A pszichológia

Rate this item
(1 Vote)
A pszichológia a sérült szubjektumok területe, és a legelső lépés, amit meg kell tenni, sebeinek beismerése. Nem szokott megtörténni. A pszichológiai orientáció csak a legritkább esetben vezet a normalitásért tett erőfeszítéshez, legtöbbször pszeudoegzisztens hazugságrendszer marad. Ebben a rendszerben az ember pszichózisa többszörösen kompenzálódik, végül a pszichológus oly fölény látszatát képes kelteni, amely nemcsak a korrupcióban való immunitással téveszt meg, hanem azzal is, hogy betegek gyógyítására vállalkozni mer. Ezért a klinika egyetlen kérdése a pszichológus pszichológiája. A kérdés, hogy aki pontosan olyan sérült szubjektum, mint a páciens, a gyógyításra való vállalkozása következtében miképpen válik a betegnél súlyosabban sérültté. Olyan emberré, aki kedvezőtlen esetben gyógyíthatatlan, de nagy többségben biztosan a pszeudoegzisztens magatartás következtében keletkezett közveszélyes elmezavar paradigmája. Kétségtelen, hogy az orvos a normalitástól inkább eltér, mint a beteg.
Jung későbbi éveiben látta, hogy a pszichoterápia milyen veszélyekkel jár. Az orvos pszeudoegzisztens komplikációit a páciensbe vetíti, saját súlyosabb esetét pácienseinek könnyebb és egyszerűbb eseteiben óhajtja likvidálni. Közben saját sérüléseit a betegre átviszi (Übertragung), és ezzel a beteget oly mérvben inficiálja, amit az nem bír, és nem bírhat el. Nyilván nem a páciensnek van szüksége orvosra, hanem az orvosnak a páciensre. Persze nem azért, hogy akármelyik is meggyógyuljon, hanem hogy mindketten újabb betegség-szenzációkat éljenek át. A pszichológia nem a moralitást keresi, hanem az izgalmakat. Ami leginkább a tesztrendszerekre vonatkozik. Ha ilyesmivel érdemes lenne foglalkozni, meg lehetne állapítani, melyik tesztrendszer milyen pszeudoegzisztens problematikán épül fel. A pszichológia iránt való érdeklődés már egymagában fokozott sérültségre vall. Az ember minél korruptabb, annál kényszerítőbb ösztöne van azt a technikai eljárást elsajátítani, amellyel legalább sebeit el tudja fedni, ami annyit jelent, hogy erőtlenségével más fölött hatalmat tudjon nyerni. Az erősek hatalma elviselhető, az erősnek mutatkozó gyengéké elviselhetetlen. Végeredményben a pszichológiában egyetlen betegségről van szó, a normalitástól való eltérésről, és ha valaki nem a sebek beismerésén kezdi, hanem a kompenzációkon, pszeudoegzisztenssé kell válnia. De ha az ember abban a hiszemben lenne, hogy a pszichológiai orientációt egzisztencia-elemzésnek kellene megelőznie és betetőznie, okvetlenül tévedne. Először is azért, mert a pszichológia is, az egzisztencializmus is labirintusi gondolkodás, de inkább azért, mert az egzisztencializmus még a pszichológiánál is veszélyesebb terület, amennyiben a lényegről elterelő fejlett technika fölött rendelkezik, még kevésbe átvilágítható hazugságrendszerhez vezet. Minden jel arra vall, hogy az értelem mai ájultságában a normalitás helyreállításához visszavezető első lépést sem tudjuk megtenni, mert a biológiai életnél véglegesebb és magasabb létezésnek még belátására sem vagyunk képesek. Abban a hiszemben vagyunk, ha az ember az életnél magasabb létkategóriát elfogad, és azt realizálja, életében megrövidül. A spirituális szint csak az élet feláldozása árán érhető el. Ezért a mai ember értelmére semmi sem jellemzőbb, mint a félelem a világosságtól, cselekvésére pedig nincs jellemzőbb, mint félelem a valódiságtól. Az ember azt hiszi, hogy nyert, ha sikerül nem gondolkoznia, a konvencióban elrejtőznie, hazudoznia; azt hiszi, hogy győzött, ha a többit megtévesztette és becsapta, mert korrektnek lenni nem praktikus, óvakodni kell az igazmondástól, és a komiszságnak hallatlan előnyei vannak a tisztaság fölött.

*

Újabban azt tanítják, hogy az individuumnak a kollektívumhoz minden körülmények között és feltétlenül alkalmazkodnia kell. Tekintet nélkül arra, hogy az egyik, vagy a másik oldalon mi az igazságtartalom, és tekintet nélkül arra, hogy van-e szembenállás, sőt tekintet nélkül arra, hogy egyáltalán van-e ilyesmi, hogy individuum és kollektívum. A modern pszichológia is ezzel a rejtett axiómával dolgozik. Végeredményben nem egyéb, mint a kollektív politika által hirdetett nonsens:minden egyént ki kell irtani, hogy csak a közösség maradjon.

Az ember, mondja az elmélet, elsősorban társadalmi realitásban él. A társadalmi realitás – mint azt mindnyájan tudjuk – az volt, amit Oetinger sensus communis-nak nevez, ez az együtt élő emberek közös tudata a lét elemi és abszolút igazságairól. De azt is mindnyájan tudjuk, hogy már igen régen, a történet kezdete óta ez a helyzet megváltozott. A pszichológia pedig nem azt kívánja, hogy az ember az eredeti sensus communis-hoz, hanem azt, hogy a mindenkori társadalomban eltorzult konvencionális hazugságrendszerhez alkalmazkodjék. Éspedig nem valami komolyabb, hanem merőben praktikus szempontból. Ha az ember azt akarja, hogy boldoguljon és gyarapodjék, úgynevezett harmonikus életet éljen, esetleg karriert csináljon, egy kis vagyont is gyűjtsön, a konvencionális hazugságszisztémával ki kell egyezzen. Ahogy a régiek mondták, a világot el kell fogadni úgy, ahogy van. A világ jegye egyébként a kínaiban azonos azzal, hogy szemét. Ha az ember a kompromisszumot nem köti meg, a közösséggel minden lépésében összeütközésbe fog kerülni, és kell is kerülnie. Könnyen lehet, hogy pszichotikus lesz és elmebajt szerez.

Alkalmazkodni kell. Az opportunizmus kötelező. Ha az ember pszichológiailag ép óhajt maradni, morális intaktságát fel kell áldoznia. Nem különös? Ahhoz, hogy az ember csak közepes jólétben és elviselhető viszonyok között éljen, és egyensúlyát megtartsa, csibésznek kell lennie. És mindez a pszichológiának mint tudománynak a tanítása.

Persze van bőven, aki nem óhajt – legalább is úgy tesz, mintha nem óhajtana – boldogulni, gyarapodni egyáltalán nem, fütyül a harmonikus polgári életre, a karriertől egyenesen mintha óvakodna, a vagyonról, sőt még a jobb jövedelemről is, ha nem is szívesen, de lemond, a társadalmi realitást nem fogadja el, és a nem-alkalmazkodást kimondja. Az egész modern művészet ebben a jegyben áll. Ez a nem-alkalmazkodás művészete, festészet, líra, regény, szobrászat, zene. A társadalom konvencionális hazugságrendszerével való nem-együttműködés. Viszont tudjuk, hogy a művészek és költők és muzsikusok mennyire meg lennének lepve, ha a közösség a hadüzenetet komolyan venné, és a kapcsolatot a művészettel teljesen megszakítaná, a festők képeit nem vennék, a költők műveit ki se nyomatnák. A modern művészek, mialatt a társadalmi realitással extrém ellentétben állnak, saját maguk nemcsak polgári egzisztenciát folytatnak, hanem a konvencionális hazugságrendszerrel igen jól megférnek, és azt bizonyos tekintetben még védelmezik is. Mindenek előtt azért, mert hallatlan elszántsággal érvényesülni akarnak, és a társadalom legyen olyan korrupt, amilyen akar, ebben a társadalomban hírnevet akarnak szerezni. Alig van paradoxabb helyzet, mint a hazugságrendszer ellen kirohanni, és a kirohanásról könyvet írni, aztán a könyv jövedelméből kellemesen berendezkedni. Ha pedig mindez nem sikerül, átkozódni. Az európai művészet egzisztenciális tartalma e korszakban határtalanul hitvány, és Leontyev nem hiába beszél annak exkvizit immoralitásáról.

Jung egész életében esküdözött az alkalmazkodásra (Anpassung), és kivétel nélkül minden abnormitást a hiányos alkalmazkodásra vezetett vissza. Csak már egészen későn, nyolcvanadik éve körül vette észre, hogy a dolog nem egyezik. A társadalmi realitást korrupt és fantaszta elemek szövik át, morálisan teljesen negatív, ami pedig valóságtartalmát illeti, teljesen megbízhatatlan. Éppen ezért amíg az alkalmazkodás naiv, csak alacsonyrendű és komikus. Bizonyos határon túl, ha valaki a konvencionális hazugságrendszer korrupt voltát felismeri, és mégis alkalmazkodik, ez az embernek önmaga ellen elkövetett bűncselekménye. Morális tisztátalanság, amely az emberi élet komolyságát aláássa. Jung most az ellenkező oldalra fordul. A lelki zavar oka nem a hiányos, hanem éppen a túlzott alkalmazkodás, és ez az oka e korban jelentkező tömeges pszichológiai abnormitásnak.

Az alkalmazkodás megtagadása lázadáshoz és a közösséggel való szembeforduláshoz vezet, amelynek eredménye elmebaj; az alkalmazkodás viszont opportunizmushoz vezet, amelynek eredménye korrupció, vagyis a másik elmebaj. Szép kis csáva. Több, mint amennyit egy pszichológus megbír.

Tény, hogy lényünk csak másodsorban társadalmi, és a társadalmi realitás az ember számára mindig szekundér volt, az is maradt. Lényünk és létünk gyökere az igazság, és az ember csak azért hazudhat, és züllhet le és lehet korrupt, mert bármit tesz és mond és gondol, lényét és létét az igazságról letépni nem tudja. Az ember szabadságában áll az igazságot megtagadni, de egyetlen pillanatig sem tud igazság nélkül élni.

A modern pszichológia alkalmazkodástana tulajdonképpen kísérlet arra, hogy tudományos eszközökkel a konvencionális hazugságrendszer ellen való lázadást leszerelje. A hazugságrendszer nem függ a társadalom polgári, vagy szocialista szervezetétől. A szocializmus vagy száz évvel ezelőtt azzal lépett fel, hogy a hazugságot tökéletesen likvidálni fogja. Azóta meggyőződhettünk róla, hogy ez nem történt meg, sőt, ha lehet, a hazugság a szocialista társadalmat még mélyebben szövi át. Amíg az újabb korszakban az igazság társadalmában való hit élt, a konvencionális hazugság ellen való lázadás nem jelentett válságot. Amikor azonban kiderült, hogy ez az újnak hirdetett szocialista közösség még az előbbinél is korruptabb, a lázadás általánossá vált, és azóta mindennemű alkalmazkodáselmélet komolyságát elvesztette. Az alkalmazkodáselmélet ma nem egyéb, mint szcientifikus próbálkozás, hogy ezzel a társadalommal szemben tanúsított ellenállást leszereljék. A pszichológia ebből a szempontból csaknem rendőri eljárássá alakult át, amely a lázadást csillapítani kívánja, és az alkalmazkodónak – ha ez gombnyomásra készségesen működik – simább és kényelmesebb, jövedelmezőbb és polgáribb életmenetet kínál. Az alkalmazkodáselmélet mögött állatszelídítő áll. A kényelmes élet kedvéért a korrupció felől hallgatni. A modern világban nincsen paradoxabb jelenség, mint az igazság mint lázadás.

Az igazsággal való erős integráció az alkalmazkodásnak mindenesetre akadálya. Az alkalmazkodásra való képtelenség pedig az élet sikertelenségének, az ember szegénységének, sebzettségének és mellőzöttségének oka. Szélső esetben még bukás is lehet, viszont a bukáshoz nem tapad szenny. Különös, de úgy látszik, hogy az összetörés ezen a ponton nem vereség, inkább az ellenkezője, és mintha a győzelem lenne szennyes, és a siker lenne szégyen.

(részlet a Pathmosz  II-ből)

Read 2503 times Last modified on July 29 2014

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

Read 13443 times 6
Égben köttetett párkapcsolatok.
Mitõl erõs egy karmikus kötelék? Hogyan szakítsunk? A párkapcsolatok nem képeznek megbonthatatlan karmikus köteléket, hiszen ezek nem olyan égben megkötött…
Read 9109 times 1
Karmikus kapcsolatok
Földi életünkben minden egyes találkozás karmikus törvényszerûség, azaz nincsenek véletlenek a találkozásainkban sem. Nem mindegy azonban, hogy egy utcán mellettünk…
Read 7588 times 0
Férfi - Nõ
Hogy ki az okosabb? Ez olyan kérdés, mintha azt kérdeznénk, hogy melyik víz a jobb, a hideg vagy a meleg?…
Read 7238 times 8
Kilátástalanság, céltalanság
A kilátástalanság/céltalanság a – jövõvel kapcsolatos – elvárásaink megnyilvánulásának legintenzívebb változata. Egyfajta csendes skizofrén helyzet, mert nincs konkrét cél, amely…
Read 6799 times 5
Érzelemmentesség
Érzelemmentesség Az, hogy az érzelemmentesség nem kezelendõ negatív tulajdonságként, bizonyára sokaknak meglepõ. Valószínûleg azért, mert az érzelmek alatt többnyire pozitív…
Read 6431 times 0
Megcsalás
Read 5619 times 0
Krisztus Lucifer és Ahriman között
„Egy napon, ha majd az az épület, amit a szellemi tudományoknak szántunk, elkészül, annak egy kiemelt helyén egy szobor fog…
Read 5446 times 1
Cunami
2004. december 26-án Délkelet-Ázsiában hatalmas szőkőár pusztított, meghaladva szinte minden korábbról emlékezetes mértéket. Az eseményt kiváltó okként a tudósok azt…

HOZZÁSZÓLÁSOK

KÖNYVAJÁNLÓ