René Oth és mások nyomán a következőkben azt óhajtjuk bizonyítani, hogy az anyag, méghozzá az úgynevezett elemi, szervetlen anyag is érzékel, érez, örül, szenved, gondolkozik, hogy az „anyag" és a „szellem" azonos létforma.

Ezt a tételt elsőként Jean Charon francia fizikus fogalmazta meg. Kutatásai Einstein általános relativitáselméletben kutatásaihoz kapcsolódtak.

Charon 1975-76-ban felfedezte, hogy bizonyos stabil elemi részecskék, különösen az elektron - amelynek életkora azonos az Univerzum életkorával - anyag-burkán belül újfajta tér-idő létezik. Az elektron belsejében az idő iránya fordított, a jövőből a múlt felé halad, és ciklikus, azaz az események periodikusan, 10-23 másodper-cenként megismétlődnek. Ez a jelenség az emlékezetnek felel meg, az elektron információkat gyűjt állandó jelleggel, és azokat egy kontinuus emlékezésfolyamatban újra és újra „átéli". Ezért nevezi Charon az elektron tér-idejét a szellem tér-idejének. Szerinte az elektron a legjelentősebb elemi részecske. Azt állítja, a tudat, a szellem nem komplikált, bonyolult biológiai szervezetek „felépítménye", hanem ott lakozik a legkisebb és legkönnyebb elemi részecskében, az elektronban. Ebben a Mikro-Univerzumban csökkenő entrópiával, azaz rendetlenséggel, és növekvő negatív entrópiával, azaz renddel, állandóan növekvő információ-tartalommal zajlanak, tör-ténnek az események.

Az elektron állandó, az időben tökéletesedő, autonóm egyéniség, individualitás, amely nemcsak arra képes, hogy maga körül aktívan informálja a teret, hanem arra is, hogy a múltját megőrizze.

Az atommag körül keringő elektronok Charon szerint a szellem időtlen hordozói. Gondolkodó énünk, szellemünk „egészként" benne foglaltatik minden egyes parányi elektronban, amely testünket alkotja. Egy hatvan kilogramm súlyú ember testében olyan szédületesen sok elektron van, hogy mennyiségüket csak egy olyan 4-es számjeggyel lehet kifejezni, amely mögött 28 nulla áll. Körülbelül annyi elektron van bennünk, ahány csillag és bolygó az égbolton.

Az elektron gondolkodó egység, amely mind belső reflexióképességgel, mind külső kommunikációképességgel rendelkezik. Belsejében számtalan, tömeg nélküli foton van. A fotonok úgynevezett spinje (forgásimpulzusa) teszi képessé a részecskéket, hogy tanuljanak és információt cseréljenek. A fotonok azzal a tulajdonságukkal, hogy változtatni tudják spinállapotukat, az elektron számára sza-bályszerű információ raktárrá válnak. S mivel a fotonok száma korlátlan, ezért az elektronok tudásszomja is határtalan. Az esze nem tud „Csipkerózsika-álomba" szenderülni, hiszen állandóan kapcsolatban áll a külvilággal, fotonokat ad le a szomszédos elektronnak. A fotonok elektronról elektronra szállnak, miközben spinállapotukról olvasható le az átviendő információ. így aztán az elektron fokozatosan „mindentudó" Mikro-Univerzummá nő fel, amely szinte a végtelenig növelheti intelligenciáját.

Minden elektronban megtalálható virtuálisan a dolgok és lények összes tapasztalata. Azokat a részecskéket, amelyek a kozmikus tanulási folyamatban a legtöbbet sajátították el, Charon äonoknak nevezi. Ezek az univerzális intelligencia elemei.

A szellem, amely a kozmikus kaland középpontjában áll, nem kizárólag az ember privilégiuma. Az Univerzum tér-idő nagyságrendjéhez viszonyítva az ember történetének nincs nagyobb jelentősége, mint egy csillag, egy kristály, egy falevél, egy baktérium, vagy akár egy kutya történetének. Ezek a felsorolt lények mind „intelligensek", vagy legalábbis „gondolkodók". Spirituális szinten ugyanis mind ugyanazokból a gondolkodó elektronokból épül fel, még akkor is, ha ezek az elektronok mindegyik lény esetében más és más típusú „gép" alakjába rendeződve igyekeznek elérni alapvető céljukat, az egész Univerzum entrópiájának, azaz rendezetlen állapotának, dezinformáltságának csökkentését, és negatív entrópiájának, azaz rendezett állapotának, tudatának növelését.

Az kétségtelen, hogy legalábbis itt a Földön az emberben lévő elektronok érték el a legmagasabb negatív entrópia nívót. Az embergépezet tudja a maga bonyolult termelékenységével a legtöbb információt és információ-cserét megteremteni.

charon

Az a lény, akit az ember a tükrében lát, csupán az az anyagi kontúr, amely nem gondolkodik, amelyet a gondolkodó elektronok csak használnak és felhasználnak, hogy információik mennyiségét és minőségét megnöveljék.

Mivel az összes elektron, amely élő testünket alkotja, teljes „Énünknek" individuális hordozója, azért halálunk után nem tűnik el Énünk. A földi tér minden köbcentiméterében találkozom őseim Énjeivel, jelenlegi Énemmel és utódaim Énjeivel.

Charon szerint - mivel az elektronok élettartama végtelen - mindnyájan a végtelen Múltban gyökerezünk, és a végtelen Jövőben folytatódunk.

Az ember testi halála után spirituális kalandja folytatódik. A porrá vált test elektronjai rövidebb-hosszabb idő múltán „újraszületnek", mégpedig úgy, hogy részt vesznek egy másik létforma anyagának megalakulásában, legyen az kristály, növény, állat vagy ember.

Az új létformában az összes elektron negatív entrópia nívója azonos, vagy legalábbis hasonló. Természetesen ez a nívó az élet folyamán növekedhet is, vagy katasztrófák, „bűnök" nyomán csökkenhet is.

Egy bizonyos idő után, amikor a lény már régóta ugyanazon a nívón létezik, megpróbál egy magasabb nívójú létformába átmenni. Például, ha növény volt, akkor magasabb nívójú növény vagy állat, ha kristály volt, akkor magasabb nívójú anyag vagy növény, ha állat volt, akkor magasabb nívójú állat vagy ember, ha ember volt, akkor magasabb nívójú ember vagy Nirvánához közeledő szellemi lény szeretne lenni.

Amennyiben nívója alacsonyabb, mint az általa óhajtott létforma, visszautasíttatik, és meg kell elégednie „alacsonyabb rendű" újraszületéssel. Ezért fordulhat elő, hogy ember állatként, növényként vagy kristályként születik újra.

(Hernádi Gyula, Lélekvándorlás)

Published in Tudomány

A természet rendje

Friday, 10 August 2007 09:06
felhoMinták világában élünk.

A csillagok minden éjjel körök mentén mozognak az égen. Az évszakok ciklikusan váltakoznak, évenkénti szakaszokban. Nincs két pontosan megegyezõ hópehely, de mindegyik hatszögszimmetriát mutat. A tigrisek és zebrák csíkosak, a leopárdokat és a hiénákat foltok díszítik. Bonyolult hullámsorok haladnak az óceánokon, hozzájuk nagyon hasonló homokdûnesorok vonulnak a sivatagokon át. Színes szivárványok ékesítik az eget, és téli éjszakákon néha fényes udvar övezi a Holdat. A felhõkbõl majdnem gömb alakú vízcseppek hullanak. 

 

Az emberi értelem és kultúra egy formális gondolati rendszert dolgozott ki a minták felismerésére, osztályozására és hasznosítására. Ez a matematika. Segítségével szervezve és rendszerezve gondolatainkat, rájöttünk egy nagy titokra: a természet mintái nemcsak arra valók, hogy csodáljuk õket, hanem egyben kulcsot is adnak a természeti folyamatokat megszabó törvények megfejtéséhez. Négyszáz éve Johannes Kepler német csillagász kis könyvet írt "A hatszögletû hópehely" címmel, újévi ajándékul egyik "szponzorának". Ebben azt fejtegette, hogy a hópelyhek bizonyára parányi, azonos egységek egymás mellé kerülésével keletkeznek. Tette ezt jóval azelõtt, hogy az anyag atomos szerkezetének elmélete általánosan elfogadottá vált volna. Kepler nem végzett kísérleteket; egyszerûen csak mélyen belegondolt az addig ismert tények egy-egy morzsájába. Legfõbb érve a hópelyhek hatszögû szimmetriája volt, ami a szabályos elrendezõdés természetes következménye. Ha sok egyforma érmét rakunk az asztalra, és olyan szorosan próbáljuk elhelyezni õket, amennyire csak lehet, méhsejt- elrendezést kapunk, amelyben minden sejtet - kivéve a szélsõket - hat másik vesz körül, hatszög alakban.

      A csillagok szabályos éjszakai mozgása is kulcs, ezúttal ahhoz, hogy a Föld forog. A hullámok és a dûnék kulcsot adnak a víz, homok és levegõ áramlásának törvényeihez. A tigris csíkjai és a hiéna foltjai a biológiai növekedés és forma matematikai szabályosságáról tanúskodnak. A szivárványok a fény szóródásáról regélnek, s közvetve megerõsítik, hogy a vízcseppek gömbök. A holdudvar a jégkristályok alakjának titkához vezet el. Sok szépség van a természet kódjaiban, amelyeket akár matematikai tudás nélkül felismerhetünk. Azokban a matematikai történetekben is van szépség, amelyek a mintákból indulnak ki, és a bennük rejlõ törvényekhez, szabályszerûségekhez jutnak el, de ez másfajta szépség, inkább ideák szépsége, mint dolgoké. A matematika úgy viszonyul a természethez, mint Sherlock Holmes a bizonyítékhoz. Ha egy szivarcsikket adnak neki, a nagy detektív meg tudja állapítani a tulajdonos korát, foglalkozását és anyagi helyzetét. Barátja, Dr. Watson, akinek érzékenysége az efféle dolgok iránt kisebb, csak ámuldozik, míg a Mester elõadja kifogástalan logikai levezetését. Ha hatszögû hópelyheket adnak neki, a matematikus le tudja vezetni belõlük a jégkristályok atomjainak geometriai felépítését. Ha ön Watson, ez csak bámulatra méltó trükk, de szeretném önnek megmutatni, milyen érzés Sherlock Holmesnak lenni.

  A minták nemcsak szépek, hasznosak is. Mikor megismertünk egy háttérmintát, hirtelen kiütköznek a kivételek. A sivatag csendes, de az oroszlán lopakodik. A körpályán haladó csillagok alkotta háttérhez képest felhívja magára a figyelmet néhány csillag, amely egészen másképp mozog. A görögök planétáknak nevezték õket, ez "vándor"-t jelent, s mi is ezt a szót használjuk. A bolygómozgás sokkal késõbb vált érthetõvé, mint a csillagok éjszakai körmozgása. Az egyik nehézség az, hogy a Naprendszeren belül vagyunk, vele együtt mozgunk, és a kívülrõl egyszerûnek látszó dolgok gyakran sokkal bonyolultabbaknak bizonyulnak belülrõl. A bolygók a tömegvonzás és a mozgás kapcsolatának megfejtését adták. 

  Bizonyos újfajta mintákat csak most ismerünk meg. Csak az utóbbi harminc évben vettek tudomást két mintáról, amelyeket ma fraktáloknak, ill. káosznak nevezünk. A fraktálok geometriai alakzatok, jellegzetességük, hogy bármilyen mérettartományban megtaláljuk ismétlõdésüket (e fejezet végén még szólok róluk). A káosz látszólagos véletlenszerûség, amelynek eredete tökéletesen meghatározott (ezzel részletesebben foglalkozom a 8. fejezetben). A természet több milliárd évvel ezelõtt is "tudott" ezekrõl a mintákról, mert például a felhõ fraktál és az idõjárás kaotikus. Az emberiségnek azonban beletelt egy kis idõbe, míg mindezt felfogta.
frac66

      A legegyszerûbb matematikai objektumok a számok, és a legegyszerûbb természeti minták számszerûek. A Hold fázisai teljes ciklust alkotnak újholdtól teliholdig és vissza, huszonnyolc naponként. Az év majdnem pontosan háromszázhatvanöt napból áll. Az embernek két lába van, a macskának négy, a rovaroknak hat, és a pókoknak nyolc. A tengeri csillagnak öt karja van (vagy tíz, tizenegy, esetleg tizenhét, fajtától függõen). A lóhere általában három levelû: a babona, mely szerint a négylevelû lóhere szerencsét hoz, azt a mély meggyõzõdést tükrözi, hogy a minta alóli kivételek speciális jelentõséggel bírnak. Valóban különös minta mutatkozik a virágszirmoknál. Majdnem minden virág szirmainak száma megtalálható a következõ furcsa sorozatban: 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89. Például, a liliom szirmainak száma 3, a boglárkáé 5, sok szarkalábé 8, a gólyahíré 13, az õszirózsáé 21 és a legtöbb százszorszépé 34, 55 vagy 89. Nem találunk semmilyen más számot ilyen gyakorisággal. Ezekhez a számokhoz meghatározott minta rendelhetõ, és némi keresgélés után rájövünk: minden szám az elõzõ kettõ összege. Például 3+5=8, 5+8=13 stb. Ugyanezeket a számokat találjuk, ha megszámoljuk a napraforgó spirális minta szerint sorjázó magvait. Ezt a speciális mintát sok évszázaddal ezelõtt észrevették, és azóta alaposan tanulmányozzák, de valóban kielégítõ magyarázatot senki sem adott 1993-ig. Errõl majd a 9. fejezetben olvashatnak.

      A numerológia a legkönnyebb - és egyben a legveszélyesebb - módszer a minták keresésére. Könnyû, mert bárki megpróbálkozhat vele, és veszélyes, ugyanezért. A nehézség abban rejlik, hogy a jelentõs numerikus mintákat megkülönböztessük az esetlegesektõl. Íme egy példa. Kepler lelkesedett a természetben fellelhetõ matematikai mintákért, és életének nagy részét arra áldozta, hogy a bolygók viselleedésében ilyeneket találjon. Egyszerû és takaros kis elméletet dolgozott ki arra, hogy pontosan hat bolygó van (az õ idejében csak a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz volt ismert). Ugyancsak felfedezett egy igen furcsa mintát a bolygók ún. orbitális periódusa - az az idõtartam, amíg megkerülik a Napot - és a Naptól való távolságuk közti viszonyra. Itt emlékeztetek arra, hogy egy szám négyzete az a szám, amit úgy kapok, hogy önmagával megszorzom: például, a 4 négyzete: 4x4=16. Hasonlóan, a köb úgy kapható, hogy a számot kétszer is megszorozzuk önmagával: például, 4 köbe: 4x4x4=64. Kepler úgy találta, hogy ha akármelyik bolygó Naptól való távolságának köbét elosztjuk orbitális periódusának négyzetével, mindig ugyanazt a számot kapjuk. Ez nem volt egy túlságosan "elegáns" szám, de mind a hat bolygóra ugyanaz adódott.

      Melyik a jelentõsebb e numerológiai észrevételek közül? Az utókor ítélete szerint a második, a bonyolult és látszólag légbõl kapott számítás a négyzetekkel és köbökkel. Ez a numerikus minta volt az egyik mérdföldkõ Isaac Newton gravitációelmélete felé, amely aztán mindenfajta rejtélyt megoldott a csillagok és bolygók mozgásával kapcsolatban. Ezzel szemben Kepler csinos, takaros elméletét a bolygók számáról nyomtalanul eltemette az idõ. Elõször is, nem állja meg a helyét, ugyanis ma már kilenc planétát ismerünk, nem hatot. Talán több is van, még távolabb a Naptól, elég kicsi és gyenge fényû, hogy ne lehessen felfedezni. Fontosabb azonban, hogy ma már nem is várunk semmilyen csinos, takaros elméletet a bolygókról. Úgy képzeljük, hogy a Naprendszer egy, a Napot körülvevõ gázfelhõbõl sûrûsödött össze, a bolygók számát pedig feltehetõen az határozza meg, hogy ebben a gázfelhõben mekkora volt az anyag mennyisége, milyen volt az eloszlása, s hogy milyen sebességgel és mely irányokba mozgott. A lehetséges gázfelhõk egyike nyolc, másika tizenegy bolygót adna ki; a szám esetleges, függ a gázfelhõ kezdeti feltételeitõl, nem pedig univerzális, ami egy általános természeti törvény tükre.

      Az igazi probléma a numerikus mintakereséssel az, hogy minden univerzális szám keresésekor esetleges számok millióit vizsgálja meg. És nem is mindig nyilvánvaló, melyik melyik. Például, van három csillag, körülbelül egyenlõ távolságban egy egyenes mentén az Orion csillagkép övében. Kulcs ez valamilyen természeti törvényhez? Vagy vegyünk egy hasonló példát. Io, Európa és Ganümédesz - a Jupiter nagyobb holdjai közül három. A bolygót 1,77, 3,55, ill. 7,16 nap alatt kerülik meg. Mindegyik szám majdnem pontosan kétszerese az elõzõnek. Jelentõs minta ez? Három csillag egy sorban, a pozíció értelmében; három mellékbolygó "egy sorban", az orbitális periódus értelmében. Melyik minta fontos a kettõ közül, ha egyáltalán elmondhatjuk valamelyikrõl? Most csak gondolkozzanak el ezen, és a következõ fejezetben majd visszatérünk rá.

      A numerikus mintákon kívül vannak geometrikus minták is. Ennek a könyvnek valójában A természet számai és formái címet kellet volna adnom. Két mentségem van, hogy mégsem ezt választottam. Elõször is, a cím jobban hangzik "és formái" nélkül. Másodszor, a matematikai formák mindig redukálhatók számokra - a számítógép is így kezeli a grafikai képet. Minden apró pontját úgy tárolja és kezeli, akár egy számpárt: milyen messze van a pont a képernyõ jobb szélétõl és milyen messze az aljától. Ez a két szám a pont koordinátái. Egy általános forma: pontok összessége, és így elõállítható számpárok listájaként. Ugyanakkor persze gyakran jobb, ha a formákra mint formákra gondolunk, mert így hatékony és intuitív vizuális képességeinket használhatjuk, míg a komplikált számlisták inkább gyengébb és fáradságosabban mûködtethetõ szimbolikus képességeinket veszik igénybe.

      A matematikusokat érdeklõ fõbb formák a legutóbbi idõkig nagyon egyszerûek voltak: háromszögek, négyzetek, ötszögek, hatszögek, körök, ellipszisek, spirálok, kockák, gömbök, kúpok, és így tovább. Ezek a formák mind megtalálhatók a természetben, bár nem mind egyformán megszokott vagy kézenfekvõ. A szivárvány például körökbõl áll, minden szín külön kört alkot. Általában nem látjuk az egész kört, csak egy ívét; de nagy magasságból megfigyelt szivárvány teljes körökbõl is állhat. Körök láthatók a tavacskák fodrozódásakor, az emberi szemben és a pillangók szárnyain.

      Ha már fodrokról beszéltünk, a folyadékok áramlása kimeríthetetlen tárháza a természeti mintáknak. Sokfajta hullám van - a part felé párhuzamos sorokban áradó, a mozgó hajó mögött V alakban szétterjedõ, a tengermélyi földrengés körül szétsugárzó. A legtöbb hullám társas lény, de egyesek - így például a dagálykor a folyón végigvonuló, mivel a bejövõ dagály energiája szûk csatornába szorul - egyedül járnak. Vannak tajtékzó spirális örvények és apró örvényecskék. S létezik a turbulens áramlás látszólag rendezetlen, véletlen kimerevülése, a matematika és fizika egyik nagy rejtélye. A légkörben is akadnak hasonló minták, a legdrámaibb a hurrikán roppant spirálja, ahogy a Föld körül keringõ ûrhajós látja.

      Elõfordulnak hullámminták a szárazföldön is. A Földön a legmeghökkentõbben matematikai jellegû tájak az Arábiai-sivatag és a Szahara legnagyobb ergjeiben, azaz homokóceánjaiban találhatók. Még akkor is alakulnak itt homokdûnék, amikor a szél mindig ugyanabba az irányba fúj.
barkan
A legegyszerûbb mintát az ún. transzverzális dûnék alkotják, amelyek - akár az óceán hullámai - párhuzamos egyenes sorokba rendezõdnek, merõlegesen az uralkodó szélirányra. Néha maguk a sorok is hullámosak, ilyenkor barkánnak nevezzük õket; máskor megszámlálhatatlan pajzs alakú barkán dûnére törnek szét. Ha a homok kissé nedves, és van valami növényzet, ami összetartja, parabola aiakú dûnéket találunk, U alakúakat, kerek végükkel a szél irányában. Ezek olykor nyalábokban jelennek meg, és egy gereblye fogaihoz hasonlítanak. Ha a szélirány változó, más formák is lehetségesek. Például csillag alakú dûnék csoportjai alakulhatnak ki, mindegyik több szabálytalan karral, egy központi csúcsból sugarasan szétágazva. Ezek a csillagok véletlenszerû foltmintákba rendezõdnek.

      A természet vonzódása a csíkokhoz és foltokhoz tapasztalható a tigrisek és leopárdok, a zebrák és zsiráfok esetében is. Az állatok és növények formái és mintái a matematikus hajlandóságúak kedvenc vadászterülete. Például miért olyan sok kagyló alakja spirál? Miért szimmetrikus a tengeri csillag karjainak elrendezése? Miért vesz fel sok vírus szabályos geometriai formát, melyek közül a legmeglepõbb az ikozaéder - ami szabályos merev test, húsz egyenlõ oldalú háromszöglappal? Miért mutat oly sok állat tükrös szimmetriát? Miért tökéletlen ez a szimmetria oly gyaleran, miért tûnik el, amikor belemegyünk a részletekbe, lásd az emberi szív elhelyezkedését vagy a különbséget az emberi agy két féltekéje között? Miért vagyunk túlnyomórészt jobbkezesek, de nem mindannyian?

      A formai mintákon kívül mozdulatminták is léteznek. Az ember lába járás közben szabályos ritmusban érinti a földet: bal-jobb-bal-jobb-bal-jobb. Egy négylábú lény, például a ló bonyolultabb, de ugyancsak ritmikus minta szerint halad.

      A helyváltoztatásban uralkodó minta fellelhetõ a rovarok futásában, a madarak röptében, a medúza lüktetésében és a hal, a féreg, a kígyó hullámzó mozgásában. Az egyik sivatagi csörgõkígyófajta úgy mozog, mint egyetlen tekercs rugó, testét S alakú görbék sorozataként tolja elõre, hogy a lehetõ legkisebb felületen érintkezzék a forró homokkal. És a parányi baktériumok is mikroszkopikus csavarszerû farkuk segítségével haladnak elõre, amelyek folyamatosan forognak, mint a propeller.

      Végül van a természeti mintáknak egy csoportja, amelyet csak nemrég ismert fel az ember, ugyancsak megdöbbenve. Ezek a minták ott találhatók, ahol mindent véletlenszerûnek és alaktalannak hittünk. Nézzük például egy felhõ alakját. Igaz, a meteorológusok a felhõket morfológiai csoportokba osztják - cirrusz, sztrátusz, kumulusz stb. -, de ezek nagyon általános alaktípusok, nem felismerhetõ geometriai formák a hagyományos matematikai értelemben. Nem látunk gömb alalcú felhõket, sem kocka vagy ikozaéder alakúakat. A felhõk gomolygó, formátlan, zavaros halmok. Mégis van egy megkülönböztetõ minta a felhõk számára, amely szorosan összefügg a felhõképzõdés fizikájával. Ez pedig lényegében a következõ: ha megnézel egy felhõt, még nem tudhatod, mekkora. Ha megnézel egy elefántot, meg tudod mondani, körülbelül mekkora: egy ház nagyságú elefánt összerogyna a saját súlya alatt, egy egér nagyságúnak pedig használhatatlanul vastag lenne a lába. A felhõk egyáltalán nem ilyenek. Egy nagy felhõt távolról nézve és egy kis felhõt közelrõl akár össze is cserélhetnénk. Persze különbözõ alakúak, de alakjuk nem függ szisztematikusan a nagyságtól.

      Ezt a "skálafüggetlenséget" kísérletileg igazolták olyan felhõalakzatokra, amelyeknek a mérete egy ezres faktoron belül tetszõlegesen variálódott. Az egy kilométer hosszú felhõk éppen úgy festenek, mint az ezer kilométer hosszúságban elnyúlók. Ez a minta megint kulcs! A felhõk akkor keletkeznek, amikor a víz "halmazállapot-változáson" megy át párából folyadékba. A fizikusok felfedezték, hogy ugyanaz a skálainvariancia jár minden halmazállapot-változással. Valóban, ez a statisztikus önhasonlóság, ahogyan nevezik, sok más természeti formára érvényes. Egy svéd kollégám, aki az olajmezõk geológiájával foglalkozik, elõszeretettel mutogat egy vetített képet, amin egyik barátja áll egy hajón, hanyagul egy sziklapárkányra támaszkodva, amely körülbelül a hónaljáig ér. A fotó teljesen meggyõzõ, a hajó nyilván egy kb. két méter mély sziklás vízmosás szélén horgonyzott le. Valójában a sziklapárkány egy távoli fjord oldala, néhány ezer méter magasan. A fotós számára a fõ gond az volt, hogy mind az elõtérbeli figurát, mind a távoli tájat meggyõzõ képpé komponálja.

      Senki sem próbálta volna meg eljátszani ezt a trükköt egy elefánttal. Ugyanakkor játszhatjuk ezt a természet sok formájával, hegyekkel, folyamrendszerekkel, fákkal és valószínûleg az egész univerzumban is, mivel az anyag úgy oszlik el, hogy erre a játékra alkalmas struktúrát alkot. A matematikus Benoit Mandelbrot által híressé tett kifejezéssel, ezek mind fraktálok. A szabálytalanság új tudománya - a fraktálgeometria - az utóbbi tizenöt évben alakult ki. A fraktálokat létrehozó dinamikus folyamatot, amely káosz néven ismert, részletesen tárgyalom majd.

      Az új matematikai elméletek kifejlõdésének köszönhetõen a természet eddig megfoghatatlan mintái is kezdik elárulni titkukat. Látszik már mind a gyakorlati, mind az intellektuális hatás. Friss értésünket a természet rejtett szabályosságairól fel tudjuk használni arra, hogy mesterséges bolygókat indítsunk új célok felé korábban elképzelhetetlenül kevés üzemanyaggal, csökkentsük a mozdonykerék vagy más forgó alkatrészek kopását, javítsuk a pacemakerek hatékonyságát, jobban mûködtessünk egy erdõ- vagy halgazdaságot, sõt jobb mosogatógépeket gyártsunk. De a legfontosabb, hogy alaposabban ismerjük meg a világot, amelyben élünk, és többet tudjunk a benne elfoglalt helyünkrõl.
Published in A természet világa

A megvilágosodás hatásai

Sunday, 10 September 2006 23:32
A teremtés folyamatába merülõ tudati rendszerek a begyûjtött információk értelmezése során olyan felismerés sorozatokon mennek át, amelyek eredményeképpen felfogják és megértik a teremtés mûködését, eredetét és célját. Megismerik a világot mûködtetõ egyszerû alaptörvényeket és általánosan érvényes összefüggéseket, valamint az ezek kombinációiból eredõ sokszínûséget és bonyolultságot. Ezt a folyamatot nevezzük megvilágosodásnak, gnózisnak, egységnek.
 
A buddhizmusban ennek fokozatait, az érzéki világtól való elfordulást négy szakaszra bontva tanítják.:

1. A távolságtartás a külvilággal szemben, az öröm és nyugalomérzet megtapasztalása.
2. A vizsgálódás és következtetés nélküli koncentráció állapota.
3. Az örömérzet megszûnik, viszont megmarad a nyugalom.
4. Eltûnik a nyugalomérzet, csak a tiszta öntudat és kiegyensúlyozottság van bennem.

A megvilágosodáshoz szükséges négy szellemi gyakorlat, elméllyedés a következõ.:
1. A tér határtalanságának tudata.
2. A megismerés határtalanságának tudata.
3. A dolgok valótlanságának (ürességének) tudata.
4. Az ürességnek, mint a gondolat tárgyának a tudata.

   A teremtett világban minden dolog múlandó, véges, változó és éppen ezért viszonylagos, szubjektív, vagyis lényegét tekintve illúzió. A létezés az, ami minden dolog közös lényegeként állandó, örök és halhatatlan, végtelen és valóságos mibennünk. Ennek felismerése és megértése az igazi tudás, amely azután biztos alapul szolgál az intelligens értelem számára a világban való eligazodáshoz.

   Az egészet átfogó, egyetemes szemlélet világképet ad a léleknek. Kereteket kínál elméje számára a minél pontosabb megkülönböztetéshez és ítélkezéshez, a döntések meghozatalához, az értékrend kialakításához, egyszóval megmutatja a lehetõségeket és az aktuális képességeket a tudata számára. Ez a lélekben õrzõdõ és mûködõ szellem, mint információhalmaz öntudatra ébredése, a valódi felnõtté válás, mely nem az ideiglenesen felvett fizikai test biológiai korától függ, hanem az entitás hasznos információtartalmától.
   Az öntudatos, intelligens teremtmények, a lelkek az egyetlen létezõ szubjektív, lokális információhalmazai a megnyilvánuló teremtésen belül. Mindenkoron egyediek és életük célja a környezõ világuk felfedezése, megismerése. Információkat gyûjtenek és adnak tovább a mûködésük során, valamint ezeket feldolgozzák, értelmezik, rendszerezik, reagálnak rájuk. Alapvetõ céljuk a konzisztens fennmaradás és a boldogulás, a harmónia elérése, illetve a struktúrájukból adódó vágyak, tervek és késztetések megvalósítása (a teremtés). Ennek érdekében törekszenek önnön véges idejû létük elnyújtására minél hosszasabban, vagyis az élõlények menekülnek a pusztulás, a halál elõl (lásd: A halandó öröklét címû írást).
   Az Isten a teremtésben a lelkek összessége. Önmagából kelti minden teremtményét az idõbeli visszacsatolás késedelmének káprázata által, és generálja szakadatlanul a tõle függetlennek látszó illúzórikus létüket, akár egy álomvilágot. A teremtmények megvilágosodása az, amikor választ kapnak a kérdéseikre a számukra leglényegesebb dolgokról.: Ki vagyok én? Mibõl vagyok? Mibõl van a világ? Ki csinálta és hogyan? Honnan eredünk? Hová tartunk? Mi a célja és értelme, mik a törvényei ennek a világnak? Mi az én dolgom, hol a helyem a mindenségben? Mi a megoldás az életem során felmerülõ problémákra?
   Számos kérdést teszünk fel, melyeket valójában az Isten, a Létezõ kérdez önmagától bennünk, általunk és rajtunk keresztül. Amikor pedig megtaláljuk rá a válaszokat, az Isten maga az, aki öntudatára ébred bennünk s fedezi fel saját magát. Ez az önfelismerés folyamata, az önvizsgálat, melyrõl lényegében az egész teremtés szól.
   Az alábbiakban összefoglaltam azokat a legfontosabb (személyes) tapasztalataimat, melyek a megvilágosodásommal kapcsolatban értek. Remélhetõleg hasznára lesznek mindazoknak, akik ugyanezen az úton járnak és bizonyságul szolgál a számukra arról, hogy nincsenek egyedül az önmaguk utáni kutatásuk során.

A megvilágosodás hatásai.:

1. Az ember tudata rugalmassá, mozgékonnyá válik. Az éberségének, a dolgokra való odafigyelésének köszönhetõen megedzõdik a figyelme, javul a koncentráló képessége és gyorsul a gondolkodása. Ezzel együtt javul az asszociációs készsége és nõ a kreativitása is, az új dolgok kitalálására és megvalósítására való alkotókészsége.

2. Az önmegismerés folyamata során, az entitás információhalmazát töredezetté, megosztottá tevõ falak sorra lebomlanak, vagyis megkezdõdik a nagy visszaemlékezés önnön teljességemre. Emlékképek merülnek fel a tudatalattimból, különösen az alvás tudati felszabadultságában, felidézve a régmúlt eseményeit, elõzõ életeket, távoli történéseket. Ezek az ébredési gát szándékos átszakításával felhozhatók az ébrenlétbe, és hasznos tapasztalatokkal szolgálnak a jelenlegi, aktuális személyiségem számára a boldoguláshoz.

3. Az álom és ébrenlét határán, egyfajta meditációs révületben további információk is tudatosíthatóvá válnak, amelyek addig nem voltak hozzáférhetõk a lélek számára a világemlékezetben. Ez az akasha, a világéter (morfogenetikai tér), mely az idõhullámok frekvenciamodulációjában, holografikusan õrzi a repülési idõben tárolva a teremtésre jellemzõ aktuális mindentudást. A megvilágosodott személynek lehetõsége van nézelõdni az akashában, mint valami gigantikus adatbankban, amely szó szerint minden eseményt tárol az idõk kezdetétõl az idõk végezetéig az egészben.

4. Érdekes paradoxon, hogy bár a tudat betekintést nyerhet a mindentudás állapotába, amikor elvileg az egészben õrzõdõ és halmozódó teljes információmennyiséghez hozzáfér korlátlanul, mégsem képes azt kezelni sem értelemmel, sem anélkül. A mindentudásból való információnyerés (olvasás) technikáját ugyanis szintén meg kell tanulni és fokozatosan fejleszteni. Ehhez viszont értelemre van szükség, ami egyben korlátot is szab az elérhetõ, megemészthetõ információk elé. Az értelem nem képes kezelni az egészben lévõ mindazon információkat, melyek kívül vannak a saját véges felfogóképességének határain vagy logikával kezelhetetlenek és hasznosíthatatlanok.

5. A megvilágosodás nem állapot, hanem folyamat, ami soha nem ér véget. Mindig lehet följebb jutni a tudásban, még jobban elméllyülni benne. Mert a tudás, az információ valamely halmazról, mindig csak részleges lehet, a teljességet csak a végtelenben éri el, vagyis soha.

6. A megvilágosodás folyamata során a világ megismerésében eljutok addig, ameddig értelemmel és felfogóképességgel egyáltalán el lehet jutni. Ezt nevezhetjük akár a világ végére való eljutásnak is, ahonnan aztán nincs tovább. Innen már csak visszafelé lehet menni, a már korábban megismert dolgok felé, és elméllyülni bennük (a teremtés fraktális szerkezetében) a végtelenségig. Ez azt jelenti, hogy a megvilágosodott személynek immáron van rálátása az egészre, a teljes teremtésre. Érti annak alapelveit, szabályait, törvényeit, összefüggéseit, rendszerét, eredetét és célját, s látja benne önnön elfoglalt helyét. És ez jó. Tudom ki vagyok, az anyagi világban körülöttem rohangáló többi lélekkel ellentétben.

7. Az értelmem a világ eseményeinek, és azok belsõ összefüggéseinek ismerete által egyre hatékonyabban képes kezelni az elõtte felmerülõ problémákat és ellentmondásokat, bár azokat megszüntetni nem tudja, hisz a mûködésébõl következõen õ maga hozza õket létre. A léte során minden létezõ rendszer megteremti a maga problémáit, melyekkel azután foglalkozhat amíg csak akar.

8. A tudatom a meditációs gyakorlatok során megtapasztalja az értelem nélküli állapotot is. A problémák az értelem mûködésének szüneteltetésével eltûnnek, hisz csak annak a számára, abban léteznek. Ez lesz a nirvánába lépés kapuja a késõbbiekben, a formák világának (a felöltött testnek) elhagyása után.

9. A valóság misztikus lényegének felismerésébõl eredõ felszabadult, mély öröm tölti be a tudatom. Ez a tiszta boldogság, az ellazulás, megnyugvás, élvezet és belsõ nyugalom állapota a számomra.

10. A megvilágosodás számos meglepetést tartogat a lélek számára. Amikor bekövetkezik, pontosan tudod, hogy igen, Ez Az! Végre megtaláltad, rájöttél, elérted, megértetted úgy, ahogy van. Szemernyi kétséged sincs a helyzeted felõl, mert pontosan tudod, hogy megtaláltad a megoldást. Ugyanakkor azonnal látni fogod, hogy egyáltalán nem olyan állapot ez, mint azt elõzõleg bárki várná és elvárná, remélné vagy gondolná magában. Egyrészt ezzel a személyiség, a szubjektív én számára semmi sem változik meg a személyes világában, vagyis minden ugyanolyan lesz, mint korábban volt (õ maga is). Nem lesz tõle egybõl tökéletes, sem halhatatlan vagy csodatévõ. Nem vonhatja ki magát a törvények alól, s különleges isteni képességei sem támadnak csak úgy, maguktól. Másfelõl viszont minden megváltozik, mert ettõl kezdve más szemmel tekintek magamra és a világra. Más lesz az információk visszacsatolódási útvonala (struktúrája) bennem, vagyis a személyiségem fokozatosan megváltozik, átíródik. Az elkülönültség tudata helyett az egység tudata erõsödik meg bennem és kialakul a magasztos gondolkodású isteni énem. Az, Aki mindig is szerettem volna lenni, csak éppen korábban képtelen voltam megfogalmazni (a tudás hiányában) kellõ pontossággal ezt a vágyamat.

11. A megvilágosodás szubjektív nézõpontjai éppoly sokfélék, mint a megelõzõ tudatállapotok a lélekben (mivel folyamatról van szó). Sõt, az elnyert szabadságom okán még számosabbak lesznek, ahogy folytatom az önvizsgálatom a megértés fényében. Tehát nem csak egyféle tudatállapotról van szó. Van ezek között olyan, ahol van és mûködik az értelmem, és igyekszik minél többet felfogni és rendszerezni a tudatomon keresztüláramló komplex információkból. Ez lesz a bölcsesség, a dolgok belátásából fakadó megértésben való elméllyedés. Van olyan nézõpont is, ahol nincs értelem. Ott csak a tiszta és szemlélõdõ figyelem létezik, a tudat legalapvetõbb állapota, ahol egyszerûen csak vagyok és érzékelek. Ekkor megfigyelhetem a létem centrumát, mintegy kívülrõl nézve magamat a belsõ tükrözõdéseim által. Vagy lehetek önnön létem közepében, a forráspontban. Abból a pontból nézhetem a minden létezõt, ahonnan az Isten látja azt, egyszerre az egészet idõtlenül, az egyhegyûség állapotából. Ez egyben a teljesség és mindentudás állapota is, ahol szabadon mozoghatok a létezésben. Bármely pontjából megszemlélhetem a mindenséget, mert annak minden pontja én magam vagyok, szó szerint én.

12. A megvilágosodás következményeként az értékrendem alapvetõen megváltozik. Mindez annak meglátásából fakad, hogy a teremtett világ múlandó és illúzió, míg a lét örök és valóságos. A létezés az egyetlen valóság és nincs más ezen kívül. Minden ami van, ebben van, mint virtuális tükrözõdés az önmaga számára megnyilvánulóban. A teremtés játékká válik a számomra, célirányos tudati tevékenységgé magasztosul a figyelmem lekötése érdekében. Ennek köszönhetõ, hogy a nirvánából a tudatom mindig dinamikusan visszatér a saját álomvilágába és teremteni kezd, belemerül az illúzióiba. Aztán ha túl sok lesz a teremtésemben a zavar és a probléma, amit a részhalmazok okoznak a mûködésük során egymásnak, akkor egyszerûen kimenekülök belõle, és ezzel végeredményben megszûntetem azt. Ekkor van lokális szünet a teremtésemen belül, az egész valamely részrendszerében. Pontosan úgy, ahogy az álom is egy beiktatott szünetet képez az ébrenlét nappali szakaszai között.

13. A megvilágosodásra törekvõ lélek munkáját figyelemmel kisérik az univerzum felettes vezetõi, legbölcsebb entitásai, valamint a Mindenható (Megtartó) is. Szükség esetén külön foglalkoznak velem és tanítanak, többféle módszerrel. Ez történhet telepatikus metakommunikáció útján, beszélgetéses tanítással vagy közvetlen megtapasztalással (elviszik a lelkem valahová és megmutatják amit kell), illetve tudás átültetéssel. Ilyenkor a vezetõ egy nagyobb, sûrített információs csomagot küld át a lelkemnek, ami bennem fokozatosan kibomlik, mintegy rejtélyes módon eszembe jut valahonnan. Ezt a tudást úgy fogom érzékelni magamban, mintha én jöttem volna rá, én gondoltam volna ki, s ezért a sajátomnak fogom tekinteni. Mivel az üzenet ilyenkor a saját értelmi rendszerem logikai fordítóján (értelmezõjén) megy keresztül és tárolódik el, könnyebb befogadnom, mint egy kívülrõl érkezõ üzenetet. Ennek oka a kommunikáció során használt fogalomnyelv szerkezetében rejlik. Mindenkinek könnyebb megértenie önmagát, mint valaki más gondolatait. Ezért az Isten mindig belülrõl tanít és szól hozzám, bennem, általam.

14. A megvilágosodott személy ismeri az isteni szentély legbelsõbb titkait is. A felettes vezetõkkel való hatékonyabb kapcsolattartása érdekében kaphat külön idõszál vonalat, közvetlen összeköttetést is hozzájuk, akár a Mindenhatóhoz is. Ez nagy kegy a vezetõk részérõl, mert ilyenkor egyben kiemelt védelemben és gondoskodásban is részesül az illetõ lélek. Egy buddhára másképp vonatkoznak ugyanazok a közösségi törvények, mint a többi lélekre. Aki önmaga mesterévé lett, annak nincsenek bírái, csak bírálói.

15. A spontán (meglepetésszerûen) adódó helyzetekben a bennem felmerülõ kérdésekre azonnal megjelenik a lelkemben a válasz, gyakorlatilag gondolkodási és emlékezési (késedelmi) idõ nélkül. Ez valószínûleg a központi fénykvantumom egy ciklusideje alatt játszódik le, fut át rajtam szabadon a mindentudásból kiindulva, mivel már nem mûködnek feltétlenül azok a fékezõrendszerek az elmémben, melyek elzárnának a megoldástól. Ebbõl következik, hogy a megvilágosodott személy mindenre azonnal képes reagálni, válaszolni, amennyiben az értelme nem gördít akadályokat a benne áramló információk elé (megfelelõ tudatállapotban).

16. Kiég és eltûnik belõlem az érzések mély, teljes intenzitású átélése, beleértve a szeretetet, fájdalmat, a jó és rossz dolgokat. Az egész életem egy felületes, illuzórikus játékká válik a számomra, amit belülrõl szemlélek és igazából nem érinti meg a tudatom úgy, mint régen. A bensõm nyugodt, szinte már közömbös lesz a világ változásaival szemben. Úgy kezelem az életem, mint valami elvont tevékenységet, sajátos sakkjátszmát, amelynek nincs a számomra komoly tétje. Hisz mit veszíthetek az illúzióimon kívül? Azokat meg amúgyis mindenféleképpen elveszítem, ahogy szétfoszlanak az idõben.

17. Megértem, hogy minden tudás akkor válik igazából használhatóvá és értékessé, ha a vele kapcsolatos megismerés folyamata körbeér, vagyis visszazáródik önnön kezdeteihez, egy ciklikus rendszert képezve. A valódi tudás az, amikor a tudással és annak ellentétével is rendelkezem. Egyaránt ismerem a pro és kontra érveket, vagyis átlátom az egész helyzetet.

18. A személyiségem fokozatosan elöregszik és megnyugszik, amolyan nyugdíjassá válik, függetlenül a fizikai testem korától. Ez azzal is jár, hogy alapvetõen eltûnik belõlem a fiatalkori forrófejûség és lelkesedés, valamint a karriervágy, az érvényesülés és a mások szemében való elismerésem igénye, vágya. Nem akarok senkinek semmit bebizonyítani, nem akarok másokat meggyõzni, velük vitatkozni, harcolni, küzdeni, mert tudom, hogy mindezt nem muszáj. Nem érzem szükségét a konfliktusnak, az ütközésnek. Hagyom menni a dolgokat a maguk útján és csak akkor avatkozom be, ha egy valóban nagyon fontos dologról van szó. A fontosság itt a buddha értékrendjében egészen mást jelent, mint korábban. Elsõsorban az isteni törvények megvalósításáról van szó és a testi lét során felvállalt tevékenységek fontosságáról.

19. Legfõbb életcélommá válik a nyugodt, visszavonult, kellemes és laza életvitel. Csak semmi verejtékes munka, erõlködés, kínlódás, gyötrõ kényszerek és rabszolgaság, hajtás és gürizés a szamszárában! Az élet szép, az apró csodák is örömet okoznak amikkel szembesülök és fölösleges úgy rohanni. Egyfajta megállapodott nyugdíjas élet ez. Az idõmet kitölti a "rendszeradminisztrációs" tevékenység (evés, alvás, pihenés, lakóhely karbantartás, stb.) és az alkotás, elmélkedés, szemlélõdés vagy az esetlegesen meglévõ párkapcsolat apró örömei.

20. Érdekes módon a szexualitás, mint örömforrás megmarad és kiteljesedik, de elveszíti azt az átütõ lendületét, szenvedélytõl izzó forróságát, amivel korábban hatott rám. Inkább élve-zetes játékká, masszírozássá és "bírkózássá" alakul ez, tehát nem marad meg olyan szexnek, mint amilyen elõtte, korábban volt a számomra. Gátlások nélkül, felszabadult könnyedséggel és természetes szemérmetlenséggel (mint az elsõ emberpár a bûnbeesés elõtt még a paradicsomban) élem meg azt, amit az emberek számtalan törvénnyel, tabuval és szokással igyekeznek elrontani és korlátozni az életükben.

21. Teljes ember (Adam Kadmon) vagyok önmagamban, nem fél. Egy illúziókba merült ember nem ismeri önmagát egészében, csupán egy részét. Ezért mindig van az énjének egy olyan területe, amit kizár, megtagad magából, ami felõl éppen ezért nem lehet tudatos. Ez az õ árnyékszemélyisége, tudatalattija, a benne lakozó sötét oldal, amivel mindig nyomasztó szembesülnie. A megvilágosodás során ezt a részemet is vissza kell olvasztanom magamba, ami viszont szenvedéssel és problémákkal jár. Nem túlzás azt mondani, hogy halálos veszélyt jelent a tudatos énemre a megtagadott részemmel való találkozás, hisz a kettõ egymás ellentéte. Az összeolvadás és kiegyensúlyozódás akkor fejezõdik be a számomra, amikor felismerem, hogy a sötétebbik oldalam ugyanolyan fényességes és magasztos megnyilvánulásom, mint a világosabbik. Innentõl kezdve teljes vagyok önmagamban.

22. Az önfelismerésem (a teljességemrõl való tudatosságom) eredményeképpen megnõ az önelfogadásom. A szeretetemet magam felé fordítom, önmagamat szeretem teljes egészemben. Én mindig magammal vagyok és mindig számíthatok magamra. Mindenki más, külsõ személy csak illúzió körülöttem, és éppen ezért megbízhatatlan, mert az illúziók (emberek, tárgyak, események) folyamatosan jönnek és mennek, változnak az általam észlelt, teremtett világban. Én viszont mindig megmaradok önnön origómban önmagammal, önmagamnak. Éppen ezért én válok önmagam legszeretettebb barátjává és társává, tanítójává és tanítványává, közönségévé és szórakoztatójává.

23. A teljessé válás azt is jelenti, hogy önmagam Istenévé és Sátánjává válok. A jó és rossz tulajdonságaimnak egyaránt tudatában vagyok, egyenlõképpen. Ez a valódi szabadság, amikor a szabad akaratom oly módon képes érvényesülni, hogy én döntöm el, megkisértsem-e magam vagy sem. Engedjek a kisértésemnek vagy ne. Hallgassak önmagam egyik részére vagy inkább a másikra. Tudom, hogy bármilyen lehetek és elfogadom magam ilyennek. Én vagyok önmagam ura és törvényhozója. Én hozom meg a magam törvényeit, amelyek alapján azután élek, döntök, megnyilvánulok mások (a külsõ illúziók) felé. Ez persze azt is jelenti, hogy a külvilág elveszíti korábbi jelentõségét és az illúziókban felfedezett ellentmondások révén lényegtelenné válik a számomra. Szó szerint "fütyülök mindenre" és mindenkire. Csak a saját fejem után megyek, a saját magasztos elképzeléseimnek megfelelõen és egyedül csak én korlátozhatom, szabályozhatom magamat. Senki másnak nem engedem meg, hogy fölébem kerekedjék, mert tudom, hogy senki sincs fölöttem. Ha mégis együttmûködöm a körülöttem lévõ többi entitással, a teremtésem többi részével, akkor azt is a szabad akaratomból teszem, nem pedig kényszerbõl.

24. Önmagam megismerése során átlátom a személyiségemben kiépült kondícionálást, amit a külvilág adott nekem (kényszerített rám) a születésemtõl kezdve. Képessé válok arra, hogy tetszésem szerint megváltoztassam ezeket a programokat, gátlásokat, szokásokat, vagy eltöröljem õket. Gátlástalanná válok, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Bármit megtehetek és annak az ellenkezõjét is. Ez persze nem jelenti azt, hogy meg is fogom tenni, csupán a lehetõséget tudom immáron szabadon megadni magamnak. Nem képzelem többé magamról azt, hogy "én aztán erre vagy arra soha nem lennék képes". De igen! Meg tudom csinálni. Sõt, arra is képes vagyok, hogy ellenálljak valamely kényszerítõ erõnek és ne tegyek meg valamit, amit kellene, ha éppen úgy látom helyesnek. Ezt a képességet, az önmagam feletti uralmat nevezzük általában önkontrollnak, de ez nem azonos a környezettõl eltanult önkontrollal, hanem annak egy magasabb, tudatosabb szintje.

25. Látom, hogy szinte mindenre képes vagyok. Bármit meg tudok teremteni, mert értem a módját és tudom mi kell hozzá, milyen mûveletek által lehet elérni valamely célt. Képes vagyok megidézni a legmagasabb szintû teremtõ energiát és formákba önteni (kinyilvánítani) azt. Bármilyen helyzetbe is kerüljek, mindenre tudok magyarázatot adni, mindenre van mentségem, indokom, kifogásom, meg az ellenkezõjére is. Bármilyen problémára meg tudom találni a legoptimálisabb megoldást és képes vagyok a nyilvánvaló ellentmondások ellenére is elkötelezni magam mellette.

26. A megvilágosodott személy a gondolkodásban logikus és bölcs, és ezért ellentmondásos felismerésekre jut, amik tétlenségre, nyugalomra késztetik, kárhoztatják õt. Ezért nem cselekszik fölöslegesen, ezért viselkedik "nyugdíjasként". Ugyanakkor ha mégis cselekedni kell, akkor tudja, hogy azt csak logikusan, ellentmondásmentesen lehet megtenni, ezért ilyenkor fanatikussá válik. A bölcsen meghozott döntést fanatikus elszántsággal képes megvalósítani. Ha fontos dologról van szó, harcolni is kész érte és meghalni is.

27. A megvilágosodott személy a tökéletes harcos, akinek fõ célja pontosan a harc elkerülése. Mindig készen áll a cselekvésre, de nem törekszik rá (nem keresi magának a bajt). Mindent képes feláldozni a cél, a siker érdekében, mert nem ragaszkodik semmihez és senkihez. A küzdelem játékszabályaihoz sem, mert azok is önkényesen meghatározottak, ezért semmivel sem korlátozza önnön ravaszságának kibontakozását. Mert az Isten is ravasz, de nem rosszindulatú. Ugyanakkor mégis van benne ragaszkodás, mert tudja, hogy milyen fontos minden illúzió, ami körülötte van, és elfogadja azok szerepét. Odafigyel arra, amit mondani akarnak neki a dolgok. Látja, hogy a világban minden tapasztalat üzenet vagy provokáció a számára.

28. A harcban a bölcs mindig ellentmondásos stratégiát követ, ezért kiismerhetetlen és megállíthatatlan stratégiájú. Mert az Isten útjai is kifürkészhetetlenek. A békében viszont logikus viselkedésre törekszik, hogy kiismerhetõ legyen és ezáltal megbízható a környezete szemében. Tudatában van annak, hogy minden utazás és komoly változás a környezetében harci helyzetnek minõsül. Éppen ezért ilyenkor az ébersége segítségével szabadul meg a szokásaitól és megrögzöttségeitõl, melyek akadályoznák és elveszejtenék õt. Mert az ellenfeled mindig a te stratégiád kiismerésével kezdi, ahhoz igazítva a saját terveit. Az ellentmondásos döntések egy veszélyes (harci) helyzetben életmentõ fontosságúak lehetnek, ezért nem fél alkalmazni õket.

29. A megvilágosodott kívülrõl nézve különc, önfejû, boldog, gátlástalan, bölcs, õrült, óvatos, önálló, mondhatni szégyentelen és pofátlan idõnként a viselkedése. Kilóg a sorból, nem akarja magát állandóan elfogadtatni másokkal, bár igyekszik elfogadhatóan viselkedni a sikeres kommunikáció érdekében.

30. A megvilágosodott személy tudja, hogy az élet csak akkor teljesedik ki igazán, amikor a lélek eléri a megvilágosodást, tehát ez a legfontosabb cél mindenki (a teremtmények) számára, aki még nem jutott el idáig. Ezért tanítja, segíti a többi entitást, gyorsítva az útjukat az egyetemes cél felé.

31. A megvilágosodott személy látja, tudja és megéli azt a bizonytalanságot, amit a világról szerzett tudása nyújt neki, a létezés megismerhetetlen és paradox lényegérõl. Átlátja, hogy a legfontosabb dolog a jó társaság, a helyes viszonyulás egymáshoz, a színvonalas kommunikáció és a szeretet, a szerelem, a maga legmagasztosabb tisztaságában és jóságában. Ez az a dolog (érzés, tulajdonság), amely elviselhetõvé teszi a számunkra a létezést: a szeretet, a szerelem egymás iránt. Az, hogy örülök a másiknak és boldog vagyok pusztán attól, hogy együtt vagyunk és jól megvagyunk együtt. Amíg két létezõ megnyilvánulás szeretni képes egymást, függetlenül az ellentmondásoktól és konfliktusoktól, melyek a teremtést árnyalják és nehezítik, addig nincs gond az életben. Ez kerül az értékrendjében legelölre, az õt megilletõ helyre, ahová való. Képes vagyok úgy szeretni a másikat, miként önmagamat. A lehetõ legmélyebben, jóval azután is, hogy a világ sötét oldalával való szembesülés és az ellentmondások már kiüresítettek és kiégettek belül, megszabadítva lelkemet a külvilágtól eltanult illúzióktól. Mert ahogy a fõnix madár is önnön hamvaiból kel új életre, úgy én magam is folyton újraélesztem és teremtem a saját szeretetemet és világomat, talán még sokkal szebben és áthatóbban, mint amilyen az volt korábban (akkor, amikor még nem voltam tisztában önmagammal és nem voltam önmagam ura és teremtõje).

32. Felismerem, hogy a Sátán, mint az énem egy része valóban csupán a tanítóm, kiképzõm, aki a létezés rossznak nevezett velejáróival, mellékhatásaival ismertet meg. A gonoszsággal és gyûlölettel, a pusztítással és más negatív teremtésekkel. Mert a jó és rossz dolgok tudása egészíti ki egymást igazi (teljes) tudássá önmagamról. A belsõ énem azért indít útnak engem, a törléssel születõ embert egy reinkarnációval, hogy új személyiséget, új életet tudjak magamnak növeszteni, készíteni, amely más lesz, mint az elõzõ. Mentesen a korábbi életek hibáitól és persze terhesen az új élet hibáival, amikkel megvívhatom a magam harcát. Ez a harc, amit mindenki önmagával vív meg a világ, mint kivetítés segítségével, ez érleli felnõtté, bölccsé az embert. Mint a mesében, ahol a kiskirályfi elmegy világot látni, szerencsét próbálni és közben tapasztalatokat gyûjt, felnõtté érik, majd bölcsen, harcedzetten tér haza Atyjához, aki õ maga, csak "idõsebb kiadásban". És immáron felismeri, hogy rövidesen neki is lesz fia, aki majd õ maga lesz, és ugyanezt fogja csinálni. A Sátán, mint kisértõ a maga isteni szeretetében a próbákat állítja a kiskirályfi (teremtmény) elé, és együtt örül vele a sikernek. Ha pedig elbukik az ifjú, keményen megszorongatja, s fájdalmakkal, szenvedéssel vezeti el a belátás és mélyebb tudás felé. Ez adja a teremtés szadista-mazochista jellegét, amely szintén az ellentmondásosságából fakad a rendszernek. Én magam vagyok az, aki kínzom és gyötröm magamat valójában, s gondoskodom arról, hogy minden létben ott legyen a szenvedés.

33. A tanulás és a szenvedés egymástól nehezen elválasztható jelenségek. A szenvedésbõl tanul a lélek, a tanulás pedig olyan változásokkal jár, a világkép átértékelõdésével, áldozatokkal és döntésekkel, melyek tudatosítják a lélekben, hogy a tanulás egyben szenvedés is. A mennyországban csak boldogok vagyunk, de nem nagyon fejlõdünk. A pokolba járunk le (bukunk le) éppen ezért, bûnbe esve és a Sátán kezébe adva magunkat gyötrésre, hogy tanulhassunk és fejlõdhessünk. A nagy szenvedés mindig nagy áldozatokkal jár és sok tapasztalattal, gyors fejlõdéssel. Vagyis aki sokat akar elõrelépni az úton, az sokat kockáztat és sokat szenved, és sokat is veszíthet, ha nem éri el célját. Aki viszont kevesebbet, az lassabban halad, tovább ér, de tovább is tart az útja. A Sátán, mint a pokol vezetõje mindenkitõl beszedi a fejlõdés árát, amit fizetni kell a változásokért. Úgy is mondhatnánk, hogy mindenért amit nyersz, el is veszítessz sok más dolgot (illúziót), amik addig voltak az életedben. Ez a veszteség az, amit a tanulás, a megismerés, a beavatódás áraként nevezhetünk meg. Mert a tudásnak ára van.

34. A legnagyobb ár, amit a tudásért fizetned kell az, hogy amit tudsz, többé nem tudod nem tudni. Vagyis örökre megváltoztatnak a tapasztalatok és látni fogod, hogy soha többé nem lesz újra ugyanaz semmi, amilyen egyszer már volt. Semmi sem ismétlõdik meg. Mindent elveszítünk (jót és rosszat egyaránt) és ezért mindig dolgoznunk kell a kívánatos dolgok újrateremtésén. Még egy buddha sem ülhet a teremtésben munka nélkül. Az csak a nirvánában, a formanélküli világban lehetséges, hogy pihenjen a tudat és szabadon idõzzön a végtelen idõben, a tulajdonképpeni idõtlenségben. Ezért mennek a lelkek a fénylények formanélküli világába. Ezért kevés a formák világában mindig a mester, a megvilágosodott, mert aki idáig eljut, az mind elmenekül a fénylények világába, kilépve a szamszárából. Mert látja és tudja, hogy itt nem jó idõzni. Nem léleknek való hely a pokol. Mi itt csak átutazóban vagyunk igen rövid idõre, aztán már rohanunk is tovább a boldogság útján. Ez a legfõbb tanács amit egy buddha bárkinek is adhat.: Szerezd meg a tapasztalatokat és menj tovább. Ne állj meg, ne ragadj le sehol, amíg azt nem érzed, hogy maradéktalanul boldog vagy és teljesen kielégít a helyzeted. Ez pedig csak a távoli végtelenben tapasztalható meg a számunkra. Így jó utat kívánok minden kedves lélektársamnak az úton!

forrás: http://esemenyhorizont.uw.hu/2001/megvilag.html

Published in A lélek rezdülései

Read 11019 times 26
Szupervihar az űrben - károk a Földön
Milyen az időjárás a kozmoszban? Mennyire befolyásolják az űrben megfigyelhető meteorológiai jelenségek a Föld időjárását? 2012-ben ér a maximumra a…
Read 10072 times 13
Egy korszak vége
Bizonyára a 2012-es évről mindenki hallott már ilyen-olyan forrásból. Felmerülhet benned a kérdés: mit kaphatsz tőlünk, amit máshol nem, vagy…
Read 8512 times 15
Arany Fehér Por ('White Powder Gold') másnéven ORME-elemek
Bizonyos vulkanikus eredetű kõzetekbõl nyert porok, amik felborították az ásványtani, kémiai, mágnesfizikai, bio-kémiai ismereteket, a legelképesztõbb gravitációs és térdimenziós anomáliákat…
Read 8265 times 5
Maják világvége elmélete
A maják tudták, hogy honnan ered fejlett tudásuk. Azt állították, hogy Quetzalcoatl, az isten elsô teremtményei, az elsô emberek adták…
Read 7505 times 1
Összeomlik a Föld mágneses mezeje
Az elmúlt másfél évszázadban a Föld mágneses mezejének erõssége 10-15 százalékkal csökkent, és a folyamat gyorsul, állítják kutatók. A gyengülés…