Hunor és Magor meséje évszázadokon át tanította őseinket a hunok és magyarok testvéri voltára, valamint arra, hogyan vándoroltak el eleink a közös ázsiai őshazából. Hiteles történészek feljegyzései, mondáink, hagyományaink, valamint hazai és külföldi tudósok egész serege állította és állítja, hogy a magyar hun eredetű nép. Hazai írók, mint Bonfinius Antal, Thuróczi János, Corvin Mátyás kortársai, I. Béla névtelen jegyzője szerint a magyarok a hunoktól származnak. Kézai és egyéb krónikák Árpád honfoglalását úgy írják le, mint a magyarok második bejövetelét. Habár Anonymus ezt nem mondja, félreérthetetlenül utal rá, amikor leírja, hogy Álmos Attila örökségét átvenni indult az új haza felé. Örökségi jogról beszél a Zágrábi és a Váradi krónika is.

Az Attilánál követségben járó Priszkhosz rétor nyomán már a VI. században egymástól függetlenül két szerző, a görög Prokópisz és a gót-római Jordanes is részletesen megemlékeznek a hunokról. Itt is azt olvassuk, hogy a hunnak nevezett népnek csak egy része hagyta el Szkhítiát és költözött Nyugatra, ezeknek lett a királya később Attila. Ugyanakkor még Attila életében megemlékezik Priszkhosz a hunok előbbi hazájában maradt népekről, az onugorokról. "Ha tehát az onugorok még Attila életében is Szkítiában maradt hunoknak számítanak, akor a magyar krónika hun történetének magja történelmi valóság kell, hogy legyen" (Dümmerth Dezső).

Ebben a hun rokonságban hittünk, ebben éltünk mindaddig, mígnem némely XVIII. sz.-beli tudós komoly kísérletet nem tett hagyományaink megcáfolására. Azóta is folyik a vita, ám ma már nemcsak finn és török, hanem sok-sok egyéb eredet-elmélet is létezik.

Ilyen alkalmakkor elengedhetetlenül felvetődik a kérdés: Okos dolog-e elrugaszkodni hagyományainktól, ősapáink hitétől? Milyen jogon állíthatjuk, hogy mondáink, regéink és hagyományaink egytől egyig tévesek? Sajnos sokan úgy vélik, ami monda, az nem lehet tudományos. Dümmerth Dezső szavaival: "Ma világszerte vannak, akik úgy vélik, hogy tudományos vizsgálat csak az lehet, mely előre kész programmal, tudatosan szembehelyezkedik mindenféle hagyománnyal, és azt cáfolni igyekszik. Eszerint már a puszta indok nélküli tagadás is tudományosnak, felvilágosultnak számít, mert hiszen e felfogás szerint — semmi, ami monda és legenda köntösben jelentkezik, eleve nem lehet igaz." (Az Árpádok nyomában, Bp. 1977)

A politikai érdekek mellett ez a felfogás indokolta, hogy az utóbbi kétszáz évben akadémiai tatárjárás pusztította hagyományainkat. A hun rokonságot legtöbben merőben megtagadták, s az ősi, dicső magyar múltat beledobták az Akadémia szemeteskosarába. Csak az utóbbi években sikerült lassan visszakanyarodni az évezredes hagyományhoz, miután a legújabb kutatások egyre inkább bizonyítják, hogy Sajnovics, Hunfalvi (azaz Hundorfer) és mások piromániában szenvedtek, s hogy a régi mondáink és történetíróink szava igaz.

Ne hagyjuk hát figyelmen kívül hagyományainkat!

Tanulmányomban a hun-magyar rokonságról tanuskodó mondáinkat, hagyományainkat veszem alapul. Kutatási területem az óind vagy ún. védikus civilizáció. Ősi indiai könyveket tanulmányozva nyomon követtem a hunok, pontosabban az ephtaliták vagy fehér hunok és egy águk, a magák vagy magarok történelmét.

Ma már tudjuk, hogy egy nép múltjának kutatásában nem elegendő a csupán nyelvészeti összehasonlítás. Én úgy vélem, hogy a mindenkori uralkodó vallás és civilizáció az, ami legjellegzetesebben rányomja bélyegét egy népre. (Például, a kereszténység felvétele óta számtalan latin szó épült be nyelvünkbe: templom, oltár, kereszt, szent stb.) S mivel a jelek arra mutatnak, hogy a magyar őshaza a mai Nyugat-Kína, Dél-Szovjetunió, illetve Kelet-Afganisztán területén létezett — hol kisebbedett, hol nagyobbodott —, ezért eleink több mint valószínű, hogy a védikus vallás és kultúra hatása alatt éltek.

A hindu megjelölést szándékosan kerülöm, mégpedig azért, mert pontatlan. Beszélhetünk brahmaizmusról, Visnu-hitről, Advaita filozófiáról vagy akár a Csárvaka, Gautama és mások által hírdetett materialista tanokról, de hinduizmusról nem. Ez a megjelölés azoktól a mohamedán népektől származik, akik a Szindu folyótól nyugatra éltek. Ez a folyó képezte akkor a határt, így a túlsó parton élőket szinduknak nevezték, de mivel a mohamedánok az "sz"-t "h"-nak ejtették, így keletkezett a hindu név.

Figyelemre méltó, milyen sok helyütt írnak a Védák a hunokról. Időszűke miatt most csak néhány művet idézek (hamarosan megjelenő könyvemben részletesebb leszek).

A védikus civilizáció egyedülálló irodalma, az ún. Védák svéta huna-ként, olykor pedig szita (szittya?) húnaként ír a hunokról. Svéta fehéret jelent. Említés történik a hára hunokról is; hala vagy hára vöröset, míg a török qára szó feketét jelent. Így megállapíthatjuk, hogy a hunoknak két fő csoportja létezett, a fehér és a színes.

Először is a Rámájanáról kell szólnom, mert ez a híres eposz közli a két királyfi és a csodaszarvas történetét; hihetetlen, mennyi hasonlósággal. Varáhamihíra Brhat Szamhitája az asztrológiáról, a különféle bolygók, üstökösök stb. hatásáról tanít. A 14. fejezetben azt írja, hogy a húnok (az akkori) Észak-Indiában éltek. A 16. fejezet arról tesz említést, hogy a svéta vagy fehér hunok népét a Kétu nevű bolygó folyásolja be leginkább, s akkor éri nagy szerencsétlenség őket, ha valamely üstökös farkát meteorcsapat keresztezi.

A Mahábhárata, a világ leghosszabb és legősibb eposza szintén sok értékes információval szolgál a hunokról. Mítikus eredetet tulajdonít nekik, azt állítván, hogy a hunok magától az isteni Nandini vagy Szurabhi tehéntől erednek. E mű szerint a hunok Észak-Nyugat Indiában éltek, s királyuk megjelent a híres rádzsaszúlya ünnepségen, hogy értékes ajándékokkal halmozza el barátját, a császárrá kikiáltott Judhisthirát (Szabhá Parva, 51. fej. 24. verse). A Matszja, Váju, Brahmánda és Bhagavata Puránák szerint 11 hun király 300 éven át uralta Indiát.

Ayingar elmélete szerint a Védák először uttara- azaz északi-kurukként írnak a hunokról. Szerinte a hunok a Taklamakan sivatag észak-nyugati határán éltek, ezt a részt hívják a Védák Uttarakurunak.

A Manu Szamhita, a Védák híres törvénykönyve (X.43.44.) írja, hogy a hunok — a kámbódzsa, török és egyéb törzsek mellett — a védikus civilizáció szerves részét képezték, ám később távoztak Indiából.

A Védák értelmező szótárában pedig a következő információt találtam a magákról vagy magarokról: észak-indiai harcos nép, kiknek papjai a napot imádták.

Az ilyen és ehhez hasonló információk (részletes felsorolásukra majd csak könyvemben kerül sor) azt sugallják, hogy a hunok a történelem előtti korokban India uralkodó rétegét képezték. A Védákban többször is közölt Parasurám történet (isteni inkarnáció, aki egymagában hadat üzent az uralkodó rétegnek, s kiűzte őket Indiából) és egyéb ( pl. numizmatikai) bizonyítékok alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a hunok, mint az óind birodalom uralkodó rétege, szerves részét képezték a védikus civilizációnak, ám később az északi határvidékre vándoroltak, s csak jóval később, a Krisztus utáni V. sz.-ban (455-ben) vonultak vissza délre, az akkori India szívébe. Először vereséget szenvedtek Szkandhagupta császártól, de 465-ben bevették Pataliputrát, s (újra) megalapították indiai birodalmukat, amely egészen 542-ig, Mihirkula, India Attilájának haláláig virágzott. Ezekután az ephtaliták fokozatosan beleolvadtak a kései óind társadalomba (mindezt egy másik dolgozatom anyaga hivatott igazolni).

Ayingar szerint tehát a Mahábhárata, a Puránák és az Aitáréja Bráhmana uttara-kurukként ír a transzhimalájiai hunokról, s több mint valószínű, hogy ez a megjelölés ugyanazt a népet jelöli, mint a kínai törnénetírók hszuingnu-jai, vagy a geográfus Orosziusz huni-jai.

Értékes, a hunokra vonatkozó feljegyzéseket találtam még különféle oszlopok és templomok felirataiban. Időszűke miatt ezekre most nem térhetek ki.

Ezekután lássuk, milyen egyéb nyomok mutatják a hunok-magyarok indiai múltját, illetőleg védikus kultúra-eredetüket. Evégett megpróbáltam párhuzamot vonni a magyar és szanszkrit nyelv, valamint a magyar nép és a védikus civilizáció hitvilága, hagyományai, szokásai, népművészete és zenéje között. Kezdjük hát a nyelvészettel:

Egyik kutatónk írja A magyar nyelv nyelvrokonságai c. művében (Nemesdedinai Zsuffa Sándor, 1942. Bp.): "Az ismert nyelvek közül a védikus szanszkrit a világ egyik legfejlettebb nyelve, mely filozófiai munkák megírására a legalkalmasabb, ugyanis ebben a nyelvben a legbonyolultabb bölcseleti meghatározásokra, igazságokra, tételekre, söt egész összefoglalásokra is egy-egy kifejezést lehet találni. Csodálatos, hogy a magyar nyelv a szanszkrit nyelvvel is őseredeti kapcsolatot árul el. Ez a kapcsolat igen ősi, talán a Rg Védában megörökített történelmi események idejéből származik, mert azok a fogalmak, amelyeket mi szanszkrit szavakkal egyező magyar szavakkal fejezünk ki, igen ősi időkre mutatnak. A szanszkrit és a magyar nyelv közötti ősi kapcsolat nem csalóka látszat, hanem valóság, mert azt nemcsak a néhány azonos hangzó ("cs", "gy", "ty", "ly"), vagy azonos hangzású és kiejtésű szó, hanem főleg a szerkezeti egyezés bizonyítja."

A tibeti szótár előszavában eképpen ír híres tudósunk, Körösi Csoma Sándor, akiről sokáig azt hitték, téves nyomon járt, amikor őseinket az ujguroknál akarta keresni, s csak most kezdi igazolni őt a tudósvilág: "Saját nemzetének pedig a szerző büszkeséggel jelentheti, hogy a szanszkrit tanulmányozása sokkal hasznosabb a magyarokra, mint bármely más európai nemzetre nézve. A magyarok dús forrást fognak találni tanulmányozásában, szem előtt tartván nemzeti eredetük, szokásaik, viseletük és nyelvük szempontjait, mégpedig azért, mivel a szanszkrit nyelv alkotása (más indiai nyelvekkel egyetemben) nagyon párhuzamos a magyaréval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől. E párhuzamosságnak feltünő bizonyságul álljon a következő példa: A magyarban előragok helyett utóragokat találunk, kivétel nélkül, kivéve a személyes névmások esetét; és az igegyökből segédige nélkül, s csupán egy szótag egyszerű hozzáadásával többféle igealakokat formálhatunk: tudniillik cselekvő, szenvedő, óhajtó, viszaható formákat. Így van ez úgy a magyarban, mint a szanszkritban, s nincs szükség sem itt, sem ott a segítő igékre az összetett múlt vagy jövő idők formálásában, ahogy az okvetlenül megkívántatik az európai nyelvekben."

Így szól Körösi Csoma a szanszkrit és magyar nyelv hasonlóságairól. Én még megemlíteném a szanszkrit és a magyar kicsinyítőképzők teljes azonosságát. A szanszkrit nyelv a "ka" és a "dzsi" kicsinyítőképzőt használja (példák!), míg népies változata a "ko"- t. Ezek megfelelője mind megtalálható a magyar nyelvben is. Pl.: napocska, fiúcska, leányka stb., illetve Fercsi, Karcsi, bácsi, öcsi etc., valamint Lackó, Ferkó, pejkó stb.

Az uttörő Körösi után több magyar kutató foglalkozott a szanszkrit és magyar nyelv összehasonlításával. Dr. Tóth Jenő indiai tanulmányai ideje alatt például kb. 1300 olyan szót gyüjtött, amelyek a magyar nyelv törzsi, családi, földrajzi stb. vonatkozású szókészletével mutatnak szoros kapcsolatot.

A Duka Tivadar által kiadott Körösi Csoma életrajz függeléke mint Csoma Sándor eredeti gyűjtését közli azt a kb. 250 szanszkrit szót, melyeket a magyarral egyeztethetőnek tartott. Az ehhez írt jegyzetekben olvashatunk a Körösi által kiemelt, Indiában szereplő, magyarral egyező családnevekről: Bala, Buda, Bodala, Barta, Bálya, Bod, Bede, Binde, Vajna, Beder, Vida, Bardócz, Bihar, Hari, Csorja, Sánta, Buja, Székely stb.

Mind a mai napig használunk olyan jó pogány magyar keresztneveket, melyek Indiában is népszerűek: Attila, Béla, Buda, Réka stb.

A magyarral rokon hangzó szanszkrit szavakat most nem sorolom fel, de néhányat érdemes megemlíteni, azokat, melyek a legfontosabb jelentőségűek egy civilizált, vallásos kultúrájú nép életében:

ista, isan — isten; balavan — bálvány (!); agni — égni; átá — atya;

hirany — arany; kúp — kút; brikha — bika; arthak — érték;

dvára — udvar; kalasha — kulacs; stb.

Halálos ágyán Körösi nyomatékot adott annak a meggyőződésének, hogy hazánk ősi helységnevei, illetve a folyók és hegységek nevei szanszkrit eredetűek: Déva, Temesvár, Mucsi, Kartal, Buda, Baja, Tisza (Indiában Tiszta folyó) és Bihar. Ez utóbbi India egyik államának neve is, melyet az Encyclopedia Britannica szerint a fehér hunok alapítottak.

A nyelvi hasonlóságokról még órákig lehetne beszélni, de időszűke miatt térjünk át a a magyar és védikus hitvilág tanulmányozására, ezt is dióhéjban. Vegyük először is a lélekvándorlást, mert ez képezi a védikus filozófia és vallás talán legjellemzőbb tantételét. Mondáinkban, meséinkben ez természetes jelenség, a régi magyar hit szerves része. Pl. mondáink szerint Attila Álmosként született újra. Több szólásmondásunk ("hálni jár belé a lélek") valamint meséink mind a mai napig frissen őrzik őseink hitét a lélekvándorlásban.

A mítoszokban az emberi testből a halál pillanatában kiszálló lélek ismét egy új, növényi, állati testbe költözik. Példák erre: ..."miképp a meggyilkolt királyleány, mint jávorcsemete elősarjad"..., "a megholt leányból rózsa lesz"..., ellenben a csapodár, hűtlen nő "gyümölcstelen szederfává lesz"..., a csángó dalban pedig "a megholt kedves mint gerlice jő elő"....A bűnösebbek torz kinézésű vadállatokként, mint pl. kígyó, béka, farkas stb. formákban születnek meg, az enyhébb vétkeket elkövetők pedig szelídebb formákban, pl. galamb, lepke stb. képében. (Ipolyi Arnold "Magyar mitológia")

Mint már említettem, a védikus értelmező szótár szerint a magarok papjai a napot imádták. Ezzel kapcsolatban Theophylaktos történetíró eképpen ír: "A magyarok tisztelik s énekkel dicsérik a Napot s a tüzet...de imádják egyedül és istennek nevezik azt, ki a Napot, eget s földet alkotta."

A honfoglalás előtti magyarok legrégebbi részletes leírása arab nyelvű, Dzsajháni bakharai tudós és államférfi tollából származik, s Ibn Ruszta, valamint Gardhizi arab fordításában maradt ránk. Eszerint a magyarok tűz és nap imádó népek voltak.

A Védák szerint a harcos nemzetek vagy a Raghu- vagy pedig Szúrja-vamszához tartoztak. Az utóbbiak a Napot tartják eredetüknek, ezért azt imádják.

De a magyarok nemcsak a napot és a tüzet, hanem a szent aTurul madarat is imádták. Ez szerintem nem más, mint a védikus vallás Garuda madara, amit ma is imádnak Indiában, Nepálban és Bali szigetén. Az ősi magyar hit szerint a turul nem fizikai állat, hanem madár alakú, felsőbbrendű égi szellem, akárcsak Garuda. Erre utal Anonymusz is, aki világosan divina visio - ról beszél. Ethele király címere a koronás turul volt.

Tudvalevő, hogy a magyar táltosok lóáldozatokat végeztek. Ez a rituáció szerves része volt a védikus civilizációnak, s az "asvamédha-jagja" néven ismerték. A táltos vagy tátos szó egyébként igen érdekes, mert feltételezhető gyökere, a tat Brahmára, a védikus papokat és a kozmoszt teremtő félistenre utal. Több feljegyzés szerint (Bonfinius) táltosaink vegetáriusok voltak — akárcsak az indiai bráhmanák —, s főként jogurton, mézen, gyökereken éltek.

Úgy a magyar, mint a védikus ősvallásban nagy szerepe volt, van a bűvös, mágikus szavaknak (mantrák), mint amilyenek a ráolvasásokban is előfordulnak. Érdekes, hogy az indiaiakhoz hasonlóan őseink is ilyen mágikus szavak hatásának tulajdonították elért eredményeiket, mint pl. a sikeres gyógyulást, vagy akár a nyílvessző célbatalálását.

A 108-as szám szintén nagy jelentőségű a védikus vallásban; mennyei, bűvös számnak számít (108 Upanisad, rózsafüzér szem, Krisna barátnői rangos cím stb.). Kézai Simon történetíró szerint a magyar nép 108 tiszta nemzetségből áll.

A történelemkönyvekben olvashatjuk, hogy a lázadó Vata szkhíta módra leborotválta a haját, s csak egy varkocsot hagyott a feje búbján. Priszkosz történetíró is tanúsítja, hogy a hunok egy copf kivételével körbeborotválták hajukat. Dugonocs-Apor Péter jegyzeteiből is kiderül, hogy a székelyek és magyarok hajukat mind leborotválták, a megmaradt varkocsot pedig felkötötték. Ez a védikus civilizációban is kötelező viselet volt, sőt, Indiában sokan mind a mai napig így tesznek.

Az eredeti magyar népviselet is igen hasonlít a közép-ázsiaira. A pendely vagy szoknya-gatya, a lobogó ujjú fehér ing és a kis mellényke mind-mind teljesen ismerttek az észak-indiai népviseletekben.

Eleink hozták Európába a gombot (pitykét), lábukat pedig szépen csilingelő kösöntyűk ékesítették.

Az indiai hunok szövő és hímző technikája, valamint a batikolt munkák rajzai és motívumai Európában csak nálunk mutatnak csodálatos egyezést. A kapudíszek és hímzések diszítőelemeiben sűrűn fellelhető a pávamadár, a lótuszszerű nagy virág és az ún. csakra, a nap szimbóluma. Sokak szerint, mint pl. Huszka, ezek csak nálunk és az indiai művészetben honosak.

Ami pedig a zenénket illeti, erről így nyilatkozott Kodály Zoltán: "Zenénk törzse éppoly rokontalan Európában, mint nyelvünk. Eredetiségéből ezerévnyi érintkezés, idegen hatás sem tudta kiforgatni" (Magyarság a zenében, K.Z. írása). Deben Bhattacsárja, aki az UNESCO megbízásából a világ majd mindegyik népének zenéjét tanulmányozta, a hatvanas évek végén egy gyönyörű dupla albumot jelentetett meg a székely-magyar, illetve a csángó népzenéről, úgy véli, hogy zenénk csak Európában idegen, Észak-Indiában viszont nagyon is ismerősnek hangzik.

Ősi magyar hangszer a kagylókürt is, melyet Indiában ma is használnak. A cimbalom a kasmíriak népi hangszere (szantúr), a citera pedig nem más, mint szitara. Mindkettő felépítése hasonló: rezgőhúrok stb.

Lehet, hogy a rendelkezésemre álló idő rövidsége miatt mindez felületesnek hangzik. Hamarosan megjelenő könyvemben részletes, meggyőző érveket kívánunk felsorolni az ősmagyarok védikus kultúrájának igazolására.

Végül is Körösi Csoma Sándor szavaival szeretnék búcsúzni, melyek szerintem egyáltalán nem idejét múltak:

"Keressetek, kutassatok, mert az egész világ egyetlen nemzete sem talál annyi kincset kultúrájának gyarapítására, mint a magyar az ősindiai kultúra tárházában!"

(Írta, Govinda - http://govinda.blogter.hu )

Published in Múlt, jelen, jövő

Attila

Sunday, 30 November 2008 07:31

(Fejezet a Gonosz missziójához)

 
Attila, akit a Nibelung-énekben Etzel-nek hívnak, a történelem azon rejtélyes alakjai közé tartozik, akiket Rudolf Steiner szellemi megvilágítása nélkül nem lehet megérteni. Lényének rejtélye már azokban az egymásnak ellentmondó ábrázolásokban napvilágra kerül, amelyeket különböző források adnak aszemélyiségéről. 

Az a sokféle monda és eposz, amely a legkülönbözőbb népeknél, főleg a germánoknál és a magyaroknál, a személyével foglalkozik - de Priscos Rhetor pontos beszámolóiban is, aki bizánci követként járt nála - nemes hősként, nagy királyként ábrázolja, aki minden tekintetben egyenértékű korának többi hősével és királyával (aki kiérdemli, hogy a legdicsőbb hős, Siegfried özvegyét felségül vegye), akire a népek és a népek vezetői úgy néznek fel, mint akinek magas fokú emberiség-missziót kell teljesítenie. Más forrásokban, nevezetesen a déli országokból származóakban, aztán a későbbi történelmi leírásokban egész népéve!, a hunokkal együtt az emberiség legszörnyűbb hajtásaként, a szörnyűség, a barbarizmus megtestesüléseként ábrázolják.

A „hunok" még ma is fogalom, az embertelenség jelképe. A legszárazabb, unalmas történelemkönyvek is egész hirtelen tüzet kezdenek okádni, amint Attiláról kezdenek írni, és váratlan (elképesztő) temperamentummal támadják azokat, akik egyáltalán valami értékeset mernek a Hunok Királyának alakjában; látni.

Ez érthető, hiszen a hunok félelemkeltő sajátosságuk miatt még azokban a szörnyű időkben is, a vándorló barbár népek sorában is különösen szörnyűnek számítottak. Azt tartották róluk, hogy minden tekintetben különböztek a többi embertől; úgymond egész életüket - elsősorban a férfiak -, éjjeleiket és nappalaikat lóháton töltötték - az asszonyok hasonló módon kocsikon. De ez azt jelenti, hogy életfunkcióik egész máshogy alakultak, mint a „normális" embereknek, hogy a nappali és éjszakai tudatuk nem különbözött annyira, mint kortársaiknak és hogy állandó mozgásban voltak, mint a legek. Sőt még azt is mondták róluk, hogy a levegőben vívták meg csatáikat és ütközeteiket, és ezért legyőzhetetlenek voltak. Semmilyen szóban vagy akár írásban rögzített törvénye, szerződése vagy rendelete nem volt ennek a népnek, tetteik és harcaik végrehajtását mégis olyan csalhatatlan (biztos) egység és mások által át nem látható tervszerűség uralta, mint ami ahhoz hasonló, ami a vándorló (költöző) állatokat vezeti. Ezzel Európában egy nép sem tudott szembeszállni; a hunok akadály nélkül gyilkoltak, pusztítottak, raboltak és követtek el erőszakot mindenütt, amerre jártak. Csupán annak puszta híre, hogy közelednek, a legbénítóbb félelmet keltette az emberekben és semmilyen hősiesség és bátorság nem tudta varázslatos és különös lényükkel szemben felvenni a versenyt.

Rudolt Steiner egyetlen szóval magyarázza meg nekünk a hunok sajátosságát. Azt mondja, hogy a hunok az ősi atlantisziak hátramaradottjai voltak (Attila - Atlis - Atlantis) és organizációjuk még az ősi atlantiszi emberek sajátosságait hordozta magában. Nevezetesen az éleslátásukat (tisztánlátásukat). Ezért nem voltak megbeszéléseik, törvényeik; az inkább egységes (éjjel és nappal is), élesen el nem választott tudat; a természet szellemeinek közvetlen megélése és látása; a lehetőség, hogy okkult módon tudjanak hatni; a másképp kialakult fizikai organizáció; a testi fájdalomérzet nem ismerése; sőt;: egy másfajta-halálélmény, stb. Az a nagy változás, amely az emberiség lény-részeiben az atlantiszi időtől a hunok idejéig (4. sz. vége, 5. sz. eleje) végbement, annak a népnek, amely olyan hosszú ideig visszamaradt az atlantiszi fokon, és ezáltal „luciferizálódott", félelemkeltő idegen testnek kellett lennie az emberiség többi része számára.

Minden hun monda - melyek rengeteg intimitást tartalmaznak a hun néppel és Attilával kapcsolatban (míg a germán mondák őt és népét - csak - más királyok és népek vonatkozásban ábrázolják) -, különösen szépen pedig az a monda, amely a csodaszarvasról szól, minden részletében pontosan megerősíti a hunoknak Rudolf Steiner által felfedezett atlantiszi sajátosságát.

Az ősrégi időkben élt Közép-Ázsiában egy gyönyörű szép királynő, Eneh. Két daliás fia volt: Hunor és Magyar. (Hunor és Magyar volt,a két testvérnépnek,,a magyarnak és a hunnak az ősapja.)

A két testvér szenvedélyes vadász volt, és egy szép nap mindketten 50-50 ifjút vettek maguk mellé, lóra ültek, és ismét vadászatra indultak. Minden vadat el tudtak ejteni, amivel csak találkoztak, egy csodálatos szarvas kivételével, amely állandóan eltűnt előlük, hogy aztán újra és újra előbukkanjon, és a 102 ifjút rejtélyes módon maga után csalta. Mindig tovább és tovább, amíg egy teljesen idegen földre értek, ahol „a Nap már nem a nyugati, hanem a keleti égen ment le".

A helyet tekintve az ifjak eltévedtek - a tudatot tekintve olyan változást éltek át, amely többé nem tette lehetővé számukra, hogy visszatérjenek az elhagyott világba.

Mikor másnap reggel felébredtek, észrevették, hogy egy nagy víz partján vannak, és hogy a szarvas a másik parton állt. A csalogatás tovább folytatódott - vadászaink lovaikkal átúsztak a vízen. A másik parton szemük elől veszítik a csodaszarvast, és hiába keresik egész álló nap. Estére egy kis erdőhöz értek, ahol különös zenét és éhekhangokat hallottak, olyant, amely lényükben mélyre hatol és amelyet még soha nem hallottak azelőtt. Nemsokára észreveszik, hogy itt két királylány 50-50 leánnyal a tündérek iskolájában van, hogy elsajátítsák a tündér-tudományt, hogy tündérekké válhassanak. Már sok mindent tanultak, és éppen azon a határon vannak, hogy levessék földi női mivoltukat, de az utolsó pillanatban a két királyfi és követői elrabolják és feleségül veszik őket, és aztán boldog házasságban élnek. Az a hely, ahol a tündérrablás történt, lett a hunok és magyarok második hazája: a Dél-Urai és a Kaszpi-tenger között húzódó nagy alföld. Itt élték nomád életüket egészen a 4. sz-ig, amikor ez az óriási föld kicsi lett a hunoknak, és ahonnan - a magyarokat visszahagyva - elindultak első útjukra Nyugat felé.

Ezek az első hun vándorlások a tőlük sokkal nyugatabbra és északabbra lakó, főleg germán és szláv törzseket Nyugat felé terelik, és elindul a nagy népvándorlás. Általánosan elismert történelmi tény, hogy a középkor úgynevezett népvándorlása a hunokkal kezdődött, és a testvérnépükkel, a magyarokkal fejeződött be a 9. sz. végén.

Rudolf Steiner gyakran és behatóan beszél a népvándorlás szellemi hátteréről. Azt mondja: azért kellett az emberiség történetébe a népvándorlást „közbeiktatni", mert a római kor újra és újra megpróbálta, hogy - ahrimani oldalról - uniformizáló, az En-t gyűlölő, sőt az Én-t kiirtó világhatalmat hozzon létre a Földön. Ezek az ahrimani törekvések különösen akkor lettek komolyak és veszélyesek, amikor a római császárság megpróbálta a kereszténységet külső szervezetté és világhatalommá átalakítani, úgy, hogy az uniformizáló elvet legyőzhetetlen erővel tudja képviselni. A 4. sz-ra ebből a tekintetből már sok mindent elértek. A gnosztikusokat úgyszólván már teljesen kiirtották, a manicheusokat Keleten szintén, és Rómában - ahová menekültek - a legszörnyűbb üldözéseknek voltak kitéve. Megjelent a herézis (eretnekség) fogalma, és megölte az emberiség legnemesebb szellemi impulzusait.

A szellemi világtervek szerint a népvándorlásnak ezekkel az ahrimanikus törekvésekkel kellett felvenni a harcot. A külső hatalmi pólust, a római uralmat úgy meg kellett ráznia, hogy Ahriman sokszorosan elveszítse bázisát, és hogy tovább ne semmisítse meg a szellemi törekvéseket.

Hogy Attila előtt a hun népnek mennyire volt tudatos a népvándorlás missziója, azt ma nehéz megállapítani. De valamilyen tudattal ezzel kapcsolatban kellett rendelkezniük, mert -a mondák tanúsága szerint - a hun tradíciókban évszázadokon át élt az a tudás, hogy majd egyszer, amikor egy bizonyos, a papok által pontosan megadott időszak lejár, egy nagy hun király fog fellépni, aki Isten kardját újra a kezébe kapja, és az emberiség előtt Isten ostoraként nagy jelentősége, soha nem látott tekintélye lesz.

Attila maga teljesen tudatában volt a népvándorlás feladatát és saját feladatát illetően, és rajta keresztül a hun nép is, ahogy ez Priscos Rhetor leírásában található. Ez (a feladat tudatában lenni) onnan származik, hogy nemcsak tisztánlátó volt, ami a népe sajátossága volt, hanem atlantiszi értelemben magas fokú beavatott volt.

Ez a beavatás jelentős okkult erőket és képességeket juttatott neki, és így érthető, ha kortársai - barátok és ellenségek - nemcsak nagy királynak és hadvezérnek tekintették, hanem részben istennek, részben varázslónak. Azt híresztelték, hogy pillantása ölni tud, vagy elég csak a kardját - Isten kardját -, amelyet mindig a kezében tartott, ha csapatai élén lovagolt, megpillantani, és az ember azonnal meghal.

A mondabeli ábrázolások mellett életének minden történelmi részlete beavatottságára utal.

 
II.

Attila valószínűleg a Volga partján - akkor Athyls-nak nevezték - született. De mindenkori tevékenységének állandó központja, hadjáratainak kiindulópontja azonban a mai Magyarország volt, ahol birodalmának székhelye volt, annak a birodalomnak, amely Skandináviától a Fekete-tengerig terjedt. Itt lett 435-ben király. Az az iskolázás, amelyet beavatottként élete végéig végzett, és amely külső jeleit Priscos Rhetor leírta, erősen megkülönböztette népétől, amely úgy tekintett rá, mint egy istenre. Népének hallatlan temperamentumán magában erősen tudott uralkodni: arcvonásai soha nem húzódtak nevetésre vagy sírásra, zárkózottságát, hallgatagságát, higgadtságát (szenvtelenségét) stb. gyakorlással földöntúli magasságig fokozta. Teljes mértékben uralkodott véreinek (népének) pompaszeretetén, és mint ismert, egyszerű fekete öltözéket hordott, és csak egyszerű fakupákból ivott, míg népe mesésen gazdag volt a rablott kincsek miatt, és szívesen ékesítették fel magukat és asztalukat.

Fiatal korától kezdve egész népe annak tartotta, akiről a jóslatok szólnak, és annak, akinek ő maga is tartotta magát. Az is ismert volt előtte és a hun nép előtt, hogy a hun nép missziója az ő személyéhez van kötve, hogy - sok fia ellenére- nem lesz utóda, és hogy a hunok, halála után, letűnnek. Ez a bizonyosság a nép minden rétegében tudott volt. Priscos Attilánál tett látogatása okán tudósít erről. Tömör, teljesen tárgyilagos és szemléletes ábrázolásából kiderül, hogy Attila, az istenek alkonyára váró Wotan-hoz hasonlóan, egész népével együtt tudatosan néz szembe minden nap a halállal, tudván, hogy missziójuk véghezvitele után az egész hun közösségre a fizikai megsemmisülés vár.

Mielőtt Attila megkezdhette tulajdonképpeni világtörténelmi misszióját, kezébe kellett kapnia Isten kardját. Ez - a magyar monda szerint - csak azután történik, miután volt egy találkozása Ahriman-nal (magyarul: Ármány) és felismerte. Isten kardja azáltal kerül a kezébe, hogy az egyik nap megsebesül egy fiatal bika egy folyónál. A pásztor, hogy a további sérüléseket megelőzze, átvizsgálja a helyet, ahol a sebesülés történt, és egy földből kiálló kardhegyet talál. Aztán a kard tűz és lángok között szempillantás alatt kinő a földből; Attilához viszik, aki a karddal rögtön négy vágást tesz a négy anya-szél irányába, és eljövendő világuralmának szolgálata érdekében összeköti magát a legekkel.

Ha Attila kardjának - ami a földből áll ki és nem valamilyen módon az égből származik -, megtalálásáról szóló mondát összehasonlítjuk más kard-mondákkal, pl. Siegfried kardjáról szóló mondával, akkor a hunok és Attila letűnésre (pusztulásra) ítélt lényét és sorsát látjuk benne.

A történelem, a mondákkal karöltve azt a tényt is megerősíti, hogy Attila, beavatásához vezető úton, csak akkor kezdte meg feladatát, mint Isten ostora, amikor legyőzött magában bizonyos dolgokat és különleges beavatásának néhány próbáját kiállta. Nevezetesen három köteléket (elkötelezettséget) kellett magában feloldani, hárorn, belső akadályt legyőzni. Az első a római császárlányhoz, Honoriához (a nagy Theodosius unokája, Galla Piacidia lánya) fűződő kapcsolata volt, akinek kezét felajánlották neki. A második az idősebb bátyjához, Budához fűződő kapcsolata volt, aki tulajdonképpen a hun király volt, és aki szabad akaratából, testvéri szeretetből osztotta meg uralmát Attilával. Es a harmadik a gyermekkori barátjához, Aetius-hoz fűződő kapcsolata volt, aki túszként éveket töltött a hunoknál, és akivel kölcsönös hűséget esküdtek.

Mindhárom kapcsolat kísértés volt Attila számára: a római oldalról az a veszély, hogy szabadságát nem tudja Rómával szemben megőrizni, és így- nem tudja feladatát Isten ostoraként pontosan teljesíteni. Hogy ez ne történhessen meg, radikálisan megszakította mindhárom kapcsolatát. Először is lemondott a császárlány kezéről (aki a magyar hagyomány szerint egyetlen igaz szerelme volt) úgy, hogy olyan feltételeket szabott a házassághoz, amelyek biztosították volna Rómával szembeni teljes szabadságát, és amelyekről a legelejétől fogva tudta, hogy nem fogják elfogadni. Másodszor: megölte bátyját, Budát (a Niebelung-énekben Boedel-nek nevezik), aki jóságos, gyengéd, a kultúrától megérintett emberként egyre inkább „anti-hun" lényként bontakozott ki. (Buda olyan messze jutott az anti-hun módszerével, hogy még egy várost is épített, a mai magyar főváros, Budapest kiindulópontját.) Attila számára egész lénye, puszta léte a megtestesült belső és külső akadályt jelentette. El kellett pusztítania.

Barátjához fűződő kapcsolatát, amely (erre utalhat az Aetius - Aetzel nevek hasonlósága is) a legbensőségesebb és legmélyebb volt, szintén feláldozta, mert ellentétes volt feladatával.

Ezzel a három töréssel feláldozta szerelmét, háládatosságát és hűségét. És a visszamaradt szellemi forrásokból irányított beavatása szerint csak akkor kezdhetett missziójához, ha a sötétség három próbáját ilyen szörnyű módon kiállta.

Történelmi tény, hogy Attila abban a pillanatban, amikor megkezdte nagy győzelmi hadjáratait, a német földön lakó germán népek nagy többsége által már ismert és elismert volt. Attila nagy számú germánt tudott csapataiban a hunok mellett. Ez a történelmi tény megmutatja nekünk, hogy Krimhildával, Siegfired özvegyével kötött mesés (mondabeli) házassága, ami mind a germán, min a magyar eposzokban megtalálható, a két impulzus összekötésének értelmében történt. Az impulzust, amelyet hozott, összekötötte a germán impulzussal, a római hatalommal szemben, az emberiség jövőjének szolgálata érdekében. Az is ismert, hogy Attila egyik győzelmét érte el a másik után, és hogy támadásainak semmi sem tudott ellenállni. Ezt felismerve, Róma megpróbálta még egyszer minden erejét összeszedni, és Aetius, Attila elárult ifjúkori barátjának vezetése alatt, ezekkel szembefordulni. A döntő nagy ütközetet a mai Franciaországban, Catalaunum mezőin folyt, a Marne folyónál, ahol 1914-ben az Antanté és a központi hatalmak közötti nagy csata is lezajlott.

A catalaunumi csata, az egész világtörténelem egyik legszörnyűbb csatája, a,monda szerint a holtakkal való küzdelembe torkollott, és egyrészt a római csapatok megsemmisülésével, másrészt a hunok súlyos meggyengülésével végződött. Ezért tért Attila haza, hogy új erőt gyűjtsön, de nemsokára ismét Itáliába vonult Róma ellen, hogy teljes győzelmet arasson.

Akadály nélkül nyomult előre Itáliában, már egyáltalán nem létezett semmilyen római sereg. Hiába szólították fel Aetius-t, hogy vállalja fel a feladatot, hogy egy új sereget hozzon létre, nem vállalta fel és nem is tudta felvállalni.

Rómában és Itáliában a legnagyobb félelem honolt. Egyszer már megélték Alarich vandáljai révén az örök város kifosztását és elpusztítását - mi várt most rájuk a hunok révén?

Utolsó kétségbeesésében Róma püspöke, Nagy Leó, felajánlotta életét és két fegyvertelen kísérővel arra vállalkozott, hogy találkozik Attilával és kegyelmet kér. Sikerült neki. Attila anélkül, hogy valamihez is hozzányúlt volna, hazatért csapataival.

Miért tett így? Ez a legnagyobb világtörténelmi rejtélyek egyike, amit Rudolf Steiner előtt még senki nem tudott megoldani, habár számtalan tudós, művész és laikus foglalkozott vele.

A legenda - amelyet a Vatikánban Raffaello gyönyörű freskója ábrázol - azt mondja, hogy Attila és a püspök találkozásának világtörténelmi jelenetében Attilának látomása volt egy vagy két lebegő alakról, akik szintén kardot hordtak, és azt mondták neki, hogy kardjuk Isten kardja is, és nagyobb, erősebb, mint Attila kardja. Ezzel a karddal a püspök oldalán harcolnának és legyőznék Attilát. Ezeknek a szavaknak igazságát Attila valószínűleg felismerte, és ez a felismerés lehetett visszavonulásának igazi oka.

A tudósok - természetesen- ellenszegülnek ennek a felfogásnak, sőt a legtöbb költő is, mert Attila teljes, félelmet keltő, szörnyű lényében, egész életútjában egyetlen olyan vonást nem látnak, amely azt a hipotézist, hogy Attilát hirtelen félelem fogta el, meg tudná alapozni. Más megoldást azonban ők sem találnak.

Rudolf Steiner azt mondja nekünk, hogy Attilának a "világtörténelmi találkozás pillanatában ténylegesen olyan érzékek feletti felismerése volt, hogy a püspök személyében az új beavatott reprezentánsa állt előtte, aki ellen ő, mint ősi atlantiszi beavatott többé már nem tudta volna „felvenni a versenyt". Ez már nem volt feladata; az övét már teljesítette, megsemmisítette a római hadsereget. Miután tetteit - mint beavatott - mindig a felismert szellemi tényeknek megfelelően végezte, ennek az új felismerésnek alapján hozta meg döntését, hogy hazatér. Hazatérése után élete, és ezzel együtt a hun birodalom is véget ért.

Haláláról és a roppant méretű hun birodalom felbomlásáról (népek csatája), amely állítólag néhány nap alatt ment végbe, a pusztai tényeken kívül semmilyen közelebbi történelmi adat nem áll rendelkezésünkre. Annál több meseszerű. Mesélik, hogy számtalan embere követte vízi sírjába, és így „élve haltak meg". (Temetése ismert: hármas koporsóba fektették: egy aranyba, egy ezüstbe és egy vaskoporsóba. A Tiszát - egy magyarországi folyót - eltereltek medréből; ide helyezték a koporsót azok kíséretében, akik vele együtt akartak vagy kellett nekik meghalni. Aztán rájuk engedték a vizet.)

Továbbá azt is mesélik, hogy a hunok nagy része, akik a népek csatájában nem haltak meg, Attila legkisebb fiának, Csabának vezetésével élve átmentek a szellemi világba, a Tejúton át, amelyet Magyarországon még ma is sokszor „Csaba útjának" neveznek.

A hunoknak ez a legendás „élve meghalásuk", ez az „élve a szellemi világba átmenésük" annyit jelent, hogy a hunok még megőriztek valamit a meghalás atlantiszi módjából, hogy halálukban sokkal inkább jelen volt a metamorfózis motívuma, mint az akkori emberiség többi részének halálában.

Attila haláláról az a legelterjedtebb mondabeli feltevés, hogy Krimhilde ölte meg. Ez a felfogás időszerű. Krimhilde a jövőt ábrázolta, Attila a múltat. Miután a hunok teljesítették feladatukat, meg kellett találniuk természetes pusztulásukat - a jövő kiszorította őket.

És valóban, a történelem megmutatja, hogy a népvándorlásnak Attila közreműködésével sikerült az ahrimani szellemet oly mértékben meggyengíteni, hogy már nem volt képes a belső szellemi impulzusok megsemmisítésére. A jövő erői győzelmet arattak, és már a 8. sz-ban lángra lobbant a szent Grál fénye.

/ Írta: Nagy Emilné Dr. Göllner Mária, http://antropozofia.net /

Published in Múlt, jelen, jövő

Hadak útja

Tuesday, 21 March 2006 13:42

attilaHa a fej meghal, utána vész a test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek fellázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér összegyûjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik:

- Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha akarjátok, elvezetlek oda, s együtt jövünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk országát.

Föl is kerekedett erre a hun sereg, mindössze néhány ezer vitéz asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat.

- Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket.

Azokat, akik ott maradtak, megtanította kõbõl, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta nekik:

Meddig a tûz hideg nem lesz,
meddig a folyó le nem foly,
meddig télre tavasz derül,
meddig égbõl jön az áldás,
addig, jó népem, itt székelj!

És lett e nép neve székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak.

- Üzenhettek tûzzel, vízzel, hírmondótok lehet a levegõ vagy akár maga földanyánk is.

Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentõ szél zúgatta körülöttük az erdõt, hozta az üzenetet a levegõ:

- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!

Rögtön visszafordultak a hunok, s mind levágták az ellenséget.

Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet:

- Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely!

Harmadszorra már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tûz hozott üzenetet.

Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az ellenségtõl. Azután már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba.

A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökérõl, és végre azt mondták nekik:

- Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt induljunk!

Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették õket szép zöld hantok alá, lovastul, kardostul.

Ott aludtak aztán száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelõtt. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség!

Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, s a székelyek öregjei sóhajtoztak:

- Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket!

Bizony, most is megsegítette.

Székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt.

- Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely!

Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tûntek föl az égen a csillagok között.

- Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élõt! - Új erõre kaptak a székelyek.

Az ellenséget pedig megvette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni?

A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá.

/Móra Ferenc/

Published in Mesék

Read 7906 times 1
Pilis - Dobogókő
A Pilisben található Dobogókő, mint oly sok más megnevezés, nevében archaikus tudást őriz, melynek mondásban rögzült, elhomályosult változata máig él…
Read 6905 times 0
Márciusi népszokások
Március 4. Kázmér  A mind hosszabbra nyújtózkodó nappalok, és a csendesebb nagyböjti időszak a kikeleti készülődésre összpontosította a régi gazdaemberek…
Read 6416 times 1
A Szent Korona ereje
A Magyar Szent Koronáról nagyon sok információt lehet olvasni, nem túlzok, ha azt írom, hogy napokig lehetne beszélni Róla és…
Read 6412 times 0
A komondor származásának rejtélye
A legutóbbi időkig a komondor szót francia hangzásúnak vélvén, úgy értelmezték, hogy az parancsolót jelent. (Eszembe jutnak a Szeged-alsóvárosi emberek,…
Read 6387 times 0
Asztali áldás
Régen a magyar házakban elmaradhatatlan volt evés előtt és után az asztali áldás. Az étel táplálja a testet, így egyáltalán…
Read 6036 times 5
Székely Miatyánk
Miatyánk, ki a mennyekben vagy, kitõl jön élet és halál, Hívó szavunk tehozzád szárnyal és vigaszra csak ott talál. Nagyobbak…
Read 5627 times 0
Kunhalmok
Az alföldnek ezekről a sajátos tájképi elemeiről, különleges földépítményeiről Illyés Gyula így ír: "Ti vagytok a mi katedrálisaink". Az egykor…
Read 5561 times 0
Az állatok szimbolikája
" Az állatok megmutatják számunkra azokat a bennünk rejlö lehetöségeket, amelyeket mi magunk is kiteljesíthetünk. Ám ahhoz, hogy tanulhassunk tölük,…
Read 5515 times 0
Mária-ima
Liturgiatörténeti jelentõsége is van az "Ave sanctissima" Mária-imának (antifona), mely az egész egyházban 1476-ban bevezetett Szeplõtelen Fogantatás ünnepi liturgiájának része.…
Read 5499 times 1
A szakrális trónörökös
A szakrális fejedelem Idézetek Kocsis Istvántól, aki a szakralitás legnagyobb szakértője: A szakrális fejedelem képes kilépni az időből és legyőzi…