Az idő mozgási iránya

Rate this item
(0 votes)

végtelenAz elmúlt években rengeteg létfilozófiai, időfizikai és időmatematikai publikáció foglalkozott már az idő természetével, feltárva annak szerkezetét és működését. Mégis maradtak bőven homályos foltok, főleg a témát tanulmányozó kobakokban, ezért úgy döntöttem, a legfontosabbakat összefoglalom az Eseményhorizont olvasói számára, mielőtt bezárnánk egy időre az oldalunkat. Ebben a cikkben az idő mozgásával és a mozgás irányaival foglalkozunk, vagyis azzal a kérdéssel, hogy az idő, mint állapotváltozás milyen irányokba halad, haladhat egyáltalán?

Kezdjük a legegyszerűbb állapottal, a megnyilvánulatlan jelenpont időbeli mozgásával. Az állóvíznek nevezett, létezés előtti állapot (vanás) különlegessége, hogy ebben sem a téridőben megszokott idő (rendezett változás), sem az idősemmiben lévő ősidő (kaotikus változás) nem definiálható. Egy önmagában vanó Mandu (okforrás jelenpont), mivel még nem létezik egyetlen másik Mandu számára sem, illetve az ő számára sem létezik valaki, és ő sem létezik önmaga számára, ezért csakis ellentmondásos módon elemezhető. A Mandu vanása során tehát értelmezhetetlen a forgás, futás, bármiféle eseménytérbeli, sőt eseményidőbeli elmozdulás. Ennélfogva a belőle gömbszerűen kiáradó múltszférája, eseményhorizontja is értelmezhetetlen. Nem létezik, csak van. Ezt hívjuk állóvíznek a misztikában. Nulla idődimenziós és nulla térdimenziós gömbje belül folytonos, terjedési, tágulási sebessége értelmezhetetlen és ennél fogva semmi többet nem mondhatunk el róla. Mozgás nélkül nincs idő, ezért ez egy időtlen és teretlen vanásgömb, aminek nincs belső, kvantálható (diszkrét) szerkezete. Igazából múltszférának sem nevezhetjük, hiszen még a jelene sem létezik.

A megnyilvánulás pillanatában azonban mindez gyökeresen megváltozik és rengeteg új dolog, állapot jelenik meg a két egymás számára létező Mandu közös eseményidejében. Például mindkettő elkezd önmaga számára és a másik számára is létezni. Önmagát Bindunak látja, azaz két, egymásba gabalyodó, egymáshoz képest mozgó, forgó Mandunak, ami Bindukból álló időszálat, vízvonalat húz maga után a végtelenben. Ez az ősidő megjelenésének pillanata. Innentől kezdve van futó mozgás (szálirányú nyúlás a végtelenségig), forgó mozgás (bár az iránya, tengelye és sebessége még értelmezhetetlen), és idődimenzió (1D-s ősidő).

A vízvonali primer időszál valójában két külön időszálból áll, amik egy egyenest alkotnak és ellenkező irányban nyúlnak, a két végpontjukon a két Bindunak látszó (magukat annak látó) jelennel. A geometriai ábrázolásokon ezeket a kezdőpontjukban összeérőnek rajzoljuk le, mintha egy pontból indultak volna el, de ez egyáltalán nem igaz. Csak azért rajzoljuk így, mert eseménytér hiányában nem ábrázolható a két Mandu közti távolság a létezés kezdeti pillanatában. Hiszen két nulla dimenziós pont távolsága a meghatározhatatlan semmiben csakis semekkora lehet. Miközben ténylegesen, ha létezne egy felsőbb nézőpont (és beágyazási környezet), azt kellene látnunk, hogy valamekkora időbeli távolságból indultak el szétfelé, az állóvizeik sodrásának engedelmeskedve a frissen létrehozott eseményidőben.
Ezt azért fontos megérteni, mert egyértelműen különbség van aközött, ami történik és aközött, ami ábrázolható és matematikailag logikus. A létezés kezdetét ellentmondások nélkül nem lehet modellezni, azon egyszerű oknál fogva, hogy ekkor még nincs sem egy beágyazási környezet, sem peremfeltételként szolgáló törvény, ami lekorlátozhatná a történteket, a kiindulási lehetőségeket. A létrendszer az ismeretlen és megismerhetetlen sötétből indul, kezdetét homály fedi. Ez nagyon misztikusan hangzik, de nem önkényes kijelentés, hanem szükségszerű és elkerülhetetlen tény.

A későbbiekben, újabb okforrások állóvizeinek bekapcsolódásával egyre bővül a létezés eseményideje, az őskáosz, amiben az egymást a sajátidejükben tologató, áthelyező források kölcsönhatásai sorra létrehozzák az idősemmit lekorlátozó törvényeket. Azon szabályokat, amik az önmagára épülő és öntörvényű, önvaló létezést a továbbiakban irányítani fogják. Ezekről a korábbi írásainkban már sokszor beszámoltunk, részletesen elemezve paramétereiket, ezért itt most nem ismételjük el újra őket. Ehelyett vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy mit is jelent maga az idő, illetve az idő mozgása.

Ahol nincs mozgás, ott nincs idő. Ahol nincs változás, ott nincs idő. Ahol nincs kölcsönhatás vagy legalább hatás (egyik létező hat a másikra), ott nincs idő. Ahol nincs információ, vagyis az aktuális állapotot leíró törvény, paraméterlista, ott nincs idő. Mindezek akkor jelennek meg a létezésben, amikor az legalább három szemlélőpontból áll. A két pontból álló lét protoidővel, protokölcsönhatással, protoinformációval és prototörvényekkel rendelkezik, lásd a három pont törvényt.
Fontos különbséget tennünk az idő mozgási irányai között. Amikor egy jelenpont mozog az őskáoszban, mert sodorja a hullámtér, akkor a többi forrásponthoz képesti helyét és helyzetét változtatja meg az eseményidőben. Ez lehet az emanációnál lassabb (tardionikus) vagy gyorsabb (tachionikus). Attól még, hogy egy jelenpont futótűz tachionként vágtat előre az idősemmiben, és a hullámtere kifordulva önmagából létrehozza a pozitív taszítási vektorú idő mellett a negatív taszítási vektorú időrétegeket is, nem fog az idő telési, múlási iránya megváltozni. Ez az összes tachionra érvényes, az időhurkokban keringőző virtuális másolatokra is.
Az idő telési, múlási iránya az, amit egyszerűen kiáradásnak, gömbszerű felfúvódásnak, végtelenbe terjedésnek nevezünk. Ez mindig a jelenponttól indul, és a végtelenségig folytatódik kifelé (okforrásnál szakadatlanul), függetlenül a pont mozgásától. A múltszférának nincs jövőszféra párja, vagyis nem létezik egy másik oldal „valahol”, ahol az idő gömbszerűen befelé szűkülne, belerohanna a jelenpontba. Az idő tehát nem homokóra alakú, ahogy azt sokan elképzelik és lerajzolják. És sehogy sem lehet megfordítani. A jelent egyszer elhagyó eseményhorizont rétegek nem változtathatók meg, viszont minden elért időforrás mozgásállapotát megváltoztatják, odébb lökdösve őket. Ezt már nagyon sokszor elmondtuk, leírtuk, elmagyaráztuk.

Éppen ezért nincs értelme arról beszélni, hogy az idő úgymond megfordítható, vagy visszafelé folyik (ahogy azt egyes fizikusok próbálják elképzelni, mivel nem látnak a mérési eredményeik mögé filozofikus szemmel). Nincs olyan jelenpont, aminek a sajátideje a jövő irányából haladna visszafelé a múltba, szembemenve a többi jelenpont sajátidőbeli mozgásával. Mivel az idő skaláris mennyiség, azaz minden lehetséges (létező!) irányba egyformán, egyszerre kiterjed, semmiféle trükkel nem fordítható meg a terjedési iránya. Jövő tehát nem létezik.

Az más kérdés, hogy ami az egyik jelenpontnak már a múlt, a másiknak, ami felé még közeledik az eseményhorizontja, a jövő. Azért, mert felé jön. Ami senki számára sem vált még múlttá, az senki számára sem lehet jövő, mert nincs még honnan jönnie. Amiről tehát senki sem tud, az nem is létezik.

Az is más kérdés, hogy az időhurokban keringő tachionok folyton beleszaladnak a saját múltjukba, ahol meglátják a saját múltbeli képüket, mintha időutazást tennének visszafelé, de ezt anélkül teszik, hogy ténylegesen visszafelé mozogtak volna a sajátidejükben, önmagukhoz képest. A megfogalmazás félreérthető, de a tény attól még tény marad. A saját múltját megpillantó jelen persze ezzel egyben a saját jövőjében is halad, hiszen a saját múltja az, ami őfelé jön. De így sem tesz utazást a jövőbe. Viszont létrehozza azt, önmagából, önmagának és mindenki másnak is, akit elérnek az időhurok spirálgömbi (és a ciklikus önújrakeltés miatt szakadozott, térszünetekkel tarkított) hullámai.
Az az álom, amiről az emberek régóta fantáziálnak, hogy lehetne építeni valahogy egy időgépet, amibe beülve tetszés szerint mehetnénk előre-hátra a saját jelenidőnkhöz képest, a fogalom alaposan félreértett (és népszerű) formájában nem lehetséges. Vannak viszont módszerek, speciális időfizikai trükkök, amik révén mégis lehet utazni az eseménytérben és az eseményidőben is, előre-hátra, bizonyos feltételek esetén (a létezési törvények betartásával), bizonyos korlátok között. De csak a mások idejéhez képest, és nem a sajátidőnkhöz képest, ami ekkor is előrefelé fog járni, megváltoztathatatlanul. Ennek egyik módja az, ha térugrással az emanációnál nagyobb látszólagos sebességgel helyeződünk át a térben, sugárirányban eltávolodva a szemlélt objektumtól, hogy mindig az időben korábbi pillanatát lássuk a távolból (de az is csak előre látszódik haladni a sajátidejében). Egy másik módja viszont azt is lehetővé teszi, hogy kvázi egy helyben maradva lássuk meg a közeli objektumok egyre korábbi pillanatait (előre haladni), mintha egy filmet néznénk a múlt eseményeiről (nem kronovizor!).

idogepAz istenek és a fejlettebb civilizációk használnak is az univerzumokban ilyen visszatérésre képes időgépeket, amiknek ugyan régóta ismerjük a működési alapelvét, de úgy döntöttünk, hogy nem fogjuk publikálni egyelőre. Az emberiség még nem alkalmas (nem elég érett) ennek a tudásnak a megszerzésére és pláne a használatára. Attól nem tartunk, hogy bárki is fölfedezné a megoldást, alapos időfizikai tanulmányok után, mivel annyira speciális témáról van szó, hogy isteni szerencse kell a módszer megtalálásához a rengeteg lehetőség között, amik nem vezetnek eredményre. A lényeg az, hogy lehet ilyen időgépet készíteni, működnek is ilyen gépek a teremtésben sokfelé (lásd például a Biblia kódjának keletkezését), és akik használják őket, nagyon vigyáznak rájuk, nehogy galiba legyen belőlük.
Az időhullámok szerkezeti tulajdonságaival kapcsolatos további, tisztázatlan kérdésekkel külön írásban foglalkozom rövidesen, aminek címe: Gondolatok az időhullámokról. Fontos, hogy senki ne higgye: már mindent tudunk az időről és semmi felfedezni, kideríteni való nem maradt az időfizikában. Akik értenek hozzá, azok tudják a legjobban, hogy még messze vagyunk a véglegesnek vagy akár csak egzaktul lezárhatónak is tekinthető megoldástól. A következő kutató generációknak is bőven maradnak megválaszolandó kérdések és főleg lemérendő kísérletek a teremtés titkaival kapcsolatban. Bízunk benne, hogy az Eseményhorizonton közzé tett munkáink segítségükre lesznek a munkában. És semmi esetre se kezelje senki szent dogmaként a leírtakat, amit kőbe kell vésni és nem lehet megváltoztatni. Hisz az egész létezés lényege maga a változás, az új dolgok létrehozása. Mert ami még nem volt, annak lennie kell a teljesség felé vezető úton.

( forrás:  Eseményhorizont Magazin )

Read 3200 times Last modified on July 29 2014

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

Read 10579 times 26
Szupervihar az űrben - károk a Földön
Milyen az időjárás a kozmoszban? Mennyire befolyásolják az űrben megfigyelhető meteorológiai jelenségek a Föld időjárását? 2012-ben ér a maximumra a…
Read 9855 times 13
Egy korszak vége
Bizonyára a 2012-es évről mindenki hallott már ilyen-olyan forrásból. Felmerülhet benned a kérdés: mit kaphatsz tőlünk, amit máshol nem, vagy…
Read 8294 times 15
Arany Fehér Por ('White Powder Gold') másnéven ORME-elemek
Bizonyos vulkanikus eredetű kõzetekbõl nyert porok, amik felborították az ásványtani, kémiai, mágnesfizikai, bio-kémiai ismereteket, a legelképesztõbb gravitációs és térdimenziós anomáliákat…
Read 7878 times 5
Maják világvége elmélete
A maják tudták, hogy honnan ered fejlett tudásuk. Azt állították, hogy Quetzalcoatl, az isten elsô teremtményei, az elsô emberek adták…
Read 7414 times 1
Összeomlik a Föld mágneses mezeje
Az elmúlt másfél évszázadban a Föld mágneses mezejének erõssége 10-15 százalékkal csökkent, és a folyamat gyorsul, állítják kutatók. A gyengülés…