Utunk Keletrõl a mai hazába

Rate this item
(0 votes)

A magyar orientalisztika születése és eredményei

Forrás: www.mfa.gov.hu/Hungary/sajto7.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Népünk számára a Kelet több, mint geográfiai fogalom, hiszen a történelem bizonyítja, hogy nincs még egy ország, nép és nyelv Közép-Európában, amelyet annyi szoros szál köt össze a Kelettel, mint a magyar. Az ázsiai kontinenshez kapcsolódik népünk eredete, majd történelmének számos fejezete. A keletkutatás ezért nemzeti tudományosságunk szerves részévé vált. A figyelem - melynek köre területileg nem csak az ázsiai kontinensre, de Észak-Afrika országaira is kiterjedt - hazánkban mindig tudományos érdeklõdésbõl fakadt, mindig tudományos célt volt hivatott szolgálni, s ezért mindig csak barátokat szerzett számunkra.



 

A magyar õstörténet tanúsága szerint, a mai magyarok elõdei az isz. 5. század körül válhattak ki a Volga-Káma vidékén élõ finn-ugor népek közül, s kerülhettek a Kaukázustól és a Krímtõl északra fekvõ területekre. Ez a régió minden tekintetben szerves része volt a Belsõ-Ázsiától a Duna-medencéig nyúló hatalmas sztyeppe világnak, és színtere a nomád népek keletrõl nyugatra tartó évezredes vándorlásának. Szereplõi az ázsiai sztyeppékrõl érkezõ hunok, avarok, bolgárok, besenyõk, kipcsakok és mongolok kivétel nélkül megjelentek itt, majd folytatták útjukat nyugat, illetve dél-nyugat felé.

A magyaroknak a dél-orosz sztyeppéken való megjelenése lényegében meghatározta további sorsukat: részévé váltak a nomád népek nagy kelet-nyugat irányú mozgásának. Vándorlásaik során, az 5-9. század között kapcsolatba kerültek és együtt éltek elsõsorban türk- és iráni etnikumú és nyelvû népekkel. A hozzájuk fûzõdõ szoros kapcsolatokról híven vallanak nyelvünk ilyen eredetû jövevényszavai.

A magyarokról szóló elsõ írásos híradások is e korszakból származnak. A sztyeppei nomádok világának eseményeit éberen figyelõ muzulmán geográfusoknak és utazóknak köszönhetjük e közléseket.

A sztyeppei vándorlások ezen útvonalán a Kárpát-medence jelentette a nomád népek számára a végsõ állomást, mert ez volt a nomád és letelepült világ határa. A magyarokat megelõzõ nomádok, Attila hunjai és Baján avarjai is itt telepedtek le s folytatták - végül kudarcba fulladt - küzdelmüket a római, a bizánci és a frank civilizációval. Az Árpád vezetése alatt a 9. sz. végén e régióban megjelenõ magyaroknak azonban sikerült hazát alapítani a Kárpát-medencében, és etnikai, nyelvi és politikai önállóságukat megõrizve beilleszkedni a letelepült világ civilizációjába.

A honfoglalást követõen a magyarság még évszázadokon át megõrizte kelethez fûzõdõ emlékeit. Elõször egy Ottó nevû szerzetes kereste és találta meg a Kaukázus környékén még hátramaradt magyarokat, majd 1235-ben Juliánus barát vezetésével indult el néhány dominikánus szerzetes felkutatni a magyaroknak az õshazában maradt népcsoportjait. A Volga-Káma vidékén valóban találtak még magyarul beszélõ törzseket, ezeket azonban a hamarosan bekövetkezõ mongol támadás szétszórta és a magyar töredékek a késõbbiek során felszívódtak e régió népeiben. A veszélyes és kalandos vállalkozást egyedül Julianus barát élte túl, akinek írásos beszámolója az útról ránk maradt.

Ugyanakkor a magyarok továbbra is kapcsolatban maradtak keleti népekkel ( pl. besenyõkkel és kumánokkal/kunokkal/), mert a letelepült európai világ részévé váló Kárpát-medence még évszázadokon át a nomád migrációk célpontja maradt. Harcoltak velük, majd jelentõs részüket magyar földön telepítették le. Az európai világot utoljára megrázó nomád népmozgás, a XIII. sz.-i mongol invázió azonban a Kárpát-medencét már csak alig egy évig tudta ismét a nomád világ részévé tenni.

A folyamatos nyitottságot kelet felé a középkorban jól mutatja az is, hogy a muzulmán kálizok és iszmailiták nem jelentéktelen szerepet játszottak az ország kereskedelmi életében, a Levantéval való kapcsolat tartásában. A Közel-Kelet is számon tartotta a magyarokat, nevük mindig újra felbukkan arab történelmi munkákban.

A XVI. sz. derekán az oszmán törökök másfél évszázadra elfoglalták Magyarország fõvárosát, Budát és az ország középsõ harmadát. Ezzel a magyar történelem keleti kapcsolatainak egy új fejezete kezdõdött meg.

Az évszázadokon át tartó, majd az ország megszállásába torkolló fegyveres összecsapások természetesen rengeteg véráldozatot követeltek és pusztulást okoztak. A történelem e zord fejezete ugyanakkor a népek kulturális szimbiózisáról, a hazánkat ért keleti hatások megerõsödésérõl tanúskodik. A megszállt területeken megváltozott a városok arculata: a mecsetek, minaretek, hamamok stb. épültek, amelyek ma becses mûemlékeink közé számítanak. A piacokon megjelentek a balkáni-keleti áruk, és az ilyen jellegû kézmûvesség néhány ága, így például a bõr- és fémmûvesség is gyökeret vert magyar földön. A keleti szõnyegek, ruhadarabok, ékszerek, fegyverek, stb. megbecsülésnek örvendtek ebben az idõszakban, bevonultak a tehetõsebb magyar házakba, motívumaik pedig a magyar népmûvészetbe.

Nem kevés tény tanúskodik a török kultúrának a mindennapi életet ért hatásáról is. Elég, ha a kávé és a dohány e korban meghonosodott élvezetére gondolunk. Tanúja ennek a magyar konyha is, amely számos török eredetû ételt ismer. Minderrõl híven vall a magyar nyelv szókészlete, amely e korban több száz török jövevényszóval gazdagodott.

A török hódoltságot követõ évszázadok a Kelet iránti érdeklõdés növekedését mutatják. Különös erõre kap ez a 18-19. század fordulóján, amikor az ország a nemzeti megújulás korszakába lépve tudományos eszközökkel is fel akarja tárni õstörténetét. Magyarországon, ahol a keleti eredet tudata egy percig sem merült feledésbe, a nép és a nyelv történetének kérdései magától értetõdõen fordították Ázsia felé a kutatók figyelmét.

Elsõként a már legendás és világhíressé vált magyar orientalista Kõrösi Csoma Sándor (1784-1842) kel útra a távoli Kelet felé. Szegény sorsú székely családból származott. Tanulmányait szolgadiákként kezdte meg az erdélyi Nagyenyed kollégiumában. 1815-tõl a németországi Göttingen egyetemén keleti nyelvészeti tanulmányokat folytatott. Itt ért meg benne az elhatározás, hogy gyalogszerrel Ázsiába indul és felkutatja a magyarok õshazáját. A keleti nyelvek közül megtanulta a török, az arab, a perzsa, a bengáli nyelvet. 1819-ben megkezdett útja során Iránon, Afganisztánon keresztül jutott el Indiába. Nyugat-Tibetben W. Moorcroft angol utazó és tudós ösztönzésére fordult figyelme a tibeti nyelv kutatása felé.

A Himalája hegyei között húzódó kolostorokban emberpróbáló körülmények között kezdte meg a tibeti nyelv és kultúra tanulmányozását, amelynek eredményeként Kalkuttában kiadta Tibeti-angol szótárát és Tibeti nyelvtanát, s ezzel úttörõ jelentõségû tettet hajtott végre a keleti nyelvészet történetében. Kõrösi Csoma a kalkuttai Bengáli Ázsiai Társaságban végzett tízéves munkája után 1842-ben újra elindult Tibet felé, hogy a magyarok õsei és rokonai után kutasson. Célját be nem végezve, útközben maláriában megbetegedett. India földjén, Dardzsilingben érte a halál.

Kõrösi Csomát kora európai orientalistáitól élesen megkülönböztette az, hogy nála a keletkutatás nemzeti stúdiumunkat szolgálta. Nem egy idegen hatalom politikai ambícióinak szolgálatában, nem a kuriozitást keresve érkezett Indiába. Az ázsiai népekben rokont, barátot látott, szokásaikat, vallásaikat teljes nyitottsággal és megértéssel tanulmányozta. A hangsúlyt mindig a közös emberi értékekre és nem a megkülönböztetõ formaságokra helyezte. Ezzel a más kultúrákhoz való viszonyulás tekintetében máig érvényes példát adott.

Kõrösi Csoma nemcsak Ázsia magyar kutatói és vándorai, hanem valamennyi magyar világjáró és orientalista közül kiemelkedik. Az általa megalapozott tibetisztikán kívül, tudományos munkássága az orientalisztika számos más ágában is jelentõs. Nem mindennapi emberi tulajdonságai, kitartása, és tudományos teljesítményei révén nevét világszerte megbecsüléssel emlegetik. Magyar tudósok sora tekintette példaképének és indult az õ céljától vezérelve és az õ nyomdokain Ázsiába, megteremtve a magyar orientalisztika különbözõ ágait és nemzetközi rangú eredményeit.


A török nyelv iránti érdeklõdés már a XVII. században becses mûveket teremtett, a turkológia elsõ nemzetközileg elismert magyar mestere azonban Vámbéry Ármin (1832-1913), aki néhány évtizeddel Kõrösi Csoma halála után indul útra Kelet felé, hogy a török nyelveket kutassa. Kúnos Ignác a törökországi török népnyelv kutatásának szenteli figyelmét: tõle származnak az elsõ nyelvjárási feljegyzések és folklór szövegek. Karácson Imre a törökországi levéltárak értékes oklevélanyagának kutatásában tesz úttörõ lépéseket. Az õ nyomdokaiba lép késõbb Fekete Lajos, aki az oszmán-török diplomatika megalapítója. Thúry József, Gombocz Zoltán, Németh Gyula és Ligeti Lajos munkássága szinte egy évszázadot átfogva nyújt ismeretet, tanít metódust a turkológia területén.

A turkológia azonban nem az egyetlen területe volt a Török- és Magyarország közötti kapcsolatoknak és együttmûködésnek.

A 17. század végén Magyarországon az oszmán-török hódítás véget ért. A fegyveres összecsapásokhoz kapcsolódó emlékek elhalványultak, és az egymást összekötõ szálak kaptak hangsúlyt. Sõt, mivel az oszmán-török hódítás megszûnése egyben az új hódítók, a Habsburgok elleni függetlenségi mozgalmak ill. háborúk kezdetét is jelentette a magyarság számára, az egykori ellenfelek között baráti kapcsolatok születtek. A Habsburg-ellenes harcok vezetõi - így a 17. század végén Thököly Imre, a 18. század elején Rákóczi Ferenc, a 19. sz. derekán pedig Kossuth Lajos emigrációja - rendre az Oszmán Birodalomban találtak menedéket. Emlékeik Izmir, Tekirdag és Kütahya városához kapcsolódnak. Tekirdag lakossága a 19. század végéig érintetlenül hagyta a Rákóczi-emigráció rendelkezésére bocsátott területeket, mert azokat a "magyar király földjének" tekintette. A magyar emigránsok közül jó néhánynak jutott nem lebecsülendõ szerep a Birodalom életében. A Rákóczi emigráció idején Törökországba érkezõ Ibrahim Müteferrika (kinek magyar nevét máig homály fedi) a török könyvnyomtatás megteremtõje lett. Ugyanakkor az emigráció "második generációjába" tartozó Tóth Ferencnek a török hadsereg tûzér-egységei és a çanakkalei szoros erõdítményei kialakításában jutott jelentõs szerep.

A Kossuth Lajossal Törökországba jött emigránsok (Perczel Mór, Batthyány Kázmér, Egressy Gábor, Guyon Richard) közül emlékirataikban többen melegen emlékeznek vissza a török földön eltöltött évekre. A legendás Bem apó, Richard Guyon, Stein Miksa, és Kollaman József, az oszmán hadseregben folytatta tevékenységét. Széchenyi Ödön nevéhez fûzõdik az isztambuli tûzoltóság megteremtése. Külön kell szólni Fényes Ödön lányáról, aki életét végleg Törökországhoz kötötte: benne a törökök elsõ költõnõjüket Nigár Hanímot tisztelik.

A politikai kapcsolatok a 19. század 70-es éveinek végén érték el elsõ csúcspontjukat. Az orosz-török háborúban a magyar közvélemény, jól emlékezve Oroszországnak az 1848/49-es szabadságharc elbukásában játszott szerepére, demonstratív módon juttatta kifejezésre a törökök iránti szimpátiáját. Az egyetemi fiatalság kezdeményezésére gyûjtött gyógyszert és pénzt, egy aranykard kíséretében külön küldöttség vitte Törökországba.

Mindez óriási hatással volt a török közvéleményre: az ország váratlanul egy új, õszinte baráttal gazdagodott, amelyet nyomban “magyar testvérként” köszöntöttek. Ez a cím, amely akkor született, s amely a nem nyelvrokonok közül egyedül a magyaroknak jár ki, máig használatos. A kapcsolatok elmélyülését jól mutatja II. Abdülhamid szultán gesztusa, aki a Budáról Törökországba került értékes magyar kódexeket, a Corvinákat visszaadta Magyarországnak.

Az I. világháborút közvetlenül megelõzõ idõszakra esik Asbóth Oszkár, késõbb nagy nemzetközi elismertségnek örvendõ repülõgéptervezõ törökországi tevékenysége, amely a török repülésügy kezdeteihez kapcsolódott.

Amikor a 20-as években Kemál Atatürk Törökországában megkezdõdik a török nyelv, irodalom és történelem mûvelésének szélesebb alapokra való helyezése, jól érthetõ, hogy ebben fontos szerep jut a magyar turkológiának.

Török diákok sora végzi tanulmányait Budapesten, az egyetem Turkológiai Tanszékén. A nevek önmagukért beszélnek: H. Z. Koóay, R. H. Özdem, N. K. Orkun, H. Eren, T. Gökbilgin, I. Kafesoglu, . Batav, S. N. Özerdim stb. Kivétel nélkül eminens szerepet játszanak a török tudományban, az ország egyetemein és egyéb intézményeiben. E szálakat erõsítette és erõsíti ma is az Ankarai Egyetem Hungarológiai Tanszéke, amelynek elsõ professzorai, Rásonyi László és Halasi-Kun Tibor jelentõs szerepet játszottak a török tudományos életben.

A Török Köztársaság korában jelentõs szerep jutott Ráthly Antalnak és Csiky Ferencnek a török meteorológiai szolgálat ill. a mezõgazdaság és állattenyésztés korszerûsítésében. Fekete Lajosban a nemzetközi tudomány a török levéltárügy, benne a török paleográfia és diplomatika megteremtõjét tiszteli.

A tablón különös hely jut Bartók Bélának, aki törökországi tartózkodása során a török népzene-kutatás megteremtõje lett. Akkori tudós kisérõjében és a bartóki út hû követõjében, Adnan Saygunban Törökország legnagyobb zeneszerzõjét tisztelhetjük.

A Magyar Tudományos Akadémia eddig két török tagot üdvözölhetett soraiban: M. F. Köprülüt és H. Erent. A másik oldalon: számos magyar tudós tagsága a Török Nyelvészeti Társaságban és a Török Történeti Társaságban szintúgy azt jelzi, hogy a török tudomány is számon tartotta és tartja a magyar turkológusok kutatásának eredményeit.

A hagyomány nem szakadt meg. Ma is török diákok egész sora tanul Magyarországon, s nem kevés magyar ösztöndíjas diák jut el Törökországba tanulás vagy kutatás céljából.

A két nép közötti baráti szálakat jól szimbolizálja az az esemény, amikor 1994 õszén a Magyarországra ellátogató török köztársasági elnök, Süleyman Demirel Nagy Szülejmán emlékmûvet leplezett le Szigetvárott, azon a helyen, ahol a nagy hódító a vár ostromának napjaiban fejezte be életét. Ez az esemény híven mutatja azt a történelmi utat, amely oda vezetett, hogy az egykor a csatatéren küzdõ ellenfelek ma baráti kezet nyújtanak egymásnak.


Az arabisztika területén a kapcsolatok egyik igen fontos korai állomása volt a XIX. század elején Dombay János mûködése, akinek a marokkói beszélt nyelvrõl írott kitûnõ könyve több, mint fél évszázaddal elõzte meg a hasonló jellegû munkákat.

A világszerte, de elsõsorban az angol nyelvterületen jól ismert Edward Rehatsek 1819-ben született, majd pesti egyetemi tanulmányok után 1847-ben telepedett le Bombay-ben, ahol elsõsorban az iszlám különbözõ nyelveibõl (arab, perzsa, urdu) fordított angolra. Legnagyobb teljesítménye egy több mint ezer oldalas fordítás, Mohamed próféta életrajza.

Magyarországnak mindig is Egyiptommal voltak a legerõsebb kapcsolatai. Ezek történetébõl három mozzanatot kell kiemelni:

l. Az egyiptomi-magyar kapcsolatok egyik érdekes színfoltja az úgynevezett magyarabok kérdése. Ez azt jelenti, hogy - a kutatók által szinte megmagyarázhatatlan módon - él egy kisebb népcsoport Dél-Egyiptomban, Núbiában (a szudáni határ közelében), amely úgy tudja magáról, hogy Magyarországról származik és amelynek tagjai magukat mind a mai napig magyaraboknak nevezik.

2. Egyiptom, elsõsorban a modern Kairó építészetében a legjelentõsebb szerep egy magyar embernek jutott, az építész Herz Miksának, akit Egyiptomban Herz pasa néven ismertek. A számtalan általa, egyedül vagy Eiffellel együtt tervezett középület közül kiemelkedik az Egyiptomi Múzeum, amelyben ma is évente milliók fordulnak meg.

3. Almásy László Ede az 1920-30-as években több autós és repülõgépes expedíciót vezetett Egyiptomba, Szudánba és Líbiába. Szahara-kutatást folytatott, térképészeti munkát végzett, Nubiában találkozott az ott élõ magyarab törzs képviselõivel, és túl ezen, történelem elõtti barlangfestményeket is felfedezett .

Magyarországon az arab világgal való ismerkedésben mindig is nagy hangsúlyt kapott a tisztán kulturális jellegû érdeklõdés. E téren a legfontosabb mozgató erõ az arab nyelv tanulása volt. A keleti nyelvek oktatása több mint háromszáz esztendõs múltra tekint vissza Magyarországon. Mint Európa más országaiban, a keleti nyelvek tanítása nálunk is a sémi nyelvekével indult meg, mint a keresztény teológia és Biblia-kutatás segédtudománya. Az arab nyelv számára a budapesti egyetemen 1873-ban létesített tanszék azonban már szorosabb értelemben tudományos jellegû (orientalisztikai) és nem teológiai tanszék volt. Itt nyerte el a címzetes tanári címet az akkor már világhírû iszlámkutató és arabista tudós, Goldzíher Ignác (1850-1921), aki már életében nagy elismerésnek és ismertségnek örvendett az arab világban, elsõsorban Egyiptomban. A híres múlt századi történész és kultuszminiszter, Ali Mubárak pasa nemcsak elfogadta abszolút szaktekintélynek, de többször is írt Goldzíhernek és elküldte neki tucatnyi kötetes fõmûvét bírálatra. Goldzíher mûveit már nem sokkal halála után elkezdték arabra fordítani Egyiptomban, s ezt csak nagyon kevés európai arabistával tették meg. Amikor a II. Világháború utáni idõkben egyre nagyobb gyanakvás kíséri az európai orientalisták tevékenységét, különösen azokét, akik az iszlámmal foglalkoznak, egyaránt vádolva õket tudatlansággal és részrehajlással, Goldzíhert ilyen váddal soha, halála után sem illették, sõt, általában a kivételek között sorolták fel nevét.

Az 1950-es évek második felétõl kulturális egyezmények születtek egyfelõl Magyarország, másfelõl Egyiptom és Irak, késõbb pedig többek között Kuvait és Tunézia, között. Ezek az egyezmények sok esetben lehetõvé tették a hallgatók számára hogy ösztöndíjasként arab országokba utazzanak.

1953-ban Germánus Gyula lett az Arab Irodalmi és Mûvelõdéstörténeti Tanszék professzora. Mint a modern arab viszonyok ismerõje, elõadásaiban az arab irodalom, mûvelõdéstörténet, jogrendszer és az iszlám újabb fejlõdésének problémáit tárgyalta. Szoros kapcsolatot teremtett az arab irodalom és tudomány kiváló, élõ képviselõjével. Számos arab országban, illetve londoni muszlim folyóiratokban jelentek meg munkái. A közérthetõen írt tudományos mûvek kategóriájába tartozik Germanus Gyula arab irodalomtörténete (1962). Részt vett a fordítói munkában is és kiadta a klasszikus és modern arab költészet magyar nyelvû antológiáját (1961). Allah Akbar címû mûve útleírás és a muszlim zarándoklat tudományos leírása, amely az olasz és német fordítás után, 1968-ban második kiadásban is megjelent magyarul.

Magyarországon az arab nyelv oktatását a magyar õstörténeti kutatások is ösztönözték, mivel a korai magyar történelem számos adatát arab nyelvû források tartalmazzák.

A magyar õstörténet szempontjából számbajövõ arab források közül a legnagyobb jelentõséggel a X. század során létrejött munkák bírnak. A magyarokról szóló legrégibb híradással ezek közül a Dzsajhání féle tudósításon alapuló forráscsoport szolgál. (Ibn Ruszta, al-Bakrí, al-Maqdiszí, al-Muqaddaszí), a Kr.u. 870 körüli idõkbõl. A másik nagy forráscsoport, amely alapvetõen al-Balkhí mûvére megy vissza (al-Isztakhrí, Ibn Hauqal, és Abúl-Fídá) már a 889-es nagy eltolódás (népvándorlás) utáni helyzetet ismerteti. Ibn Fadlán követi jelentésében a baskírokat törököknek nevezi, de törökjei magyarok is lehettek. A késõbbi szerzõk (így többek között Ibn Szaíd, al-Qazwíní és Abúl-Fídá) ismerik a dunai magyarokat és régebbi források alapján írnak az uráliakról is, jóllehet nincs tiszta képük róluk.

A késõbbi korok arab földrajzi irodalmában is találunk mûveket, amelyek Kelet-Európa történetének értékes forrásai. Három író személyesen is járt Kelet-Európában. Közülük Abú Hamid al-Garnáti, az egyetlen arab utazó, aki 1150-53-ban Magyarországra is ellátogatott. Három évig élt hazánkban, ahol a muszlim csapatok a magyar király legfontosabb egységei voltak. Mint mindenütt, tanítja a nomád muszlimokat, némelyiküknek megmutatja a szertartásokat, mások tanítványai lesznek. Aggastyánként, amikor eljött az ideje, hogy elzarándokoljon Mekkába, a magyar király nem akarta elengedni, mert befolyása volt a magyarországi muszlimokra. Meg kellett ígérnie, hogy visszatér és túszul ott kellett hagynia legidõsebb fiát. "A magyarok bátor emberek és megszámlálhatatlanul sokan vannak. Országuk 78 városból áll, s mindegyikben számtalan erõd, a hozzá tartozó majorságokkal, falvakkal, hegyekkel, erdõkkel és kertekkel. Magyarország egyike azoknak az országoknak, ahol a legkönnyebb és a legjobb az élet. Hegyeik sok ezüstöt és aranyat rejtenek magukba. Itt ezer számra élnek a magrebi származású muszlimok és szintén megszámlálhatatlanul sokan vannak a hvárezmiek. A hvárezmi származásúak a királyt szolgálják és titokban tartják, hogy muszlimok. A magrebi származásúak ezzel szemben csak háborúban szolgálják a keresztényeket, és nyíltan vallják az iszlámot."- írja Abu Hamid.


A magyar iranisztika érdeklõdési köre nagyjából három csomópont köré sûrûsödött. Az egyik itt is a magyar õstörténet kutatásából adódott. Dzsajháni számánida vezír könyvét használta forrásul a már korábban is említett Ibn Ruszta 9-10. századi arab nyelvû munkájában, mely leírást ad a honfoglaláskori magyarokról. Gardézi perzsa nyelvû történeti munkája a 11. század derekáról szintén Dzsajhánit idézi, mikor a magyarokról szól.

Az óperzsa birodalom kultúrája és annak továbbélése képezi a második nagy kérdéskört. Magyar utazók és orientalisták zarándokoltak el Perszepolisz, mai nevén Takhte Dzsamsid romjaihoz Vámbéry Ármintól (1832-1913) az angol színekben kutató, de magyarnak megmaradt Sir Marc Aurel Steinig (1862-1943), kinek expedíciói a történeti Irán területén az archeológia hatalmas eredményeit hozták. De ugyancsak Stein Aurél nevéhez fûzõdik az iráni nyelvcsalád középiráni korszakába tartozó, ma már kihalt nyelvek, így
a baktriai, a khotáni szaka írásos emlékeinek feltárása is, hogy ezzel új irányt nyerjenek századunk iranisztikai nyelvészeti kutatásai.

Az óiráni nyelvi emlékek feltárása, az Aveszta, az óperzsa királyfeliratok, majd a középiráni nyelvek vizsgálata századunk nagy tudományos értékei közé tartozik. A magyar olvasó megismerhette az Aveszta egyes himnuszait. Az ó- és középiráni nyelvi emlékek vizsgálatának kiemelkedõ tudósai élnek napjainkban is Magyarországon.

A perzsa irodalom, a harmadik, és kétségtelenül a legnagyobb terület, amely iránt, minden magyar vonatkoztatás nélkül, pusztán a szépnek és mûvészinek méltó elismeréseként, évszázadokra nyúlik vissza a magyar tudósok érdeklõdése.

Már az angol W. Jones elõtt a 18. sz. derekán Háfez-gazalokat fordított és kommentált a magyar gróf Reviczky Károly (1736-1793). Csokonai Vitéz Mihályt (1773-1805), a felvilágosodás kora legnagyobb magyar költôjét perzsa és arab nyelvtudása Omár Khájjám és Háfez igazi értôjévé tette, s számos verse magán viseli a perzsa költészet hatását. Még tanulmányt is szentelt az ázsiai poézisnek, benne a perzsa költészettel. Erõdi Harrach Béla (1846-1936) fordításai közül kiemelkedik Szádi Golesztánjának lefordítása.

A városi folklór felfedezõje és közzétevõje a földbirtokos Kégl Sándor (1862-1920), ki a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen (ma Eötvös Loránd Tudományegyetem) a perzsa nyelv és irodalom elsõ tanára volt.

Az Omár Khájjám-kutatás jeles mérföldkövének bizonyult Csillik Bertalan munkássága, aki a párizsi Bibliotheque Nationale Omár Khájjám-kéziratait tette közzé 1933-34-ben. Szabó Lõrinc (1900-1957) gyönyörû, de még angol szövegre támaszkodó fordításainak köszönhetõen, a legismertebb perzsa költõ hazánkban évszázadunk derekáig éppen Omár Khájjám.

A hatvanas évekre az Eötvös Loránd Tudományegyetem perzsa szakán felnõtt egy új generáció, amelynek tagjai már az eredeti perzsa szövegbõl fordítottak. Többször is megjelent magyarul a Sáhnáme, Ferdauszi hatalmas eposza Királyok Könyve címen, a Perzsa költõk antológiája és a Mai perzsa elbeszélõk gyûjteménye. Napvilágot látott magyarul többek között pl. Bozorg Alavi, Szádeq Hedájat vagy Nizámi Aruzi egy-egy mûve. A mûfordító költõk közül Képes Géza (1909-1989) neve kívánkozik az élre, aki csak azért tanult meg perzsául, hogy Háfez, Szádi, vagy Láhúti verseit fordíthassa a magyar olvasónak.

A mûfordító költõk megõrizték és híven visszaadták a perzsa poétika káprázatosan gazdag, de legalább annyira kötött formai megoldásait is. A perzsa gazal magyar gazal lett, a Sáhnámemoteqáreb maradt. versformája magyarul is

Az igényes magyar olvasó egyre többet tudhat meg Iránról, az iráni néprõl. Második kiadásban jelent meg a magyar nyelvû Korán és az Irán - birodalmak, hagyományok címû összefoglaló történeti munka.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen iranisztika szak mûködik, melynek elsõ számú feladata a perzsa nyelv oktatása. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Keleti Gyûjteményében tekintélyes perzsa nyelvû anyag várja az iranisztika mûvelõit, a nem szakemberek tájékozódását pedig a Magyar-Iráni Baráti Társaság segíti, melynek elõadásai, összejövetelei nyitva állnak mindenki elõtt.


Az elsõ magyar nyelvû adat Kínáról 1760-ból származik. A hazai szellemiség ez idõ tájt kezd ismerkedni azzal a Kína-képpel, amely addigra Nyugaton kialakult. A XIX. században azonban lehetõség nyílik arra, hogy magyar tudósok elsõ kézbõl szerzett információkhoz juthassanak Kínáról. E lehetõségek mindenekelõtt helyszíni kutatóutak, expedíciók során teremtõdtek meg.

Idõrendben és jelentõségében egyaránt elsõként - a korábban már bemutatott - Kõrösi Csoma Sándor vállalkozása emelkedik ki. Õ a magyarság õseinek nyomait kutatva kelt útra a rokonnépnek vélt ujgurok földjére, Kelet-Turkesztánba, a mai Hszinkiangba ahová soha nem jutott el. Alig fél évszázaddal magányos vándorútja után, 1877-1880 között került sor az elsõ magyar keletázsiai expedícióra gróf Széchenyi Béla szervezésében. Az expedíciónak fõleg Lóczy Lajos földrajztudós geológiai, palentológiai és földrajzi kutatási eredményei hozták meg a sikert és a nemzetközi elismerést.

A Széchenyi-féle expedíciót a századforduló táján további utazások követik, amelyeknek hozadékaként útikönyvek, útleírások, cikkek, tudósítások sora gazdagította az olvasók Kína-ismereteit. Ez idõ tájt jutnak el hazánkba az elsõ látogatók Kínából is - köztük a néhány évvel korábban (1898-ban) elbukott reformmozgalom emigrációban élõ vezéralakja, Kang Youwei, aki naplójában versben örökítette meg találkozását a Keletrõl elszakadt "rokon néppel":

Fehér a bõrszín, piros az orca -

megismerszik mégis a fajta:

szívbõl köszönt, kezemet rázza

a magyarok kicsinye-nagyja.

Magyarországon ritka vándor,

soha nem látott, hona távol

- elsõ vagyok, ki erre járok

a messzi kínai hazából. (Galla Endre fordítása)

S ugyancsak a századforduló táján indul egymást követõ feltáró útjaira a legnagyobb magyar Belsõ-Ázsia kutató, - a már szintén említet - Stein Aurél is. Bejárja az Észak-Kínába vezetõ utakat mind India, mind Közép-Ázsia felõl, feltárja a Turkesztán oázisaiban hajdan virágzó õsi mûveltség emlékeit, a tunhuangi Ezer Buddha barlangtemplomainak kincseit, tisztázza az Ázsiát átszelõ selyem út kínai szakaszának számos problémáját, stb. Utjairól, eredményeirõl angol nyelvû monográfiák sorában ad számot.

A budapesti egyetemen az 1920-as évek elején kezdõdött el a sinológiai munkálkodás a Keletázsiai Nyelvek és Irodalmak Tanszékén, majd a sinológusok rendszeres képzése a negyvenes évek elején Ligeti Lajos vezetésével. Nem sokkal késõbb, az 1950-es évektõl kezdve pedig magában Kínában is lehetõségünk nyílt ilyen szakemberek kinevelésére, illetve továbbképzésére.

A magyar Kína-kutatás kezdetben a magyar õstörténet tágabb ázsiai hátterének földerítésére irányult, azaz a Belsõ-Ázsia népeire vonatkozó kínai források vizsgálatát tûzte ki elsõrendû céljául. Késõbb a Magyarország és a Kínai Népköztársaság között létrejött kapcsolatok kedvezõ feltételeket teremtettek a tágabb értelemben vett kínai kultúrával való foglalkozás számára is, a nyelvi-nyelvészeti kérdésektõl az irodalomtörténetig, a történelemtõl a filozófiáig, sõt a mûvészettörténetig. Az elmúlt négy évtized során a fenti témakörökbõl számos monográfia és számtalan tanulmány és szakcikk látott napvilágot az alig tucatnyi sinológus tollából.

Kínai szépirodalmi mûvek fordítására természetesen korábban is sor került, - nagy népszerûségnek örvendett, például Kosztolányi Dezsõ Kínai és japán versek címû, több kiadást megért kötetkéje - ezek a fordítások azonban csaknem kizárólag közvetítõnyelvekbõl készültek. A sinológus fordítók színrelépése következtében azonban az elmúlt 45 év során magyarul megjelent több mint száz kínai szépirodalmi mû kétharmadának fordítása eredetibõl készült.


A magyar-indiai tudományos és kulturális érintkezés hosszú múltra, a XV.-XVI. századba nyúlik vissza. Az indiai filozófia, vallás és irodalom több évszázada termékenyíti meg a magyar szellemi életet.

A magyarság az indiai kultúrával elõször közvetítõkön keresztül találkozott. Az elsõ kimutatható hatások a XV. századra nyúlnak vissza. Temesvári Pelbárt ferences szerzetes egy latin nyelvû mûve egy Kilil címû könyvrõl tesz említést, amely nagy valószínûség szerint a Pancsatantra Kalila és Dimna történetére történõ utalás. Egy ismeretlen szerzõ a XVI. században a Kazinczy Kódexben a Buddha-legenda Barlaam és Josaphat címû latin változatát fordította magyarra. A XVII-XVIII. században a Pancsatantrának már három - latin, török és perzsa közvetítõ nyelvekbõl készített - fordítása létezett magyarul.

Az elsõ olyan magyar, akit tudományos ambíció vezetett India földjére - a már elõbb bemutatott - kiemelkedõ orientalista, Kõrösi Csoma Sándor volt. Õ az, aki felfedezi, hogy a buddhizmus kihaltnak tûnt szent iratai nem vesztek el pótolhatatlanul, mint azt akkoriban gondolták, hanem ezek tibeti fordításban megõrzõdtek. Õ az, aki 1836-39-ben elsõként ismerteti a 325 kötetes tibeti buddhista kánonnak, a Kandzsúrnak ("Buddha tanításának fordításai") és a Tandzsúrnak ("Magyarázatok fordításai") a tartalmát és a vallásalapító Buddha életét. Cikkei nyomán bontakozik ki a buddhizmus kutatása, tanulmányaiból ismerkedik meg Schopenhauer is a buddhizmussal, akire ez közismerten döntõ hatást gyakorolt. Minden elfogultság nélkül mondhatjuk tehát, hogy Kõrösi Csoma Sándor nem csak a tibetisztikának, hanem a buddhista kultúra tanulmányozásának is megalapító nagysága.

Amit róla tudunk, azt elõsorban egy másik kiváló tudósnak Duka Tivadarnak /1825-1908/ köszönhetjük. A magyar szabadságharc leverése után brit szolgálatban Indiába ment és nagy fáradtsággal összegyûjtötte Kõrösi Csoma Sándor elfelejtett írásait, jelentéseit és megírta a nagy "székely-magyar" életrajzát.

Az elsõ tudományos mûhely, ahol rendszeres indológiai kutatásokat folytatnak Magyarországon, a budapesti Pázmány Péter Egyetemen 1873-ban létrehozott Indoeurópai Nyelvészeti Intézet volt, ahol a szanszkrit nyelvet ettõl kezdve rendszeresen oktatták. A tanszék elsõ professzora Mayr Aurél (1846-1915). Utóda, Schmidt József (1868-1933) számos alapvetõ könyvet publikált az indo-germán nyelvészet és az indiai kultúra témakörébõl. Ezek közül a legfontosabbak Az óind epika A szanszkrit irodalom története (1923) és Az ind filozófia (1923). (1921),

A XIX. században már egyre többen jutnak el tõlünk Indiába. Honigberger Márton János (1795-1869) erdélyi szász születésû orvos és Schoefft Ágoston (1809-1888) festõmûvész éveket töltöttek Randzsit Szingh lahore-i mahárádzsa udvarában. Honigberger Indiáról szóló útleírásában (Harmincöt év Keleten) szemléletes képet rajzolt a lahore-i udvar életérõl, a mahárádzsa személyiségérõl.

Leitner Vilmos (1840-1899) is hosszabb idõt töltött Indiában, ahol antropológiai és szociológiai kutatásokat folytatott. Az elsõk között volt, akik felfigyeltek a gandhárai mûvészet jelentõségére. Könyvet írt Pandzsáb oktatási rendszerérõl, az urdu nyelvrõl. Egyik alapítója volt a Pandzsábi Egyetemnek.

Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913) Széchenyi Béla gróf expedíciójával érkezett Indiába, majd megvált a csapattól és hosszabb idõt töltött Dél-Indiában. Alaposan tanulmányozta a tamil nyelvet, nyelvtant és szótárt szerkesztett.

India és Belsõ-Ázsia Kõrösi Csoma mellett legismertebb világhírû magyar kutatója - az iranisztika eredményeinél már említett - Stein Aurél (1862-1943), aki 1888-ban a lahorei Pandzsáb Egyetem szanszkrit nyelv és irodalom tanára lett.

Több mûvében foglalkozott az ind történelem és indo-szkíta uralom vallási és mûvelõdési viszonyaival, valamint az indo-iráni régi földrajzzal. Stein világhírét a mai Kelet-Turkesztán, Afganisztán és Irán területére vezetett expedíciók hozták meg. A feltáró utak eredményeként összegyûjtött anyag nagy része Londonba került, másik része külön gyûjteményként a delhi Nemzeti Múzeumban látható. 1910-tõl az Indiai Régészeti Felügyelõség fõigazgatói posztját töltötte be. Értékes könyvtárát, kéziratait, leveleit és fotógyûjteményét a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta.

A XX.sz. elsõ évtizedeiben Magyarországon addig soha nem tapasztalt érdeklõdés mutatkozott India iránt. Nem kis részben köszönhetõ ez Rabindranath Tagore magyarországi kultuszának. A magyar fordítók és közönség gyorsan reagált a bengáli költõ 1913-as Nobel-díjára. Rövid idõ leforgása alatt több mint 20 mûve jelent meg magyar fordításban, néhány közülük több kiadást is megért. Tagore 1926-ban Magyarországra látogatott és a balatonfüredi szívkórházban kezeltette magát. A Balaton partján emlékét õrzi egy általa ültetett, azóta hatalmassá terebélyesedett fa.

A látogatás Tagore hosszantartó kapcsolatának kezdetét jelentette Magyarországgal. A nagy költõ santinikétani egyetemére számos magyar tudóst és mûvészt meghívott. 1929 és 1932 között ott élt és tanított Germanus Gyula (1884-1979). Indiai élményeit szemléletes útleírásokban rögzítette (Allah Akbar!, 1936, Kelet fényei felé, 1966). A Santinikétanban töltött évek krónikáját írta meg felesége, G. Hajnóczi Rózsa Bengáli tûz c. népszerû könyvében.

Rabindranath Tagore meghívására érkezett Indiába 1930-ban Sass-Brunner Erzsébet (1889-1950) festõmûvész, Hollósy Simon tanítványa. Mélyen hatottak rá India szellemi és vallási hagyományai. Mûvészete - fõként táj- és spirituális festészete - az ott szerzett élmények hatására teljesedett ki. Leánya, a ma Delhiben élõ, számos indiai és magyar kitüntetéssel díjazott Brunner Erzsébet (1910-) a század szinte valamennyi jelentõs indiai személyiségének portréját megfestette. A két magyar mûvész az indiai mûvészeti élet megbecsült alakjává vált. Ugyancsak Tagore kezdeményezésére utazott Indiába 1933-ban Fábri Károly (1899-1968) mûvészettörténész, aki számos könyvet publikált az indiai mûvészet történetének különbözõ korszakaiból.

Az India-kutatás újabb magyarországi centruma jött létre 1919-ben, a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Mûvészeti Múzeum létrehozásával. A gyûjtemény elsõ igazgatója Felvinczi-Takáts Zoltán (1900-1964) mûvészettörténész sokat tett a múzeum indiai gyûjteményének gyarapításáért. Kelet mûvészete c. könyve az elsõ magyar nyelvû összefoglaló az indiai mûvészetekrõl. Indiai látogatása során - melynek élményeit a Buddha útján a Távolkeleten c. útirajzában írja le - kapcsolatba lépett az ott élõ magyarokkal, adományokra biztatva õket a múzeum számára. Közbenjárására ajándékozott számos szobrot és plasztikát a múzeumnak Schwaiger Imre (1864-1940) Indiában élt magyar mûkereskedõ.

A Hopp Ferenc Múzeumhoz kapcsolódik az indiai kultúra legnagyobb magyarországi népszerûsítõjének, Baktay Ervin (1890-1963) életének egy jelentõs életszakasza is. Baktay mûvészként kezdte pályafutását, majd életét az indiai kultúra tanulmányozásának szentelte. Korának legsokoldalúbb India-szakértõje volt. Indiai utazásai során szerzett tapasztalataiból írta meg mindmáig alapvetõ kézikönyvnek számító mûveit (India, 1931, India mûvészete, 1958). Nagy sikert arattak az indiai bölcseletrõl, csillagászatról, jógáról szóló mûvei is. Több kiadást ért meg Kõrösi Csoma Sándorról írt életrajza. Színvonalas mûfordításokkal is hozzájárult az indiai irodalom magyarországi népszerûsítéséhez.

Baktay unokahúgát, az anyai részrõl magyar Amrita Sher-Gil-t (1913-1941), India modern festészetének egyik úttörõjeként tartják számon. Mûveiben India régi hagyományai a legjobb modern törekvésekkel párosultak.

A magyar-indiai tudományos és kulturális érintkezés lehetõségeit jelentõsen kitágította az 1962-ben megkötött kulturális egyezmény, amelyhez késõbb a két ország tudományos akadémiái közötti megállapodás, majd a mûszaki-tudományos egyezmény csatlakozott. Egyre több kutató jutott el Indiába, indológusok új generációja nõtt fel, jelentõsen tágítva a kutatások horizontját.

A kulturális egyezménynek köszönhetõen egyre többet tudhatnak meg a magyar kultúráról Indiában is. 1969-ben megkezdõdött a magyar nyelv és irodalom oktatása a Delhi Egyetemen, magyar lektor közremûködésével.

Szélesedett a magyarországi indológiai képzés spektruma is. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem nagy hagyományokra visszatekintõ Indoeurópai Tanszékén az addig folytatott szanszkritológiai kutatás és képzés többrétûvé vált, 1956-tól megkezdõdött az indológiai szakoktatás és 1957-tõl a modern indiai nyelvek oktatása. 1959-ben készült el az elsõ magyar anyanyelvûeknek szánt hindí tankönyv és 1973-ban az elsõ magyar-hindí szótár. Számos indiai klasszikus irodalmi mû fordítása jelenik meg /többek között az Upanisadok, Buddha beszédei, Gíta Górinda és Bhagarad Gíta/.

A magyar-indiai kulturális és tudományos kapcsolatok fontos szervezõje az 1978-ban alapított Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ, hazánk máig egyetlen kulturális intézete Ázsiában. Az intézet magyar és indiai tudósok elõadásainak, szakmai találkozók, konferenciák megrendezése mellett intenzív kiadói tevékenységet is folytat. Fennállása alatt több mint ötven angol, hindí és bengáli nyelvû könyvet, kiadványt jelentetett meg, nagyrészt Indiában élt és alkotott magyar tudósokról, mûvészekrõl és a magyar irodalom nagy alakjainak mûveibõl készített fordításokból.

Napjainkban az indiai kultúra iránt rég nem tapasztalt széleskörû érdeklõdés mutatkozik Magyarországon. Korunk problémái sokak figyelmét fordítják a belsõ értékekre hangsúlyt helyezõ keleti kultúrák szellemi öröksége felé. Ez magyarázza számos indiai gyökerû kisvallás (vaisnava bhakti mozgalmak, buddhisták) hazai térhódítását, az indiai vallásos irodalomnak a századelõ óta nem tapasztalt mennyiségben történõ megjelenését.


Japánnak a 19. század második felében végbement országnyitása, és a nagyvilág politikai porondján való megjelenése keltett elsõ ízben nagy és komoly érdeklõdés Japán iránt a magyar közvéleményben. Néhány korabeli tudósítás híven számol be errõl:

"Legyünk elkészülve rá, hogy Kelet-Ázsiának e valódi drága-gyöngye, melyet csak nemrég halásztak ki a homály és feledés tengerébõl, még igen sokáig fogja foglalkoztatni a mûvelt világ figyelmét úgy is, mint régiség, úgy is, mint újdonság ..." (Vasárnapi Újság, Pest. 16 [1869]. 18. szám, május 2.)

"A japánokat méltán helyezhetjük a világ legszorgalmatosabb nemzetei közé, s mind az ipar és mesterségek, mind a finomabb mûvészetek tekintetében bámulatos tehetséggel vannak megáldva. Ami a japániak ipartermékeibõl az utóbbi párizsi világkiállításon látható vala, általános csodálkozást ébresztett, s eléggé bebizonyította, hogy a Kelet sziget-birodalmában a polgárosultság magas fokán álló nemzet él. Nekünk, európaiaknak éppenséggel semmi okunk sem lehet arra, hogy e kelet-ázsiaiakat csak úgy félvállról vegyük, mert sok mindenféle dologban egy színvonalon állnak velünk, és nem egy tekintetben túl is szárnyaltak bennünket. ..."(Vasárnapi Újság, Pest, 16 [1869]. 19. szám, május 9.)

Az általános érdeklõdés hatására 1923-ban a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen Prõhle Vilmos vezetése alatt Kelet-Ázsiai Nyelvek és Irodalmak Tanszéke létesül. Ugyanezekben az években kezd erõteljes mûködésbe a japán kultúrát is széles körben ismertetõ Kõrösi Csoma Sándor Társaság vagy a Nippon Társaság. Párhuzamosan Japánban is erõsödik a Magyarország iránti érdeklõdés. A 30-as években sorban jelennek meg Japán támogatásával tudományos igényû Japánról szóló munkák, mint például Prõhle Vilmos A japán nemzeti irodalom kistükre, Felvinczi Takács Zoltán A Hopp Ferenc Keletázsiai Múzeum, Mezey István A Historical Sketch of Hungaro-Japanese Relations és mások.

A háborút követõen a Japánnal való foglalkozás elsõsorban szépirodalmi alkotások magyarra való átültetésével indult újra: elõször közvetítõ nyelven keresztül, majd eredetibõl történõ fordításokkal. Számos verseskötet és japán klasszikus mû jelent meg, mint például: Fukadzava Sicsiró Zarándokének, Akutagava Rjúnoszuke A vihar kapujában, Muraszaki Sikibu Gendzsi regénye, Szei sónagon Párnakönyv, Abe Kóbó A homok asszonya, Göncz Árpád, a magyar köztársasági elnök nagy sikerû fordításában Tanidzaki Dzsunicsiró Egy hibbant vénember naplója, Mori Ógai A vadlúd, Inoue Jaszusi A tengerre szállás, Kaikó Takesi Ószakai éjszaka, Dadzai Oszamu Hanyatló nap, Endó Súszaku Némaság, Nacume Szószeki A macska, Misima Jukio Az Aranytemplom, Nagai Kafú Szumida, Dzeami és mások nó darabjai, és így tovább.

Közben az egyetem Kínai és Kelet-Ázsiai Tanszékén kezdenek kinevelõdni japán irodalommal, történelemmel és nyelvészettel foglalkozó fiatal szakemberek. 1975-tõl a tokiói Japán Alapítvány is rendszeresen támogatja az egyetem japán oktatását könyv- és oktatási eszközök adományozásával.

Az oktató gárda kinevelésével, valamint a Japán Alapítvány sok évi rendszeres támogatásával megvalósult szakkönyvtár létrehozásával végül, 1986. õszén, a magyarországi keletkutatás történetében elõször, lehetõvé vált az önálló japán szakos képzés beindítása az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen.

Az egyetem japán szakán végzettek a 80-as években tovább fejlesztik a japán oktatást más felsõoktatási intézményekben, például a Külkereskedelmi Fõiskolán is.

A mind sokoldalúbbá váló gazdasági, tudományos és kulturális kapcsolatok következtében a fiatalok körében rohamosan nõ az érdeklõdés a japán nyelv iránt. Az utóbbi öt évben - a japán kormány támogatásával Magyarországra kerülõ nyelvtanárok tevékenysége eredményeként - a szegedi, a pécsi, a debreceni és a veszprémi tudományegyetemen valamint a gödöllõi agrártudományi egyetemen is egyre több hallgató ismerkedik meg a japán nyelvvel és kultúrával fakultatív idegen nyelv óra keretében, úgyszintén közép- és általános iskolákban.

A budapesti egyetem 1996. õszétõl a tanárképzés beindítását tervezi, és az új felsõoktatási törvény értelmében Ph.D. kurzusok szervezése is napirenden van a nagy múltú hamburgi egyetem japán szakának együttmûködésével és jelentõs japán támogatással.

A magyarországi millecentenáriumi ünnepségek japán rendezvényeként 1996. szeptemberben a Japán Alapítvány támogatásával, az ELTE Japán Szak és az MTA, valamint a kiotói Nemzetközi Japán Kultúra Kutatóközpont közös szervezésében és számos hazai és külföldi szakember részvételével Budapesten megrendezésére került nemzetközi tudományos konferencia a "New Dialogue between Central Europe and Japan" is jól illusztrálja a magyar japanisztika elért, a nemzetközi tudományos életben is jelentõs eredményeit.

 

Read 3664 times Last modified on July 29 2014

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

Read 9062 times 0
Márciusi népszokások
Március 4. Kázmér  A mind hosszabbra nyújtózkodó nappalok, és a csendesebb nagyböjti időszak a kikeleti készülődésre összpontosította a régi gazdaemberek…
Read 8348 times 1
Pilis - Dobogókő
A Pilisben található Dobogókő, mint oly sok más megnevezés, nevében archaikus tudást őriz, melynek mondásban rögzült, elhomályosult változata máig él…
Read 7686 times 0
Asztali áldás
Régen a magyar házakban elmaradhatatlan volt evés előtt és után az asztali áldás. Az étel táplálja a testet, így egyáltalán…
Read 7013 times 1
A Szent Korona ereje
A Magyar Szent Koronáról nagyon sok információt lehet olvasni, nem túlzok, ha azt írom, hogy napokig lehetne beszélni Róla és…
Read 6776 times 0
A komondor származásának rejtélye
A legutóbbi időkig a komondor szót francia hangzásúnak vélvén, úgy értelmezték, hogy az parancsolót jelent. (Eszembe jutnak a Szeged-alsóvárosi emberek,…
Read 6502 times 1
Temetési népszokások
A legtöbb babonás hiedelem a halál titokzatos hatalmát veszi körül. A pogány babonák és hiedelmek alapja a félelem. Valóban nagy…
Read 6492 times 5
Székely Miatyánk
Miatyánk, ki a mennyekben vagy, kitõl jön élet és halál, Hívó szavunk tehozzád szárnyal és vigaszra csak ott talál. Nagyobbak…
Read 6091 times 0
Kunhalmok
Az alföldnek ezekről a sajátos tájképi elemeiről, különleges földépítményeiről Illyés Gyula így ír: "Ti vagytok a mi katedrálisaink". Az egykor…
Read 6042 times 0
Az állatok szimbolikája
" Az állatok megmutatják számunkra azokat a bennünk rejlö lehetöségeket, amelyeket mi magunk is kiteljesíthetünk. Ám ahhoz, hogy tanulhassunk tölük,…
Read 5927 times 0
Mária-ima
Liturgiatörténeti jelentõsége is van az "Ave sanctissima" Mária-imának (antifona), mely az egész egyházban 1476-ban bevezetett Szeplõtelen Fogantatás ünnepi liturgiájának része.…