamely távoli régiójából irányították a Föld körüli pályára (ez lehet a szikla és a holdpor rejtélyeinek nyitja).

Azt állítják, hogy eónokon át létezett intellektuális élet a Holdon. 1968-ban, amint az Apollo 8 holdkörüli pályára állt, az űrhajósok kiszúrtak egy kolosszális földönkívüli objektumot, mely el is tűnt, mire ők egy kört megtettek. Természetesen készültek róla fényképek, de nem tárták őket nyilvánosság elé. Egy másik alkalommal, amikor a „Holdkirándulás modult” 4-5 mérfölddel a Holdfelszín felett leeresztették, az asztronauták annak lehettek szemtanúi, hogy egy UFO váratlanul felemelkedik egy kráterből és gyorsan eltűnik.

1969-ben „Buzz” Aldrin a holdfelszínt pásztázta, amikor két UFO tűnt fel, az irányt az Apollo felé vették, mellette lebegtek, aztán Aldrin meglepett szavaival élve az UFO-k „eggyé váltak”. Ezenkívül az Apollo 11 legénysége látott egy UFO űrflottát, mely egy kráterben sorakozott. Majdnem minden Holdküldetés alkalmával történtek UFO-kkal való találkzások, vagy UFO észlelések, nem is említve a Hold felszínén felfedezett számos bázist.

A híres csillagász, Patrick Moore, több mint száz kúpalakú építményre bukkant. Valójában úgy ezer ilyen 700 láb átmérőjű bázist, kúpalakú képződményt figyeltek meg. Az elmúlt 200 év csillagászati feljegyzései az 1950-es évekig semmi hasonló leletről nem számoltak be. Az űrhajós-UFO találkozásokat pozitív természetűnek, segítő szándékúnak állapították meg. Rájöttek, hogy az aszteroidák és a meteorok nemcsak hogy sekély krátereket hagynak a Hold felszínén, hanem a számításoknak ellentmondva a homorú felület helyett domborúakat hoznak létre, támogatva ezzel a szilárd héj elméletét.

Megszámlálhatatlan másféle bizonyíték is származik a csillagászoktól és a NASA tudósaitól; felfedezték, hogy 2-3 mérföld mélyen mintha áthatolhatatlan fémrétegek lennének − melyek megmagyaráznák, miért domborúak a kráterek. Azonban a legmegdöbbentőbb következtetés az, hogy az egyetlen teória, mely tökéletesen megmagyaráz minden anomáliát az, hogy a Hold egy üreg, melyet úgy 20 mérföld vastag héj − többnyire fém − vesz körbe. Itt jegyezzük meg, hogy a becsapódásos medencékben észlelt magas tömegkoncentráció ingadozást idéz elő a gravitációs mezőben, mely eddig még nem nyert kielégítő magyarázatot.

Ezenfelül ezeket a szerkezeti anomáliákat két kiadvány is támogatta, az egyik a Time Magazine, mely akaratlanul is felfedte, hogy a Hold-Föld távolság nullpontja megmutatja, hogy a Hold gravitációs mezejének ereje 60-70%-a a Földének. Továbbá néhányan megfigyelték, hogy amikor a komp felszáll a Hold felszínéről, a rakéta nehézkesen indul − a NASA a vákuum jelenséggel magyarázta. De mi van azokkal az árulkodó és gyanús jellegzetességekkel, melyeket akkor figyeltek meg, amikor Armstrong és Aldrin először szálltak le?

Úgy tűnt, az amerikai zászló lengedezik... a szellőtől? De nekünk azt mondták, hogy a Holdon nincs levegő. Akkor a zászlót pedig kikeményítették. Azt is tisztán láttuk, hogy az űrhajósok által felkavart por lebegett a... miben is? A porszemek nem lebegnek a vákuumban − hanem összetapadnak. És mi van az asztronauták gyenge szökkenéseivel? Szkafanderük és hátizsákjuk tényleg olyan nehéz volt? Ugyanis úgy tartják, hogy a Holdon hatod akkora a gravitáció, mint a Földön.

HoldraszállásIlyen módon most már tudjuk, hogy jelen van a levegő és a rakéta nem a vákuum miatt indult nehézkesen. Tovább a hajtómű nyilvánvalóan túl gyenge volt, nem volt meg a szükséges ereje ahhoz, hogy egy ilyen gravitációs vonzásnak ellenálljon, ráadásul a komp mérete se volt elég nagy ahhoz, hogy elegendő üzemanyagot tartalmazzon, mellyel a Hold magas gravitációját legyőzhette volna. Titokban antigravitációs meghajtót használtak volna kisegítésképp? A kormány ugyan titkolja, de már régóta küld a világűrbe „asztronautákat” antigravitációs űrhajókkal.


Valószínűleg már 40 évvel ezelőtt elérték az úgynevezett kozmosz-szférát, valami nagyobbal és masszívabbal, mint a kormányozható léghajók. Elkobozták a náciktól az antigravitációs kutatási anyagokat, ilyen elven működő űrhajókat is zsákmányoltak és azóta tárgyalásokat folytatnak az idegenekkel, többek között az antigravitációs technológiákról is. Minél mélyrehatóbban vizsgáljuk a Holdat, annál bizarrabb eredményeket kapunk.

Valószínűleg a legijesztőbbek az óramű pontosságú holdrengések voltak. Ráadásul az ingadozások minden esetben ugyanakkorák voltak. Nem létezhetnek olyan természetes körülmények, melyek mindig engedelmeskednek a fraktál eloszlásnak. Mindemellett a kőzetminták tanulmányozása azt mutatja, hogy az égitest 5,3 milliárd éves és nemcsak hogy idősebb mint a 4,6 milliárd éves Föld, de még a naprendszernél is öregebb (és az elméleti szabványok szerint az univerzummal egyidős).

Na és mi a helyzet a Hold felszínével? Számos tévénéző arról számolt be, hogy látta, amint az egyik asztronauta egy üvegpalackot vesz fel és a következő megjegyzést teszi: „Istenem, nem hiszem el, ezt nézzék...”. Aztán a tévéképernyő elsötétedett. Más nézők arra figyeltek fel, hogy az űrhajósok különösen nehezen fúrtak bele a holdtengerek felszínébe és hogy amikor a fúrót egy kicsit kihúzták, fémreszelék vált láthatóvá. Olyan kőzeteket is találtak, melyek bronzot, csillámpalát, titániumot, Uránium-236-ot és Neptunium-237-et tartalmaztak, melyek a természetben azelőtt nem fordultak elő.

A csillagászati irodalom beszámol egy 12 mérföldes hídszerű alakzatról, mely a Crisis tenger felett húzódik, és melyet 1954-ben John O'Neile figyelt meg. Az 1950-es években Morris K. Jessup űrhajós észrevette, hogy UFO bázisok vannak a Holdon (és persze a kormány is rájött). Egyéb különös holdjelenségek: a Dr. Frank Harris által felfedezett 250 mérföld hosszú és 50 mérföld széles fekete test; felhők és villámok; fura mozgó árnyak és tárgyak; több-ezer láb magas toronyszerű képződmények; egy hatalmas vándorkő, nyomokkal (maga mögött), amint egy kráterből a széle felé tart (felfelé); a Luna kráter bizonyos időközönkénti zsugorodása 6 mérföld átmérőről másfél mérföldre; a néhány órán belül feltűnő, majd eltűnő „hegy” effektus a kráterekben; több mint 800 tekintélyes tudósok által végrehajtott megfigyelés pislákoló és villogó fényekről; a NASA holdfelszínről készített fényképei, melyeken számos nagy piramis alakú objektum látható, bejáratnak látszó hasadékkal és masszív tartógerendákkal;

gépezetek és a felszínen hosszában elterülő 1000 kilométernyi fémtömbök (egy masszív, felszín alatt hosszan húzódó „csőhálózat”, illetve egy roppant nagy markolóberendezés). A hivatásos csillagászokat szép lassan elkedvetlenítette ezeknek az átmeneti Holdjelenségeknek a megfigyelése és vizsgálata, így most már mindez csak az amatőröket érdekli. Műholdjaink szerint a Hold száraz, azonban ennek az információnak ellentmond az a tény, hogy a felszínen egy esetben egy vízpára felhő jelent meg és terített be több, mint 100 négyzetmérföldnyi területet.

Azt is jelentették, hogy az ilyen fura felhők egy szemvillanás alatt tűnnek elő. Már említettük, hogy a Hold „rossz” pályán kering méretét tekintve. Túl nagy és túl messzire kering a Földtől. Ráadásul mindig ugyanazt az arcát mutatja felénk és egy elképesztő véletlen folytán holdfogyatkozásnál pontosan eltakarja a Napkorongot. Tudományos szakértők, beleértve a NASA kutatóit is, úgy hiszik, hogy a Hold üreges − ez az egyetlen lehetséges magyarázat.

Rájöttek arra is, hogy a hangsebesség a mélységgel együtt nő, és 40 mérföldnél már túl gyors a terjedés sebessége a kőállományban. Két szovjet kutató agyszüleménye az „Űrhajó Hold” elmélet, mellyel sokan mások is egyetértenek, a NASA tudósai és az Oxford Egyetem fizikusai is. Ezt a teóriát annyival egészítették ki, hogy úgy irányították a Holdat Föld körüli pályára. Talán megéri említést tenni a manapság felbukkanó „összeesküvés elméletről” is, mely szerint az asztronauták valójában sosem jártak a Holdon.

DVD-k és tévéműsorok foglalkoztak a témával, főleg azokkal a Holdon készült fotókkal kapcsolatban, melyek állítólag hamisak. Valójában tisztán látható a fényképeken, hogy a tárgyak árnyéka nem párhuzamos, mint ahogy azt a napfény előidézné, hanem inkább olyan, mintha egy megvilágított stúdióban álltak volna. További bizonyítékok is léteznek, de talán már tudjuk a korábbiakból, hogy a NASA hajlamos jeleneteket hamisítani − például a „világűr küldetés” kompjának belseje, mely valójában nem az űrben lebegett, hanem egy földi stúdióban állt.
moon2
Egyébként valószínűleg mindkét forgatókönyv helyes: az űrhajósok leszálltak a Holdon és a NASA készített hamis fényképeket. Tehát az űrprogramot azért hagyták volna félbe, mert UFO-kkal találkoztak a Holdon, amit a kormány titkol? Fontos tény, hogyha a publikum szembesülne az idegenek létezésével és érdeklődni kezdene irántuk, akkor az végül ahhoz vezetne, hogy az emberi faj világszerte ráébredne igazi örökségére, bukásunk okaira, történelmünk meghamisítására és ebből végül az irányító mechanizmus elárulása és megsemmisítése következne.
 
 



 



Published in Tudomány

A Hold életjelenségei

Tuesday, 27 May 2008 09:21

moon1.jpgA Hold keletkezésének megértéséhez az űrszondák vizsgálatától reméltünk választ. A Luna-automaták és az Apolló-expedíciók olyan kőzetmintákat hoztak a Holdról, amelyek összetétele erősen eltér a földi kőzetekétől, és így a Holdat inkább önálló bolygóként kéne elképzelnünk, amelyet csak később fogott be a Föld. Más mérések viszont ennek ellenkezőjét sejtetik. A Hold hőmérséklete ugyanis az utóbbi kétmilliárd évben olyan mértékben csökken, ami arra utal, hogy a Hold egykor a Föld része volt, és még a Föld izzó állapotában szakadt ki a Földből. A Hold anyagának vastartalma olyan magas, amely a Föld keletkezésekor jellemezte a földi kőzeteket. Később a Föld lehűlt, az olvadt vas lesüllyedt a Föld magjába, és így ha a Hold később szakadt volna ki a földkéregből, a mértnél kevesebb vasat tartalmazna. Lehet, hogy az ellentmondást a Hold önálló életjelenségeinek figyelembevételével oldhatjuk fel? Ha ugyanis a Holdon sajátos, a Földön elő nem forduló kőzetek képződnek, és kerülnek ki a Hold magjából a felszínre, akkor bizonyos holdkőzetek jelentősen eltérhetnek a földiektől, mégis a Hold és a Föld egyszerre keletkezhettek - akár szétvált sziámi ikreknek is tekinthetjük őket.

A Hold őstörténetének fontos oldalait a Földből olvashatjuk ki. Az őstengerek korall- és kagylóvilágának lerakódása a tengerfenéken az apály és dagály ritmusát követi. Az árapály váltakozási ritmusa viszont a Föld tengely körüli forgásától, a nap hosszától, és a Hold Föld körüli keringésétől, a holdhónap (és a napév) hosszától függ. A korall-lerakódások elemzésével G. Panella, a Yale egyetem kutatója arra a következtetésre jutott, hogy a földtörténeti őskorban a holdhónap a mainál rövidebb volt. Ehhez a Holdnak a Földhöz közelebb kellett keringenie! 600 millió éve a Hold még csak 340 000 kilométerre keringett a Földtől (ma 384 000 km-re található), 2 800 millió éve pedig csak 60 000 km-re! Kísérőnk jelenleg is távolodik Földünktől, százmillió évenként párezer kilométerrel, távolodása tehát egyre lassul.

Mindkét elmélet - a Holdat önálló vagy a Földből kiszakadt bolygónak tekintő - szerint a Hold, kis égitest lévén, már régen kihűlt, a Hold-vulkánosság már nagyon régen kihunyt. Igen ám, csakhogy tények egész sora mutatja, hogy a Hold vulkánjai ma is tevékenyek! Sok amatőr csillagász észrevette már, hogy a Hold felszínének egyes helyein időnként ködök, felhők tűnnek fel, a terület elhomályosodik. Híres csillagászok, W. Herschel, O. Struve, E. Barnard is beszámoltak hasonló megfigyelésekről. 1956-ban egy angol csillagász a Cavendish kráterben felvillanásokat észlelt, amit mások is megerősítettek. Kozirjev orosz csillagász 1958 november 3.-án az Alphonsus kráter központi csúcsának elhomályosodását, vörösessé válását, majd kifényesedését figyelte meg. A színképfelvételek széntartalmú gázkitörésről tanúskodtak! Pár nappal később a központi csúcs szomszédságában új, vöröses, három kilométer átmérőjű folt tűnt fel, és több hónapon át fennmaradt. Eleinte ezeket a megfigyeléseket sokáig kétségbe vonták. A halmozódó megfigyelések hatására azonban új kutatóprogramba fogtak. Rendszeresen figyelni kezdték a Hold felszínén jelentkező gyors változásokat (angolul: lunar transient phenomena, LTP). Ezek egy része fény-árnyék hatás, de mintegy 40%-uk fizikai anyagáramlást jelez. Erre utal, hogy eloszlásuk nem véletlenszerű, egyes területeken különösen gyakran fordulnak elő, például épp az Alphonsus kráter környékén, más helyeken pedig sohasem. Még fontosabb, hogy leggyakrabban épp akkor, amikor a Föld által a Holdon előidézett árapály a legerősebb!

Hogyan tudja az árapály a Holdat vulkáni tevékenységre bírni? A Föld árapály-ereje a Hold szilárd anyagában feszültségeket vált ki. De hogyan alakulnak ezek a feszültségek forró anyaggá? Hogyan hoznak létre olyan forró anyagot, amely képes az évmilliárdok óta kihűlt holdkőzeteken átvándorolni, kijutni a felszínre, és felvillanást, kifényesedést okozni? Egyáltalán, milyen mélységben keletkezik a forró vulkáni anyag? A Hold középpontja 1700 km-re található a holdfelszín alatt. Mérésekkel kimutatták, hogy ha a Napból erős mágneses terű anyagcsomó dobódik ki, és ez megközelíti a Holdat, mágneses tér keletkezik a Holdon. A mágneses tér tulajdonságaiból következtetni lehetett a felszín alatti rétegek elektromos vezetőképességére, ami pedig függ a hőmérséklettől. Ezek szerint a Hold felszíne alatt 200 km-rel a hőmérséklet 1000 fokot érhet el!

Hasonló jelenség a Földön is ismert, és itt alaposabban tanulmányozható. A Földön nemcsak a Hold, de a Nap is árapályhullámokat kelt, bár a Nap hatása a Holdénak kevesebb, mint a fele. És itt egy érdekes jelenségre bukkanunk. A Föld vulkánjainak egy része ugyanis a földmag határáról, több mint 2000 km-es mélységből (az ún. D" rétegből) ered! Ezek a vulkánok a Föld felszínén megfigyelhető "forró foltok"-ba torkollnak, és a földfelszín mozgásaiban, a kontinensvándorlásban alig vesznek csak részt. A D" réteg mindössze 100 km vastag, és tevékenysége olyan eleven, hogy változásai a földfelszín változásainál jóval hevesebbek! A D" réteg megolvadásában valószínűleg a Hold árapályhatása játssza a legnagyobb szerepet. A megolvadt kőzetek olyan forróvá válnak, hogy tágulni kezdenek, és amikor környezetüknél jóval könnyebbé válnak, emelkedni kezdenek, vulkáni kürtőt hoznak létre, megcsapolva a D" réteget. P. R. Vogt kimutatta, hogy a forró foltok vulkánossága a Föld felszínének csak bizonyos körzeteiben jelentkezik, ezekben viszont egyidejűleg. Így például elég a Hawaii szigetek vulkántevékenységi változásait összevetni az izlandiakkal ahhoz, hogy a párhuzam szembetűnő legyen. A forró foltok elsősorban ott jelentkeznek, ahol a Föld alakja (a geoid) kidudorodik - ezt is valószínűleg a földmag feláramlásai idézik elő. A Föld 130 forró folt körzete messze elkerüli a geoid belapult körzeteit.

Mindezek a változások alapjában érintik a földi élővilágot. Nemcsak a vulkáni tevékenység és a földrengések révén, hanem az élővilág nagy kihalásainak 20-30 millió éves ritmusa is kapcsolatban állhat a földmag változásaival. Ráadásul a D" réteg lehet a Föld mágneses terének, a dinamó-mechanizmusnak is székhelye. A földmag hőáramlásai közvetlen összefüggésben állnak a klímával, a hőmérséklet hosszútávú alakulásával, a mágneses tér megfordulásaival is.

Az alapkérdés tehát: mi hozza létre a földmag forró foltjait? Miért lesz egyes helyeken a környezeténél jóval magasabb a földmag hőmérséklete? Talán létezik egy tényező, amely képes az árapály-fűtésből eredő parányi hőmérséklet-eltéréseket felerősíteni? De ahhoz, hogy a pár fokos hőmérséklet-különbséget párezer-fokos, tartós fűtéssé erősítse egy egész körzetben, gigantikus erősítésre lenne szükség! Ilyen érzékenységű erősítő létét eddig csak a napmagban tételezték fel. Ott ugyanis az energiatermelés hőmérséklet-érzékenysége egy önerősítő folyamatot képes beindítani. Ha az árapályfűtéstől egy parányi körzet felmelegszik, gyorsabban zajlanak a magreakciók, és még több energia termelődik, amíg be nem indul az a hőáramlás, ami elszállítja a megtermelt hőt. Ilyen energiaforrásról azonban a Föld és különösen a Hold magjában nem tudunk. A tények azonban - a fentiek szerint - megkövetelik egy rendkívüli érzékenységű önerősítő folyamat létét mindkét égitestnél. Ez a rendkívüli érzékenységű, önerősítő folyamat, amely olyan alapvető életjelenséggel állítható párhuzamba, mint az ingerlékenység, az égitestek közti kapcsolat eddig nem sejtett finomságú természetére világít rá.

/Grandpierre Attila /

Published in Tudomány

Read 11559 times 26
Szupervihar az űrben - károk a Földön
Milyen az időjárás a kozmoszban? Mennyire befolyásolják az űrben megfigyelhető meteorológiai jelenségek a Föld időjárását? 2012-ben ér a maximumra a…
Read 10318 times 13
Egy korszak vége
Bizonyára a 2012-es évről mindenki hallott már ilyen-olyan forrásból. Felmerülhet benned a kérdés: mit kaphatsz tőlünk, amit máshol nem, vagy…
Read 8804 times 15
Arany Fehér Por ('White Powder Gold') másnéven ORME-elemek
Bizonyos vulkanikus eredetű kõzetekbõl nyert porok, amik felborították az ásványtani, kémiai, mágnesfizikai, bio-kémiai ismereteket, a legelképesztõbb gravitációs és térdimenziós anomáliákat…
Read 8386 times 5
Maják világvége elmélete
A maják tudták, hogy honnan ered fejlett tudásuk. Azt állították, hogy Quetzalcoatl, az isten elsô teremtményei, az elsô emberek adták…
Read 7614 times 1
Összeomlik a Föld mágneses mezeje
Az elmúlt másfél évszázadban a Föld mágneses mezejének erõssége 10-15 százalékkal csökkent, és a folyamat gyorsul, állítják kutatók. A gyengülés…