Kevés olyan sok színben bemutatott egyéniség tűnik fel a történelemkönyvek lapjain, mint Atilla, a hun király. Személyiségének varázsa olyan erőt képvisel, amely mind a mai napig jelentősen megosztja korának és személyének kutatóit éppen úgy, mint a téma laikus szerelmeseit. Célom, Atillának, mint a XXI. századi magyarság számára jelentős, meghatározó személynek bemutatása, akinek sorsa, tettei, tapintható gondolkodásmódja befolyásolta és befolyásolja nemzetünk mindenkori sorsát. Előadásom és jelen jegyzetem célja nem más, mint felvetni egy kevéssé számba vett, ám ugyanakkor létjogosultságot önmagának kétség kívül megkívánó szemlélődési módot, amely jelentékenyen támogatja a hun uralkodó misztériumának megfejthetőségét. Ennek bemutatása érdekében előadásom és jegyzetem azokra a feljegyzésekben finoman tapintható közlésekre támaszkodik, amelyeknek tényleges valóját kevéssé szokás figyelembe venni, mivel a kutató az adódó esetek meghatározó számában nehezen vonatkoztat el saját korának értelmezési és észlelési rendszereitől, így félő, hogy vizsgálatait nem a kívánatos mértékben befolyásolja eme emberi állapot. Kiemelten fontos a tényszerűség körülményhalmazait azok eredeti viszonylatában szemlélni, kerülve a történeti időben általában megjelent ok-okozati viszonyok és azok körülményei, mint előzmények és következmények halmazainak indokolatlan keverését.

Published in Múlt, jelen, jövő

Attila

Sunday, 30 November 2008 07:31

(Fejezet a Gonosz missziójához)

 
Attila, akit a Nibelung-énekben Etzel-nek hívnak, a történelem azon rejtélyes alakjai közé tartozik, akiket Rudolf Steiner szellemi megvilágítása nélkül nem lehet megérteni. Lényének rejtélye már azokban az egymásnak ellentmondó ábrázolásokban napvilágra kerül, amelyeket különböző források adnak aszemélyiségéről. 

Az a sokféle monda és eposz, amely a legkülönbözőbb népeknél, főleg a germánoknál és a magyaroknál, a személyével foglalkozik - de Priscos Rhetor pontos beszámolóiban is, aki bizánci követként járt nála - nemes hősként, nagy királyként ábrázolja, aki minden tekintetben egyenértékű korának többi hősével és királyával (aki kiérdemli, hogy a legdicsőbb hős, Siegfried özvegyét felségül vegye), akire a népek és a népek vezetői úgy néznek fel, mint akinek magas fokú emberiség-missziót kell teljesítenie. Más forrásokban, nevezetesen a déli országokból származóakban, aztán a későbbi történelmi leírásokban egész népéve!, a hunokkal együtt az emberiség legszörnyűbb hajtásaként, a szörnyűség, a barbarizmus megtestesüléseként ábrázolják.

A „hunok" még ma is fogalom, az embertelenség jelképe. A legszárazabb, unalmas történelemkönyvek is egész hirtelen tüzet kezdenek okádni, amint Attiláról kezdenek írni, és váratlan (elképesztő) temperamentummal támadják azokat, akik egyáltalán valami értékeset mernek a Hunok Királyának alakjában; látni.

Ez érthető, hiszen a hunok félelemkeltő sajátosságuk miatt még azokban a szörnyű időkben is, a vándorló barbár népek sorában is különösen szörnyűnek számítottak. Azt tartották róluk, hogy minden tekintetben különböztek a többi embertől; úgymond egész életüket - elsősorban a férfiak -, éjjeleiket és nappalaikat lóháton töltötték - az asszonyok hasonló módon kocsikon. De ez azt jelenti, hogy életfunkcióik egész máshogy alakultak, mint a „normális" embereknek, hogy a nappali és éjszakai tudatuk nem különbözött annyira, mint kortársaiknak és hogy állandó mozgásban voltak, mint a legek. Sőt még azt is mondták róluk, hogy a levegőben vívták meg csatáikat és ütközeteiket, és ezért legyőzhetetlenek voltak. Semmilyen szóban vagy akár írásban rögzített törvénye, szerződése vagy rendelete nem volt ennek a népnek, tetteik és harcaik végrehajtását mégis olyan csalhatatlan (biztos) egység és mások által át nem látható tervszerűség uralta, mint ami ahhoz hasonló, ami a vándorló (költöző) állatokat vezeti. Ezzel Európában egy nép sem tudott szembeszállni; a hunok akadály nélkül gyilkoltak, pusztítottak, raboltak és követtek el erőszakot mindenütt, amerre jártak. Csupán annak puszta híre, hogy közelednek, a legbénítóbb félelmet keltette az emberekben és semmilyen hősiesség és bátorság nem tudta varázslatos és különös lényükkel szemben felvenni a versenyt.

Rudolt Steiner egyetlen szóval magyarázza meg nekünk a hunok sajátosságát. Azt mondja, hogy a hunok az ősi atlantisziak hátramaradottjai voltak (Attila - Atlis - Atlantis) és organizációjuk még az ősi atlantiszi emberek sajátosságait hordozta magában. Nevezetesen az éleslátásukat (tisztánlátásukat). Ezért nem voltak megbeszéléseik, törvényeik; az inkább egységes (éjjel és nappal is), élesen el nem választott tudat; a természet szellemeinek közvetlen megélése és látása; a lehetőség, hogy okkult módon tudjanak hatni; a másképp kialakult fizikai organizáció; a testi fájdalomérzet nem ismerése; sőt;: egy másfajta-halálélmény, stb. Az a nagy változás, amely az emberiség lény-részeiben az atlantiszi időtől a hunok idejéig (4. sz. vége, 5. sz. eleje) végbement, annak a népnek, amely olyan hosszú ideig visszamaradt az atlantiszi fokon, és ezáltal „luciferizálódott", félelemkeltő idegen testnek kellett lennie az emberiség többi része számára.

Minden hun monda - melyek rengeteg intimitást tartalmaznak a hun néppel és Attilával kapcsolatban (míg a germán mondák őt és népét - csak - más királyok és népek vonatkozásban ábrázolják) -, különösen szépen pedig az a monda, amely a csodaszarvasról szól, minden részletében pontosan megerősíti a hunoknak Rudolf Steiner által felfedezett atlantiszi sajátosságát.

Az ősrégi időkben élt Közép-Ázsiában egy gyönyörű szép királynő, Eneh. Két daliás fia volt: Hunor és Magyar. (Hunor és Magyar volt,a két testvérnépnek,,a magyarnak és a hunnak az ősapja.)

A két testvér szenvedélyes vadász volt, és egy szép nap mindketten 50-50 ifjút vettek maguk mellé, lóra ültek, és ismét vadászatra indultak. Minden vadat el tudtak ejteni, amivel csak találkoztak, egy csodálatos szarvas kivételével, amely állandóan eltűnt előlük, hogy aztán újra és újra előbukkanjon, és a 102 ifjút rejtélyes módon maga után csalta. Mindig tovább és tovább, amíg egy teljesen idegen földre értek, ahol „a Nap már nem a nyugati, hanem a keleti égen ment le".

A helyet tekintve az ifjak eltévedtek - a tudatot tekintve olyan változást éltek át, amely többé nem tette lehetővé számukra, hogy visszatérjenek az elhagyott világba.

Mikor másnap reggel felébredtek, észrevették, hogy egy nagy víz partján vannak, és hogy a szarvas a másik parton állt. A csalogatás tovább folytatódott - vadászaink lovaikkal átúsztak a vízen. A másik parton szemük elől veszítik a csodaszarvast, és hiába keresik egész álló nap. Estére egy kis erdőhöz értek, ahol különös zenét és éhekhangokat hallottak, olyant, amely lényükben mélyre hatol és amelyet még soha nem hallottak azelőtt. Nemsokára észreveszik, hogy itt két királylány 50-50 leánnyal a tündérek iskolájában van, hogy elsajátítsák a tündér-tudományt, hogy tündérekké válhassanak. Már sok mindent tanultak, és éppen azon a határon vannak, hogy levessék földi női mivoltukat, de az utolsó pillanatban a két királyfi és követői elrabolják és feleségül veszik őket, és aztán boldog házasságban élnek. Az a hely, ahol a tündérrablás történt, lett a hunok és magyarok második hazája: a Dél-Urai és a Kaszpi-tenger között húzódó nagy alföld. Itt élték nomád életüket egészen a 4. sz-ig, amikor ez az óriási föld kicsi lett a hunoknak, és ahonnan - a magyarokat visszahagyva - elindultak első útjukra Nyugat felé.

Ezek az első hun vándorlások a tőlük sokkal nyugatabbra és északabbra lakó, főleg germán és szláv törzseket Nyugat felé terelik, és elindul a nagy népvándorlás. Általánosan elismert történelmi tény, hogy a középkor úgynevezett népvándorlása a hunokkal kezdődött, és a testvérnépükkel, a magyarokkal fejeződött be a 9. sz. végén.

Rudolf Steiner gyakran és behatóan beszél a népvándorlás szellemi hátteréről. Azt mondja: azért kellett az emberiség történetébe a népvándorlást „közbeiktatni", mert a római kor újra és újra megpróbálta, hogy - ahrimani oldalról - uniformizáló, az En-t gyűlölő, sőt az Én-t kiirtó világhatalmat hozzon létre a Földön. Ezek az ahrimani törekvések különösen akkor lettek komolyak és veszélyesek, amikor a római császárság megpróbálta a kereszténységet külső szervezetté és világhatalommá átalakítani, úgy, hogy az uniformizáló elvet legyőzhetetlen erővel tudja képviselni. A 4. sz-ra ebből a tekintetből már sok mindent elértek. A gnosztikusokat úgyszólván már teljesen kiirtották, a manicheusokat Keleten szintén, és Rómában - ahová menekültek - a legszörnyűbb üldözéseknek voltak kitéve. Megjelent a herézis (eretnekség) fogalma, és megölte az emberiség legnemesebb szellemi impulzusait.

A szellemi világtervek szerint a népvándorlásnak ezekkel az ahrimanikus törekvésekkel kellett felvenni a harcot. A külső hatalmi pólust, a római uralmat úgy meg kellett ráznia, hogy Ahriman sokszorosan elveszítse bázisát, és hogy tovább ne semmisítse meg a szellemi törekvéseket.

Hogy Attila előtt a hun népnek mennyire volt tudatos a népvándorlás missziója, azt ma nehéz megállapítani. De valamilyen tudattal ezzel kapcsolatban kellett rendelkezniük, mert -a mondák tanúsága szerint - a hun tradíciókban évszázadokon át élt az a tudás, hogy majd egyszer, amikor egy bizonyos, a papok által pontosan megadott időszak lejár, egy nagy hun király fog fellépni, aki Isten kardját újra a kezébe kapja, és az emberiség előtt Isten ostoraként nagy jelentősége, soha nem látott tekintélye lesz.

Attila maga teljesen tudatában volt a népvándorlás feladatát és saját feladatát illetően, és rajta keresztül a hun nép is, ahogy ez Priscos Rhetor leírásában található. Ez (a feladat tudatában lenni) onnan származik, hogy nemcsak tisztánlátó volt, ami a népe sajátossága volt, hanem atlantiszi értelemben magas fokú beavatott volt.

Ez a beavatás jelentős okkult erőket és képességeket juttatott neki, és így érthető, ha kortársai - barátok és ellenségek - nemcsak nagy királynak és hadvezérnek tekintették, hanem részben istennek, részben varázslónak. Azt híresztelték, hogy pillantása ölni tud, vagy elég csak a kardját - Isten kardját -, amelyet mindig a kezében tartott, ha csapatai élén lovagolt, megpillantani, és az ember azonnal meghal.

A mondabeli ábrázolások mellett életének minden történelmi részlete beavatottságára utal.

 
II.

Attila valószínűleg a Volga partján - akkor Athyls-nak nevezték - született. De mindenkori tevékenységének állandó központja, hadjáratainak kiindulópontja azonban a mai Magyarország volt, ahol birodalmának székhelye volt, annak a birodalomnak, amely Skandináviától a Fekete-tengerig terjedt. Itt lett 435-ben király. Az az iskolázás, amelyet beavatottként élete végéig végzett, és amely külső jeleit Priscos Rhetor leírta, erősen megkülönböztette népétől, amely úgy tekintett rá, mint egy istenre. Népének hallatlan temperamentumán magában erősen tudott uralkodni: arcvonásai soha nem húzódtak nevetésre vagy sírásra, zárkózottságát, hallgatagságát, higgadtságát (szenvtelenségét) stb. gyakorlással földöntúli magasságig fokozta. Teljes mértékben uralkodott véreinek (népének) pompaszeretetén, és mint ismert, egyszerű fekete öltözéket hordott, és csak egyszerű fakupákból ivott, míg népe mesésen gazdag volt a rablott kincsek miatt, és szívesen ékesítették fel magukat és asztalukat.

Fiatal korától kezdve egész népe annak tartotta, akiről a jóslatok szólnak, és annak, akinek ő maga is tartotta magát. Az is ismert volt előtte és a hun nép előtt, hogy a hun nép missziója az ő személyéhez van kötve, hogy - sok fia ellenére- nem lesz utóda, és hogy a hunok, halála után, letűnnek. Ez a bizonyosság a nép minden rétegében tudott volt. Priscos Attilánál tett látogatása okán tudósít erről. Tömör, teljesen tárgyilagos és szemléletes ábrázolásából kiderül, hogy Attila, az istenek alkonyára váró Wotan-hoz hasonlóan, egész népével együtt tudatosan néz szembe minden nap a halállal, tudván, hogy missziójuk véghezvitele után az egész hun közösségre a fizikai megsemmisülés vár.

Mielőtt Attila megkezdhette tulajdonképpeni világtörténelmi misszióját, kezébe kellett kapnia Isten kardját. Ez - a magyar monda szerint - csak azután történik, miután volt egy találkozása Ahriman-nal (magyarul: Ármány) és felismerte. Isten kardja azáltal kerül a kezébe, hogy az egyik nap megsebesül egy fiatal bika egy folyónál. A pásztor, hogy a további sérüléseket megelőzze, átvizsgálja a helyet, ahol a sebesülés történt, és egy földből kiálló kardhegyet talál. Aztán a kard tűz és lángok között szempillantás alatt kinő a földből; Attilához viszik, aki a karddal rögtön négy vágást tesz a négy anya-szél irányába, és eljövendő világuralmának szolgálata érdekében összeköti magát a legekkel.

Ha Attila kardjának - ami a földből áll ki és nem valamilyen módon az égből származik -, megtalálásáról szóló mondát összehasonlítjuk más kard-mondákkal, pl. Siegfried kardjáról szóló mondával, akkor a hunok és Attila letűnésre (pusztulásra) ítélt lényét és sorsát látjuk benne.

A történelem, a mondákkal karöltve azt a tényt is megerősíti, hogy Attila, beavatásához vezető úton, csak akkor kezdte meg feladatát, mint Isten ostora, amikor legyőzött magában bizonyos dolgokat és különleges beavatásának néhány próbáját kiállta. Nevezetesen három köteléket (elkötelezettséget) kellett magában feloldani, hárorn, belső akadályt legyőzni. Az első a római császárlányhoz, Honoriához (a nagy Theodosius unokája, Galla Piacidia lánya) fűződő kapcsolata volt, akinek kezét felajánlották neki. A második az idősebb bátyjához, Budához fűződő kapcsolata volt, aki tulajdonképpen a hun király volt, és aki szabad akaratából, testvéri szeretetből osztotta meg uralmát Attilával. Es a harmadik a gyermekkori barátjához, Aetius-hoz fűződő kapcsolata volt, aki túszként éveket töltött a hunoknál, és akivel kölcsönös hűséget esküdtek.

Mindhárom kapcsolat kísértés volt Attila számára: a római oldalról az a veszély, hogy szabadságát nem tudja Rómával szemben megőrizni, és így- nem tudja feladatát Isten ostoraként pontosan teljesíteni. Hogy ez ne történhessen meg, radikálisan megszakította mindhárom kapcsolatát. Először is lemondott a császárlány kezéről (aki a magyar hagyomány szerint egyetlen igaz szerelme volt) úgy, hogy olyan feltételeket szabott a házassághoz, amelyek biztosították volna Rómával szembeni teljes szabadságát, és amelyekről a legelejétől fogva tudta, hogy nem fogják elfogadni. Másodszor: megölte bátyját, Budát (a Niebelung-énekben Boedel-nek nevezik), aki jóságos, gyengéd, a kultúrától megérintett emberként egyre inkább „anti-hun" lényként bontakozott ki. (Buda olyan messze jutott az anti-hun módszerével, hogy még egy várost is épített, a mai magyar főváros, Budapest kiindulópontját.) Attila számára egész lénye, puszta léte a megtestesült belső és külső akadályt jelentette. El kellett pusztítania.

Barátjához fűződő kapcsolatát, amely (erre utalhat az Aetius - Aetzel nevek hasonlósága is) a legbensőségesebb és legmélyebb volt, szintén feláldozta, mert ellentétes volt feladatával.

Ezzel a három töréssel feláldozta szerelmét, háládatosságát és hűségét. És a visszamaradt szellemi forrásokból irányított beavatása szerint csak akkor kezdhetett missziójához, ha a sötétség három próbáját ilyen szörnyű módon kiállta.

Történelmi tény, hogy Attila abban a pillanatban, amikor megkezdte nagy győzelmi hadjáratait, a német földön lakó germán népek nagy többsége által már ismert és elismert volt. Attila nagy számú germánt tudott csapataiban a hunok mellett. Ez a történelmi tény megmutatja nekünk, hogy Krimhildával, Siegfired özvegyével kötött mesés (mondabeli) házassága, ami mind a germán, min a magyar eposzokban megtalálható, a két impulzus összekötésének értelmében történt. Az impulzust, amelyet hozott, összekötötte a germán impulzussal, a római hatalommal szemben, az emberiség jövőjének szolgálata érdekében. Az is ismert, hogy Attila egyik győzelmét érte el a másik után, és hogy támadásainak semmi sem tudott ellenállni. Ezt felismerve, Róma megpróbálta még egyszer minden erejét összeszedni, és Aetius, Attila elárult ifjúkori barátjának vezetése alatt, ezekkel szembefordulni. A döntő nagy ütközetet a mai Franciaországban, Catalaunum mezőin folyt, a Marne folyónál, ahol 1914-ben az Antanté és a központi hatalmak közötti nagy csata is lezajlott.

A catalaunumi csata, az egész világtörténelem egyik legszörnyűbb csatája, a,monda szerint a holtakkal való küzdelembe torkollott, és egyrészt a római csapatok megsemmisülésével, másrészt a hunok súlyos meggyengülésével végződött. Ezért tért Attila haza, hogy új erőt gyűjtsön, de nemsokára ismét Itáliába vonult Róma ellen, hogy teljes győzelmet arasson.

Akadály nélkül nyomult előre Itáliában, már egyáltalán nem létezett semmilyen római sereg. Hiába szólították fel Aetius-t, hogy vállalja fel a feladatot, hogy egy új sereget hozzon létre, nem vállalta fel és nem is tudta felvállalni.

Rómában és Itáliában a legnagyobb félelem honolt. Egyszer már megélték Alarich vandáljai révén az örök város kifosztását és elpusztítását - mi várt most rájuk a hunok révén?

Utolsó kétségbeesésében Róma püspöke, Nagy Leó, felajánlotta életét és két fegyvertelen kísérővel arra vállalkozott, hogy találkozik Attilával és kegyelmet kér. Sikerült neki. Attila anélkül, hogy valamihez is hozzányúlt volna, hazatért csapataival.

Miért tett így? Ez a legnagyobb világtörténelmi rejtélyek egyike, amit Rudolf Steiner előtt még senki nem tudott megoldani, habár számtalan tudós, művész és laikus foglalkozott vele.

A legenda - amelyet a Vatikánban Raffaello gyönyörű freskója ábrázol - azt mondja, hogy Attila és a püspök találkozásának világtörténelmi jelenetében Attilának látomása volt egy vagy két lebegő alakról, akik szintén kardot hordtak, és azt mondták neki, hogy kardjuk Isten kardja is, és nagyobb, erősebb, mint Attila kardja. Ezzel a karddal a püspök oldalán harcolnának és legyőznék Attilát. Ezeknek a szavaknak igazságát Attila valószínűleg felismerte, és ez a felismerés lehetett visszavonulásának igazi oka.

A tudósok - természetesen- ellenszegülnek ennek a felfogásnak, sőt a legtöbb költő is, mert Attila teljes, félelmet keltő, szörnyű lényében, egész életútjában egyetlen olyan vonást nem látnak, amely azt a hipotézist, hogy Attilát hirtelen félelem fogta el, meg tudná alapozni. Más megoldást azonban ők sem találnak.

Rudolf Steiner azt mondja nekünk, hogy Attilának a "világtörténelmi találkozás pillanatában ténylegesen olyan érzékek feletti felismerése volt, hogy a püspök személyében az új beavatott reprezentánsa állt előtte, aki ellen ő, mint ősi atlantiszi beavatott többé már nem tudta volna „felvenni a versenyt". Ez már nem volt feladata; az övét már teljesítette, megsemmisítette a római hadsereget. Miután tetteit - mint beavatott - mindig a felismert szellemi tényeknek megfelelően végezte, ennek az új felismerésnek alapján hozta meg döntését, hogy hazatér. Hazatérése után élete, és ezzel együtt a hun birodalom is véget ért.

Haláláról és a roppant méretű hun birodalom felbomlásáról (népek csatája), amely állítólag néhány nap alatt ment végbe, a pusztai tényeken kívül semmilyen közelebbi történelmi adat nem áll rendelkezésünkre. Annál több meseszerű. Mesélik, hogy számtalan embere követte vízi sírjába, és így „élve haltak meg". (Temetése ismert: hármas koporsóba fektették: egy aranyba, egy ezüstbe és egy vaskoporsóba. A Tiszát - egy magyarországi folyót - eltereltek medréből; ide helyezték a koporsót azok kíséretében, akik vele együtt akartak vagy kellett nekik meghalni. Aztán rájuk engedték a vizet.)

Továbbá azt is mesélik, hogy a hunok nagy része, akik a népek csatájában nem haltak meg, Attila legkisebb fiának, Csabának vezetésével élve átmentek a szellemi világba, a Tejúton át, amelyet Magyarországon még ma is sokszor „Csaba útjának" neveznek.

A hunoknak ez a legendás „élve meghalásuk", ez az „élve a szellemi világba átmenésük" annyit jelent, hogy a hunok még megőriztek valamit a meghalás atlantiszi módjából, hogy halálukban sokkal inkább jelen volt a metamorfózis motívuma, mint az akkori emberiség többi részének halálában.

Attila haláláról az a legelterjedtebb mondabeli feltevés, hogy Krimhilde ölte meg. Ez a felfogás időszerű. Krimhilde a jövőt ábrázolta, Attila a múltat. Miután a hunok teljesítették feladatukat, meg kellett találniuk természetes pusztulásukat - a jövő kiszorította őket.

És valóban, a történelem megmutatja, hogy a népvándorlásnak Attila közreműködésével sikerült az ahrimani szellemet oly mértékben meggyengíteni, hogy már nem volt képes a belső szellemi impulzusok megsemmisítésére. A jövő erői győzelmet arattak, és már a 8. sz-ban lángra lobbant a szent Grál fénye.

/ Írta: Nagy Emilné Dr. Göllner Mária, http://antropozofia.net /

Published in Múlt, jelen, jövő

Read 7791 times 1
Pilis - Dobogókő
A Pilisben található Dobogókő, mint oly sok más megnevezés, nevében archaikus tudást őriz, melynek mondásban rögzült, elhomályosult változata máig él…
Read 6293 times 0
A komondor származásának rejtélye
A legutóbbi időkig a komondor szót francia hangzásúnak vélvén, úgy értelmezték, hogy az parancsolót jelent. (Eszembe jutnak a Szeged-alsóvárosi emberek,…
Read 6278 times 1
A Szent Korona ereje
A Magyar Szent Koronáról nagyon sok információt lehet olvasni, nem túlzok, ha azt írom, hogy napokig lehetne beszélni Róla és…
Read 6063 times 0
Asztali áldás
Régen a magyar házakban elmaradhatatlan volt evés előtt és után az asztali áldás. Az étel táplálja a testet, így egyáltalán…
Read 5923 times 5
Székely Miatyánk
Miatyánk, ki a mennyekben vagy, kitõl jön élet és halál, Hívó szavunk tehozzád szárnyal és vigaszra csak ott talál. Nagyobbak…
Read 5682 times 0
Márciusi népszokások
Március 4. Kázmér  A mind hosszabbra nyújtózkodó nappalok, és a csendesebb nagyböjti időszak a kikeleti készülődésre összpontosította a régi gazdaemberek…
Read 5510 times 0
Kunhalmok
Az alföldnek ezekről a sajátos tájképi elemeiről, különleges földépítményeiről Illyés Gyula így ír: "Ti vagytok a mi katedrálisaink". Az egykor…
Read 5404 times 0
Mária-ima
Liturgiatörténeti jelentõsége is van az "Ave sanctissima" Mária-imának (antifona), mely az egész egyházban 1476-ban bevezetett Szeplõtelen Fogantatás ünnepi liturgiájának része.…
Read 5403 times 0
Az állatok szimbolikája
" Az állatok megmutatják számunkra azokat a bennünk rejlö lehetöségeket, amelyeket mi magunk is kiteljesíthetünk. Ám ahhoz, hogy tanulhassunk tölük,…
Read 5388 times 1
A szakrális trónörökös
A szakrális fejedelem Idézetek Kocsis Istvántól, aki a szakralitás legnagyobb szakértője: A szakrális fejedelem képes kilépni az időből és legyőzi…