Démoszthenész

Rate this item
(3 votes)

demosthenesA fiatal Démoszthenésznek, mint mondják, vitustánca lehetett, válla rángatózott, kezével kalimpált, dadogott és görcsösen köhécselt. De ahelyett, hogy valamely hajózási vállalathoz írnoknak ment volna, szónoknak készült. Aki mindkét lábára sánta, az Olümpiászon a futásban akar győzni. Tehetsége nincs? Nem baj, majd csinál. Így látszik, hogy ahol az ember hibás, ereje éppen ott van. Démoszthenész egy idő múlva nem rángatózott és nem dadogott. Nem úgy mozgott és nem úgy beszélt, mint akinek vállával és nyelvével soha semmi baja nem volt, hanem mint a nyomorék, aki mondatait és mozdulatait a dadogásból és a betegségből csinálta. Nem szónoknak, hanem görhes féregnek született, és most, ha megszólal, a csarnokban egyszerre nagy csend.

Valószínű, hogy az embert a tehetség csak zavarja. A legtöbb esetben brutális kényszer. Félig az ősök bűne, félig a csillagok tüzes bélyege. Csak egészen ritka esetben felszabadulás, túlnyomó részben szolgaság, sőt a tehetségben ezért van majdnem mindig valami komikus. Nevetséges olyan embert látni büszkének és győztesnek, aki büszke valamire, ami nem is az övé, és győzött valamivel, amihez semmi köze. Démoszthenésznek tehetségre nem volt szüksége. Elég a becsvágy. Ha majd tehetség kell, csinál, amilyet akar, s ha nem tetszik, csinál másikat. Ezek a veleszületett dolgok itt nagyon húsosak, cseppet sem mágikusak, és végül is mind csak úgy a nyakába hullott. Nem kell. Feltéve, ha szónoki tehetsége lenne, mozsárban összetörné s porát az öbölben a tengerbe szórná. Amit ő csinál, az jobb. Démoszthenész megvetette azt a sok politikust és költőt és diszkoszvetőt, aki fennhéjázóan járkál itt a piacon, mintha képességét maga csinálta volna. Démoszthenész lett valaki, aki nemcsak hogy nem volt, hanem tele volt akadállyal, hogy az lehessen, aki lenni akart. Azok mind paraziták. Tehetségeiken élősködnek. Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.

Dühös az élősdire, aki abból él, hogy tehetségeit kizsákmányolja, arra, aki remekül számol, mások eszén túljár, aki kellemes ritmusokat talál ki, aki pompásan utánozza a malacvisítást, és észrevétlenül lopja ki a pénzt mások zsebéből. Csupa tehetség, költő és zsebmetsző és politikus, Démoszthenészben felforr a harag, ha ilyesmit lát, és nem képes magán uralkodni. Démoszthenészt Athénben mérges kígyónak (argész) nevezték. Elviselhetetlen, aki tehetségeinek fensőbbségében és kiváltságaiban fennhéjáz, lehetetlen, hogy ne marja meg, mint a vipera. A tehetség a szellem ájultsága. Csak akkor vagyok éber, ha semmi vagyok, mint szophoklész írta: csak akkor vagyok valaki, ha nem vagyok senki. Később pál: az én erőm gyengeségben jut teljességre. Hotan aszthenó tote dünatosz, ha gyenge vagyok, akkor vagyok erős. plótinosz azt mondja, hiányérzete miatt akar szépet alkotni. Csak azt, ami nincs, és soha nem is volt. Ami bennem az igazi, az a hiány és az éhség és a tökéletlen. goethe: das Unzulaengliche ist produktiv. A hiánynak ez a szörnyű termékenysége. nietzsche itt is tévedett, amikor különbséget tesz az életteljességből (aus Fülle) és az ínségből (aus Not) alkotott mű között és azt mondja, csak a teljességből alkotott mű az igazi. Ellenkezőleg. Csak az az igazi, ami az ínségből született. Az éhség a fontos. Tele vagyunk éhséggel, s amikor az ember megszületik, csupa éhség, anya- és apaéhség, szereleméhség, anyagéhség, fényéhség, hataloméhség, híréhség, vagyonéhség, gyönyöréhség, Istenéhség. Minden egyéb hazugság. Amíg az ember nem nyugszik bele, hogy semmi, írja Simone weil, addig szükség van bálványokra. A tehetségmámor bálványa az egyesszám első személy. Az én. A tehetség terheltség. Az, ami nem nyilatkozott meg, előnyben van afölött, ami megnyilatkozott. Tao. Wu-hszien. Purusa. A nemlétező erősebb, mint a létező. A láthatatlan, mondja hérakleitosz, erősebb a láthatónál. Az igazi erő az üresség, a sunjata, mint a mahájána tanítja, az ayin, ahogy a kabbalisták írják. A szellem ott van, ahol nincs semmi. Mindaz, ami van, ex nihilo keletkezett. A világot ebből a semmiből teremtették, ebből a ragyogó nemlétezőből, aminél tisztább és erősebb és keményebb és üresebb nincs. Az Evangélium azt tanítja, hogy boldog, aki szellemben szegény, mert az ájultságot levetette, és csak szomjúságát éli, ezt az emésztő kívánságot. böhme a szent szellemet heilige Giernek, szakrális sóvárságnak nevezi. Nincs ember, aki tehetségét kibírta volna és ne pusztult volna bele a vakságba, és ha valaki a nagyság bármely fokát elérte, azt nem szabad azzal megalázni, hogy az ember tehetségesnek tartja. Nincs szomorúbb, mint látni azt, aki magát tehetségeinek kiszolgáltatja, és nincs megalázóbb, mintha valaki nem tesz egyebet, mint tehetségeit gyakorolja. Már nem is tisztességtelen; ízléstelen. Ami nincs, annak ereje nagyobb, mint azé, ami van. Minden egészség egyfajta éhség, minden betegség egyfajta csömör. Démoszthenészi élet annyi, mint magamra venni az éhséget és a hiányt, minden negatívumot, „a nyugtalanság egész terhét". Mindent bűneimnek köszönhetek, szól bengel, de leginkább azt a pillanatot, amikor az eszeveszett sóvárgás bennem a tisztaságra felébred. A tehetséget nem ápolnom kell, hanem védelmet kell keresnem ellene. Abból kell élni és azt kell élni, ami nincs. Senki sem védekezhet azzal, hogy lehetetlen. Ez az a hely, ahol minden lehetséges.

Persze Démoszthenész görög, vagyis modern ember, és hisz a műben, mondjuk, az ember mű-halhatatlanságában. Már nem tudja, hogy az élet abszolút pozitívum, viszont mindaz, ami az élet folyamán történik, teljes egészében negatív. Ez itt az a hely, ahol nincs megállás, nincsen semmi végső, és nemcsak hogy eredménytelen, hanem soha semmiféle olyan lépést nem tud tenni, amely eredményes lehetne, sőt, ahol az egyetlen eredmény az eredménytelenség, az egyetlen siker a bukás, és az egyetlen diadal az összetörés. A mű egyetlen értelme, hogy mialatt az ember dolgozik rajta, az emberre visszahat, és tisztít és ébreszt és világít. Mindig kétes, hogy másra hatást gyakorol-e, és milyet. A műveket, ha azokon már felkapaszkodott, el is lehetne égetni, ha érdemes lenne, de a legjobb még ezzel sem törődni, mindenki tegyen azokkal, amit akar, vagy porladjanak el a feledésben. Amit alkotok, az semmis. Csak az van, ami vagyok. Aki marad, és megmarad. Csak a lét pozitív, ami a léten kívül lenni látszik, negatív. Ez ellen pedig semmiféle gyógyszer nincs, és senki és semmi nincs, akire és amire számítani lehetne, és nincs hely, ahová ez elől el lehetne rejtőzni.

Démoszthenész modern ember, mert ha a tehetséget el is hajította, a becsvágyat megtartotta. Azt, hogy a tehetség gyakorlata az embert megalázza, jól látta, de a becsvágyat nem tudta megalázni. Azt meg tudta tenni, hogy a rángatózó és dadogó emberből szónokot csinált, de azt nem, hogy dicsőségre való szomjúságát letiporja, és tényleg ne legyen semmi. Ha a legnagyobb ellenállást akarta is legyőzni, győzni akart. Nem volt képes vállalni a legyőzetést. A becsvágy a kétségbeesés egy neme. Becsvágy annyi, mint nem elviselni tudni azt, hogy az ember erőtlen és nyomorult és nem segít rajta sem tehetség, sem tudás, sem műveltség, sem intelligencia, sem dicsőség. Mindez negatívum, amely csak arra való, hogy elfedje az egyetlen pozitívumot, amit Szophoklész úgy mond, hogy csak akkor vagyok valaki, ha nem vagyok senki. Pál: ha gyenge vagyok, akkor vagyok erős, s amit az Evangélium úgy mond, hogy boldogok, akik szellemben koldusok. A tehetség a szellem ájultsága. De a becsvágy a tehetségnél ájultabb. Pedig, ha valakinek, neki lett volna ereje azt mondani, nyomorék féregnek születtem, és most tehetségemmel hatalmamban tartom egész Athént, én pedig ezt a tehetségemet szétszórom, amikor a boreasz a legerősebb, hordja szét porát a tengerben.

Úgy látszik ez az, amitől a legjobban irtózunk, hogy összetörjünk és megbukjunk és legyőzessünk, és tényleg ne legyünk más, mint semmi. A legjobban rettegünk attól, hogy életünk kudarc legyen, és csőd. Becsvágy az a kétségbeesés, amely éjjel-nappal észtveszetten küzd az ellen, hogy az ember ne roncsolódjék szét, és fennmaradjon valamely látszatban, mint a tehetség gyakorlata, és győzedelmeskedjék a műben. Európainak lenni annyi, mint nem tudni azt, amit a szufi, vagy a zen-szerzetes, a héber próféta, vagy az orfikus zarándok, akár csak az egyszerű hindu vanaprasztha és szannjaszin tudott. Igenis összetörni és megbukni és az erőtlenséget elismerni és a legyőzetést vállalni. Nem kell tehetség. De becsvágy még kevésbé kell. Az egyetlen eredmény az eredménytelenség, az egyetlen siker a bukás, az egyetlen diadal az összetörés. Ezt pedig tudni és vállalni és élni, nem kétségbeesésből, és nem fogcsikorgatva, és nem megtörten, hanem a megnyilatkozott igazság fényében megnyugodva, és megkönnyebbülten. Itt nincsen semmi végleges, nincs megállás, semmi itt nem marad meg. Mindaz, ami az élet folyamán történik és történhet, eredmény, tehetség, siker, mű, tulajdonság, teljes egészében a semmié. Egyedül az élet maga pozitív, az élet, amely ténylegesen élet, vagyis lét, amely igazi és valódi, és amelyhez az út a kudarcon és bukáson keresztül vezet. Ez nem az életről való lemondás. Ez az, amikor az ember mindenről lemond, ami nem élet. Már csak azért is, mert ami életünket jellemzi, az minden tettünk bámulatos eredménytelensége, és minden mozdulatunk csírájában levő bukás. Az egyetlen magatartás, amit Mózes úgy mond: a dolgokból elég.

Becsvágy kétségbeesés, amit az ember eleve tud, mert le kell győzetnie -, a desperát erőfeszítés, hogy mégis győzzön és eredményes legyen és alkosson és legyen valami és valaki, menekülés a tudat elől, hogy bármit tesz, semmis, egyetlenegyen kívül, hogy felad és visszavonul és leépít, és az alázatot gyakorolja. Csak az az ember alapozhatja meg magát a valóságban, aki a bukáson áthalad, és a csődöt hazugság nélkül magára veszi. Ha nem szökik meg a szétmorzsolódás elől, hanem a tökéletes eredménytelenséget tudomásul veszi, a sikerben való teljes megszégyenülése és a becsvágyban való megalázása után, a csüggedtség és a kiábrándulás és a sértődöttség elviselésével, kifosztva, becsapva, mellőzve, közönyben felismeri: ez az a küszöb, amelyen át kell lépni. Az orfikus görög tragédia ezt a küszöböt katarzisnak, megtisztulásnak nevezi.

Démoszthenész modern ember, vagyis semmi sincs, amitől jobban félne, mint a bukást beismerni. Részben abban a hiszemben van, hogy megbukni annyi, mint elzülleni, részben pedig még mindig inkább a züllést választja, mint az összetörést, mert a züllés, legyen az bármilyen, csupán társadalmi és morális kategória, és a züllésből van kiút, legyen az ember bármilyen iszákos, ledér, buja, tékozló, piszkos, vagy akár előkelő, illatos, jó modorú, művelt, divatos, fölényes. Inkább elzülleni és börtöntölteléknek vagy intellektuális csőcseléknek lenni, mint ténylegesen megszégyenülni. Nincs komikusabb, mint amikor a megbukott a győztes szerepét játssza. Az emberi nagyság nem a tehetségben és az intelligenciában és a teljesítményben van, hanem abban, hogy milyen mértékben tud mindezeken átlépni. Pascal. Vagyis pascal, az egyetlen ember a közelben, aki megértette, mi a nagyság abban, hotan aszthenó tote dünatosz - ha gyenge vagyok, akkor vagyok erős. Aki tudta, hogy a nagyság nem történeti és társadalmi teljesítmények szerint való rang, hanem a katarzisban megtisztult tragikus egzisztencia, akit letapostak és leköpdöstek, és aki a küszöbön átlépve igazi otthonát megtalálta. Démoszthenész még tudhatott erről, hiszen az orfikus Dionüzosz szétmarcangolását a tragédiák jelképeiben még láthatta. De persze hol volt már az agorán Dionüzosz, és hol volt Orpheusz! Még Szókratész is, mikor már minden elveszett, győzni akart, legalább az igazságban győzni. Nem volt képes azt mondani, hogy megvertek. Nem tudta, mit jelent elhagyatva lenni az igazságtól.

A démoszthenészi életmód a modern ember számára elérhető legmagasabb. Ezen túl csak a kereszténységgel léphet, de tudjuk, hogy kierkegaard-nak igaza van, kereszténység nincs. Mindaz, ami nem a csupasz és a meztelen létre vonatkozik, az a semmié. Mindaz, ami tehetség, produkció, érvénytelen. Ami megmarad, az az emberi lény. Csak az ember tisztulhat és világosodhat meg és ébredhet fel és ez az egyetlen eredmény és végső értelme annak, hogy életre született. Démoszthenész idejében ezt a tudást már csak a tragédia jelentette, már misztérium lett az, ami eredetileg a normális ember természetes életszabálya volt.

A nehézség, hogy az ember valódi otthonáról, amelyhez az út a földi tartózkodási hely összetörésén át vezet, és amely utat a tönkremenés nyitja meg, nem mondható úgyszólván semmi, mert kívül esik azon, ami nyelvvel megnevezhető, és csak a művészet, a vallás és a metafizika jelképeiben ismerhető fel. A hindu hagyomány e megismerést pradnyának nevezi. Az, ami pradnya, az emberi értelemnek felbonthatatlanul integrált s ugyanakkor a végtelenbe differenciált centrális művelete, amelynek sajátos logikája van. E logika legelső és legfontosabb ismertetőjele, hogy paradoxon. Ennek az értelmi műveletnek segítségével ismerem fel, hogy az összetörés felépülés, amit az egyik oldalon lezár, azt a másikon megnyitja, ami feladás, az eredmény, ami tragikum, az idill, ami a fenyegető sötét megsemmisülés, az az igazi otthon.

Ez a tudás a modern ember számára elveszett. Az összetörésig még eljut Hölderlin és Baudelaire, Schumann és Van Gogh, benne reked, mint Tolsztoj, Dosztojevszkij, Gogol. De a bukást nem tudja birtokba venni, és nem tudja, hogy nem félni kell tőle, és nem menekülni előle és nem kibújni és elkenni, hanem a lét mélyének tekinteni, s mint a tengerben, abban megmerülni. A modern ember egész civilizációt épített, hogy ezt a lépést maga elől elfedje. Különös, de boldogok lettek a csüggedtek, a melankólikusak, a bűnösök és a lázadók, mert azok legalább érzik a fenyegetést és tapasztalják, amit Gabriel marcel a valóság harapásának nevez. A modern ember új kategóriát teremtett, a lényegtelenséget, életet, amely mindegy, hogy van, vagy nincs, a langyosat, ami az Evangélium szerint csak arra jó, hogy kiköpjék.

/Hamvas Béla, Patmosz/

 

Read 3240 times Last modified on July 29 2014

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

Read 14510 times 6
Égben köttetett párkapcsolatok.
Mitõl erõs egy karmikus kötelék? Hogyan szakítsunk? A párkapcsolatok nem képeznek megbonthatatlan karmikus köteléket, hiszen ezek nem olyan égben megkötött…
Read 9713 times 1
Karmikus kapcsolatok
Földi életünkben minden egyes találkozás karmikus törvényszerûség, azaz nincsenek véletlenek a találkozásainkban sem. Nem mindegy azonban, hogy egy utcán mellettünk…
Read 8099 times 0
Férfi - Nõ
Hogy ki az okosabb? Ez olyan kérdés, mintha azt kérdeznénk, hogy melyik víz a jobb, a hideg vagy a meleg?…
Read 8062 times 8
Kilátástalanság, céltalanság
A kilátástalanság/céltalanság a – jövõvel kapcsolatos – elvárásaink megnyilvánulásának legintenzívebb változata. Egyfajta csendes skizofrén helyzet, mert nincs konkrét cél, amely…
Read 7409 times 5
Érzelemmentesség
Érzelemmentesség Az, hogy az érzelemmentesség nem kezelendõ negatív tulajdonságként, bizonyára sokaknak meglepõ. Valószínûleg azért, mert az érzelmek alatt többnyire pozitív…
Read 6953 times 0
Megcsalás
Read 6165 times 0
Krisztus Lucifer és Ahriman között
„Egy napon, ha majd az az épület, amit a szellemi tudományoknak szántunk, elkészül, annak egy kiemelt helyén egy szobor fog…
Read 6096 times 1
Cunami
2004. december 26-án Délkelet-Ázsiában hatalmas szőkőár pusztított, meghaladva szinte minden korábbról emlékezetes mértéket. Az eseményt kiváltó okként a tudósok azt…

HOZZÁSZÓLÁSOK

KÖNYVAJÁNLÓ