A fohászokban, sóhajokban rekedt ősistenek

Rate this item
(1 Vote)

oregisten„Atya Egek!”

E sóhajban az Egeket Atyának titulálják. Viszont a bibliai Ég pusztán egy helyszín, s egy helyszíntől nem sok jót remélhet az ember, mivelhogy nincs füle a hallásra. Ám az egykori pogány istenek egyike épp az Égistenség, mivelhogy az eget is egy istennek látták, tekintették. A görög Uranosz-típusú égapára, akit, némi leegyszerűsítéssel úgy érdemes és lehetséges elképzelni, hogy testét az állatövi csillagképek alkotják. Hogy létezett egy ilyen felfogás, számtalan régi ábra bizonyítja. Ő az az Atyaég, kinek neje a Földanya. Az ókorban már mindketten messzemenően „emberszabásúak”, s általában kettejük nászából születik az emberi világ.

Hérodotosz szerint az ókori perzsák is pont egy ilyen atya-égisten megtisztelő oltalma alatt éltek, szorgoskodtak:

„A legmagasabb csúcsokra járnak fel, és ott áldoznak Zeusznak, mert ők az ég teljes körét Zeusznak nevezik.”

Tehát az „Atya egek” akár a régi magyarság égatyja is lehetett. A magyar az Egeket is istenként szólítja meg, tőle kér segedelmet! Istennek látja, hisz egy helyszíntől túl sok jó nem remélhető. Mindez annak is lehet a nyoma, hogy az Ég kezdetben személy volt, később már csak helyszín, a csillag-istenségek hona, s e vízió szivárványos buborékát durrantja majd szét Kopernikusz-Galilei, kézzelfogható bizonyítékokkal szolgálva arról, amit már ezer évek óta itt-ott mindhiába szajkóztak…

A mongolok is a mennyet tisztelik, kinek neve náluk Tengri.

Jumala a finn mitológiában ugyancsak eget jelent, s személyisége teljes mértékben azonos az atya-egekkel. Rájuk is uranoszi konstrukcióban ajánlatos gondolnunk ilyenkor, mint hatalmas emberszabású lényre.

Egész más irányba is elgondolkozhatunk – a kettő egymást remélhetőleg nem zárja ki –, hogy az ég ige és Ég főnév közös tőről fakad, s a nappali égboltot vagy az azt megszemélyesítő istenséget jelenthette.

„Teremtő Egek! Te jó Ég!”

Az Ég a mai, vagyis bibliai reflexeink kiépülése óta pusztán egy helyszín, Istennek és angyalainak lakhelye. Tehát ebben a formulában az Egeket kimondottan és félreérthetetlenül Teremtőnek, vagyis tevékenynek láttatják, magát a teremtést tulajdonítva Nekik.

Természetesen Önök ezt máshogy akarják érteni, még az sem kizárt, hogy igazuk van, de jusson eszükbe előbbi passzusunk, ahol megmutattuk, hogy az Ég egy titáni istenség, aki viszont már minden további nélkül mondható Teremtőnek. Tehát a pogány struktúrákban ez a „teremtő egek” teljesen korrektül cseng, mintha egyenesen egy ősi hitvilágból pottyant volna közénk. Tehát leporolandó sóhajaink közt a helye.

„Segítség!”

Hogy mily erősek a becsontosodások, mutatja, hogy akiket megkérdeztem, senki sem hajlandó eljátszani a gondolattal, hogy a segítség a „Segíts Ég!”-ből tevődik össze, vagyis egy szóösszeforrással akadt dolgunk. Olyannak látják, mint a gonoszság, jóság, emberség, pedig olyan világos, mint a Nap, hogy nem az, mivelhogy az Éghez szokás mifelénk fordulni segélykérés esetén!

És ezt itt most, mondani se kell, ugyanazért mondjuk el, mint az előbbieket, vagyis hogy az Eget személynek tekintették a „Segíts-Ég!” szövegformulában, ami mára már egy másik jelentésbe csúszott át.

„Istenem, atyám; Isten az atyám!”

Egy ilyen fohász csak pogány struktúrában állja meg a helyét, de ott meg is állja. Mivelhogy a bibliai emberiség nem tekintheti magát isten gyermekének, mivelhogy Ádámot pusz­tán csak teremtette, akit kertje őrzésével bízott meg. A sumer és egyéb szövegek is jól ismerik ezt a fajta emberteremtést, amelynek során az istenek szolgálatára szerkesztenek egy lényt, s ez volna a halandó ember.

Másutt, a nem bibliai típusú hiedelmekben, mitológiákban viszont prímán megáll a lábán ez az „istenem az atyám” fohászformula, melyet fogadkozásokra tartogatnak. Az ember sokfelé az isten gyermeke, szüleménye, az egyiptomi, görög vagy épp kalevalai hagyományokból is felfejthető. Egyedül a Biblia hitén álló emberiség szájából szakad fel ez a fohász jogtalanul, az előbbiekben elmondottak miatt.

Elgondolkoztat, hogy ugyanakkor a zsidó liturgiában létezik ilyen fordulat: „Avénu, malkém” azaz Atyánk, királyunk! Továbbá a Szent Szövegben számtalan helyen elhangzik, hogy Isten atyja a népének, s ugyanezt az angol fordítások is tükrözik: „God is father of his people”. Ilyenkor inkább oltalmazóra illik gondolnunk, mivelhogy a szövegértelmezők, prédikátorok legkevésbé sem bátorítják az emberiséget arra, hogy magát félistennek gondolja.

Az „Atyaisten”

Az „Atyaisten!” formulára is állnak az előbbiek, legalábbis ószövetségi relációban ez nem működik, mivelhogy az Isten az embernek nem atyja, hanem készítője. Jóllehet, a kérdés ennél sokkal bonyolultabb, de a köznyelvnek nem szövegbúvárok a kialakítói, hanem az egy közhiedelem tükrözője. És ha ez ellentétben áll a kézenfekvő logikával, akkor annak akár ősmagyarázat is lehet az oka, vagyis, hogy egy régebbi rendszer titokzatos búvópatakja működik.

Atyaistent az Evangéliumok hitén álló ember már mondhat, amennyiben az ő fiára, Jézusra gondolunk, mivelhogy az atyaisten egy fiúistent feltételez. Ez esetben viszont, ha a fiú is isten, akkor többistenhittel van dolgunk. Sokaknak beletört már a bicskája az értelmezésekbe, úgyhogy mi ebbe a zsákutcába itt most nem megyünk be. Azt viszont elmondjuk, hogy ösztönünk szerint az „Atyaisten! Atya Úr Isten!” fohászt mi leginkább egy többisten struktúra utórezgésének véljük.

„Öreg isten”

A magyar köznyelvi Öregisten egy szaturnuszi istenségnek tűnik. Elóhim is ilyes valaki lehetett, aki nagy tette, a Teremtés után dolga végeztével távozik a helyszínről, melyet létrehozott. Saturnust is ilyennek szokás ábrázolni, amilyennek Istent a későbbi idők ábrázolják, ősznek, méltóságteljesnek, de ilyen a finnek Ukkója is, aki elsősorban ugyancsak vénségéről nevezetes e hagyományban. Ők, ezek az öregistenek válnak később a telet képviselő istenséggé? Belőlük lesz vajon a későbbi idők nagyszakállú télapója, Mikulása, oldalán hű társával, a kis krampusz-demiurgusszal? Ő az, aki kedves ördögöcskéjével, akivel együtt teremtették a világot, eljön csilingelve, s a tél ajándékait osztogatva. Miként a tavaszistenség virágot, a nyár pedig termést, gyümölcsöt osztogat…

Az öreg-isten kifejezés eleve ifjabb isteneket is feltételez, további istengenerációkat, mivelhogy a jelző ilyen esetekben a megkülönböztetést szolgálja. Ha ilyesmivel találkozunk, annak a nyelvi jele, hogy nem egyistenhitű hagyománnyal akadt dolgunk.

„Te jó szagú úristen”

Honnan a csudából ered egy ilyen sóhaj, mely az istent jó szagúnak gondolja? Az ilyesmit a köznyelvi gazdagság természetes jóízű jelenségének szokás tartani, mely ily kedves cifrázással veszi ajkára szeretett istene nevét.

Itt is akadhatnak ős-okok. Az antik világ tavasz-istenségét, termékenységistenségét épp így, virágba borulva jelenítik meg, szinte látja az ember az illatát, a jó szagát. Nem kizárt, hogy létezhetett egy jó szagú évszakistenség, aki nyomát hagyta a köznyelvben, miként a többiek. Akit megoldásunk mosolygásra serkent, gondoljon a Vivaldi megénekelte, Botticelli megfestette Tavaszra, kit istenségként tiszteltek.

Anubis„A kutya úristenit!”

Ez természetesen ma már egy eléggé el nem ítélhető istenkáromlás, amelyet olyanféle alkalmakra tartogatunk, amikor a szög helyett a körmünket találja el a kalapács. Ámde a régi népek körében, s így a magyarok hitében is állítólag létezett Kutya istenség is. Ezt őrzi „a kutya fáját!” szitok. A kutya, a sakál Egyiptom egyik igen fontos istensége Anubisz kutyafejű stb., s rövidre fogva a kérdést, ha valóban a magyarság istenségeinek névsorát gazdagította, mint feltételezzük, akkor az eset legkevésbé sem botrányos, mivelhogy nem precedens nélküli. És lehet, hogy nem is káromkodásként kezdte pályáját…

A „k… isten”

Mielőtt bárki szentségtörésnek látva repülő sóért kiáltana, mivel egy ilyen káromlást leletként vizsgálunk, jegyezzük meg, hogy ez a jelző, mármint a „k”, kizárólag feminin lényre vonatkozhat magánvalósága szerint. Egy férfit, tessék csak belegondolni hétköznapi szitkozódásainkba, ily módon becsmérelni legkevésbé sem szokás.

Minden valamire való többistenhiten álló népnek volt bujaság ősistennője, a jobbára szűz szerelemistennő. Ő termékenység istennő is, gondoljanak csak a mindenhonnan előbukkanó, merész áramvonalú őskori, pogány ún. Vénusz-szobrocskákra.

A sumer Innint már nyíltan szajhának nevezik, tehát ő „k… isten”, a javából, s nem feltétlenül elmarasztaló értelemben, mivelhogy nagy tiszteletnek örvendett. A görög Afrodité vagy a latin Vénusz ugyancsak szerelemistennő, sikamlós legendái kellemes olvasmányok. Ha kalandhoz kér segítséget egy régi görög, akkor nyilván legeredményesebb a szerelemistennőhöz, pl. a kicsapongó, sőt, szajhaVénuszhoz fohászkodni, s nem pedig a lopás és kereskedelem istenéhez, Hermészhez, nem igaz? A midrás-irodalom pedig az Éva-előkép, Lilith szexuális kicsapongásainak megannyi olvasmányos emlékét őrizte meg, mivelhogy ő is termékenység istennőként  kezdte, mint többen vélik, pályáját.

Természetesen pontosan tudjuk, hogy a kérdéses szövegfordulat mára pusztán öncélú szitkozódásként él a nyelvünkben. A „k” jelző, mint mondtuk, csak és kizárólag nőnemű lényekre vonatkozhat, s ez is arra utal, ennek a káromkodásnak kitalálói mégsem a bibliai Istenre gondoltak, mivelhogy ő férfi, annak látja a világ, annak mondja, sugallja maga a Szent Szöveg is, s az értelmezők ugyancsak erre terelik a közgondolkodást. Isten férfi, ez Ádámból is látszik, mivelhogy őt önnön képére és hasonlatosságára teremti, s az Evangéliumok is férfiségére utalnak azzal, hogy ő Jézus édesapja.

Tehát ez a megvetendő, s mélyen elítélendő káromkodás semmiképp sem vonatkozhat egy férfi istenségre, mivel ez a jelző a szebbik nem privilégiuma. Marad tehát a lehetőség, hogy ez a szitok a bibliaelőtti pogány idők öröksége lehet.

„Becsület istenemre mondom!”

Ha napjainkban valakinek bizonygatnia kell valamit, vagy épp egy nagyot készül hazudni, úgy járja, hogy a nyomaték kedvéért mind a mai napig megidézze a Becsület istenét. Hogy a magyar hagyománynak valóban volt-e ilyen istensége vagy sem, ezt nehezen lehet teljes bizonyossággal eldönteni, ám, hogy a titokzatos és talányos köznyelv ennek az égi szerepkörnek őrzi nálunk is szövegnyomát, mint látjuk, kétségbe aligha vonható.

„Irgalmas istenem!”

Ez a fohász értelemszerűen a szorultságban lévő ajkáról rebben az égbe, s természetesen, tán nem is ok nélkül mindenki azt hiszi, hogy ez csupán Isten számtalan jelzői egyike. Arany János balladai fohászából is ismerjük: „Ó, irgalom atyja ne hagyj el!” De az irgalomnak is van a régiek panteonjában isten-specialistája, pl. a sumeroknál Utut mondják annak, ki ugyancsak isten, jóllehet itt embernek nevezik:

„Utu a könnyeit elfogadta.

ő, az irgalom embere, irgalommal volt iránta”

„Igaz isten!”

„Az igaz istenre mondom!” – szól az esküszöveg, ami meglehetős határozottsággal egy speciális istenség felé irányul, őt igyekszik ilyenkor az esküdöző a maga módján megidézni. Lehet, hogy ez is a bibliaira vonatkozik, de a jelző ilyen esetekben jobbára a megkülönböztetést szolgálja a többitől, vagyis célirányos a fohász, és egy bizonyos égi személynek postázott ilyenkor az üzenet. Főként, hogy tudván tudjuk, a politeistáknál az Igazságosságnak is létezik isten-szakreferense – a görögöknél ­Thémisz –, miként ugyanúgy a Hazudozásnak, az Agyafúrtságnak és a Kereskedelemnek és Lopásnak Hermész a gazdája.

Felvetésünk ellenőrzéseképpen tanulságos volna tesztelni, miként fest mindez más nyelvek szentséges és kincseket rejtő szemétdombjain, a káromkodások, sóhajok, fohászok rengetegében. Vajon más kultúrkörök hasonlóképp adnak-e hangot indulataiknak isten nevét így variálva felemlegetve, mint mi, magyarok? Amennyiben ez a jelenség, amin végigfutottunk, másutt elmarad, nagyobb az esély, hogy mindez a mi személyes politeista örökségünk maradványa. Márpedig a fáma szerint a magyarság párját ritkító gazdagsággal és kacifántossággal ad hangot indulatainak. De ez az összevetés, tesztelés már semmiképp sem a mi feladatunk…

Még annyit, hogy akit nem sikerült meggyőznünk előbbi mustránk egyes eseteiben felvetésünk jogosságáról, tán azok is elismerik, érzékelik, hogy összességében mégiscsak épp a máshonnan jól ismert politeista berendezkedés sejlik fel, tűnik istenség-szitkainkból kikerekedni.

Biblia-gyanús fohászaink

Akad néhány olyan fohászformulánk, melyek legalább akkora valószínűséggel tartozhatnak a bibliai idők termékei közé, mint pogány örökségünkhöz, mivelhogy ezek állandó fordulatként a Szent Szövegben is szépszámmal felbukkannak. Elsőre nem is lehet kérdéses, hogy az effélék, mint pl. Magasságos Isten, Teremtő Isten, Igaz Isten, Mindenható Isten, Élő Isten, s Úr Isten, egyenest a Bibliából szivárogtak be a magyar köznyelvbe. Jobban belegondolva, e Bibliából idézett istenjelzők egy egykori politeista struktúra emlékeinek, maradványainak tűnnek, nem gondolják? Mert ha az egy Istennek az összes jelzői, ha hozzávetőlegesen is, ám egybeesnek vagy összecsengnek a politeista szakistenségek jelzőivel, nem is biztos, hogy a Biblia értését tekintve jó irányba tartjuk ég tudja mióta a vitorlánkat. Felmerül a gyanú, hátha a Biblia sem állt kezdetben olyannyira egyistenhiten, mint eddig hittük. Hátha Isten sokféleségének az a lehetséges magyarázata, hogy a Szent Szöveg összeszerkesztése alkalmával a különféle kis istenségek személyét, történeteit, tetteit az egyetlen Isten neve alatt összevonták.

Mivelhogy a Biblia minél alaposabb megismerésénél aligha lehet szentebb feladatunk, nem válna kárunkra mérlegelni, hátha sejtelmünk nem alaptalan. Hátha a Biblia elő-legen­dáiban, melyekből összeszerkesztették, egy olyan, Plutarkhosz által állandónak és egyetemesnek nevezett istenvilág tevékenykedett, mint csaknem mindenütt.

(Gulyás Péter Pál - Világmitosz, magyar mitosz című könyvénől)

Read 4249 times Last modified on July 29 2014
More in this category: « Boldogasszony Anyánk

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

Read 7679 times 1
Pilis - Dobogókő
A Pilisben található Dobogókő, mint oly sok más megnevezés, nevében archaikus tudást őriz, melynek mondásban rögzült, elhomályosult változata máig él…
Read 6191 times 0
A komondor származásának rejtélye
A legutóbbi időkig a komondor szót francia hangzásúnak vélvén, úgy értelmezték, hogy az parancsolót jelent. (Eszembe jutnak a Szeged-alsóvárosi emberek,…
Read 6155 times 1
A Szent Korona ereje
A Magyar Szent Koronáról nagyon sok információt lehet olvasni, nem túlzok, ha azt írom, hogy napokig lehetne beszélni Róla és…
Read 5817 times 5
Székely Miatyánk
Miatyánk, ki a mennyekben vagy, kitõl jön élet és halál, Hívó szavunk tehozzád szárnyal és vigaszra csak ott talál. Nagyobbak…
Read 5761 times 0
Asztali áldás
Régen a magyar házakban elmaradhatatlan volt evés előtt és után az asztali áldás. Az étel táplálja a testet, így egyáltalán…
Read 5399 times 0
Kunhalmok
Az alföldnek ezekről a sajátos tájképi elemeiről, különleges földépítményeiről Illyés Gyula így ír: "Ti vagytok a mi katedrálisaink". Az egykor…
Read 5309 times 0
Mária-ima
Liturgiatörténeti jelentõsége is van az "Ave sanctissima" Mária-imának (antifona), mely az egész egyházban 1476-ban bevezetett Szeplõtelen Fogantatás ünnepi liturgiájának része.…
Read 5285 times 0
Az állatok szimbolikája
" Az állatok megmutatják számunkra azokat a bennünk rejlö lehetöségeket, amelyeket mi magunk is kiteljesíthetünk. Ám ahhoz, hogy tanulhassunk tölük,…
Read 5276 times 1
A szakrális trónörökös
A szakrális fejedelem Idézetek Kocsis Istvántól, aki a szakralitás legnagyobb szakértője: A szakrális fejedelem képes kilépni az időből és legyőzi…
Read 4871 times 1
Temetési népszokások
A legtöbb babonás hiedelem a halál titokzatos hatalmát veszi körül. A pogány babonák és hiedelmek alapja a félelem. Valóban nagy…