J. A. Deutch - A möbius-metró

Rate this item
(4 votes)

A metró bonyolult, szellemes hálózata a Park Street-i csúcspontból ágazott szét. Kitérõvágány kötötte össze a Lechmere-vonalat az Ashmont-vonallal - erre közlekedtek délnek a szerelvények -, az északra tartó vonalakat pedig a Forest Hill-i vonallal. Harvard és Brooklyn alagúttal kapcsolódott, ez a Kenmore-Alsó állomáson haladt át, csúcsforgalmi idõben pedig minden második szerelvényt átirányítottak a Kenmore-szárnyvonalon, vissza Eglestonba. A Kenmore-szárnyvonal Fields Cornernél lépett be a Maverick-alagútba. Két lépcsõben harminc méternyit emelkedett a pálya Copley-Felsõ és a Scollay tér között; azután megint lefelé tartott, és Boylstonnál belefutott a Cambridge-i vonalba. Az új boylstoni hurok négy szinten hét fõvonalat kötött össze. Mint tudjuk, március 3-án helyezték üzembe. Ezután már az egész metrórendszerben bármelyik szerelvény bármely állomásról bármely más állomásra eljuthatott.

Hétköznaponként kétszázhuszonkét vonat közlekedett a teljes hálózatban, mintegy másfél millió utassal. Március 4-én a 86-os számú, Cambridge-dorchester-i szerelvény eltûnt. Kezdetben senki sem hiányolta. Az esti csúcsforgalomban valamivel nagyobb volt a zsúfoltság ezen a vonalon a szokásosnál. De hát ugye, a tömeg, az tömeg! A forgalomirányító táblán a Forest Hill-i remízben este fél nyolc körül keresték ugyan a 86-ost, de csak három nap múlva derült ki, hogy azóta sincs meg. A Milk Street-i keresztezõdés forgalomirányítója átszólt a harvardi ellenõrzõ központba, és az esti hokimeccs után kért egy mentesítõ vonatot. A harvardi központ továbbította a hívást a remízbe. A diszpécser erre kiküldte a 87-es szerelvényt, ami este tízig rendesen közlekedett. De a diszpécser sem vette észre, hogy a 86-os hiányzik.

A másnap reggeli csúcsforgalom tetõpontján Jack O'Brien a Park Street-i ellenõrzõ központból felhívta Warren Sweeneyt a Forest Hill-i remízben, és utasította, hogy küldjön még egy szerelvényt a Cambridge-vonalra. Sweeneynek nem volt nélkülözhetõ vonata, áttanulmányozta hát a forgalomirányító táblát, hol talál fölösleges szerelvényt és személyzetet. Csak akkor vette észre, hogy elõzõ este Gallagher nem jelentkezett, amikor letette a szolgálatot. Kitette a névtábláját, és hagyott neki egy cédulát. Gallaghernek aznap tízkor kellett ismét szolgálatba lépnie. Sweeney fél tizenegykor lement a táblához, de Gallagher névjegye meg az õ cédulája érintetlenül ott volt. Mérgesen átszólt az ellenõrnek, és megkérdezte, késett-e Gallagher. Az ellenõr azt válaszolta, hogy aznap még nem is látta Gallaghert. Akkor - tudakolta Sweeney -, ki vezeti a 86-os szerelvényt? Néhány perc múlva felfedezte, hogy Dorkin névjegye is kint van még, holott aznap Dorkin szabadnapos. De csak fél tizenkettõkor jött rá, hogy a szerelvény mindenestül eltûnt.

Sweeney a következõ másfél órában a telefonhoz ragadt. Sorra faggatta az egész metróhálózat valamennyi diszpécserét, ellenõrét, irányítóját. Fél kettõkor, ebéd után újra kezdte a nyomozást. Háromnegyed ötkor, mielõtt lelépett volna, némileg méltatlankodva jelentette a dolgot a Központi Forgalomirányítónak. Kis híján éjfélig csengtek-bongtak a telefonok valamennyi alagútban, irodában, míg végül a hír elérkezett a vezérigazgató lakására. Hatodikán délelõtt a fõkapcsolótábla ügyeletes mérnökének eszébe jutott, hogy az eltûnt vonatnak valami köze lehet a reggeli újságok híreiben szereplõ töméntelen eltûnt személyhez. Leadta a sztorit a távirati irodának, és ebédidõben már három lap rendkívüli kiadása volt kint az utcán.

Kelvin Whyte, a metró vezérigazgatója a délután java részét a rendõrséggel töltötte. Kiszálltak Gallagher otthonába, azután Dorkinhoz. Sem a metróvezetõ, sem a kalauz nem volt otthon 4-én reggel óta. Estefelé már tisztában volt vele a rendõrség, hogy jó háromszázötven bostoni lakos tûnt el a vonattal együtt. Zúgott a hálózat, és Whyte kis híján szívrohamot kapott. De a szerelvény nem volt sehol.

Roger Tupelo, a Harvard Egyetem matematikaprofesszora 6-án este lépett a színre. Telefonon sikerült végre elérnie Whyte-ot a lakásán, és közölte, hogy van valami elgondolása az eltûnt vonattal kapcsolatban. Azután taxin kiment Whyte newtoni házába, és megkezdõdött hosszú tárgyalássorozatuk a 86-os szerelvényrõl.

Whyte értelmes ember volt, jó szervezõ és volt fantáziája is. - De vesszek meg, ha értem, mirõl beszél! - tört ki végül. Tupelót nem lehetett kihozni a sodrából.

- Ezt bárki nehezen értené, Mr. Whyte - mondta. - Értem, hogy önt zavarba ejti a dolog. Pedig ez az egyetlen magyarázat. A vonat eltûnt, és eltûntek az utasai is. A metróhálózat azonban zárt rendszer. A vonatok nem párolognak el. Következésképpen a 86-os most is ott van a rendszerben.

Whyte megint felemelte hangját:

- Márpedig én mondom önnek, dr. Tupelo, a vonat nincs a rendszerben! Egyszerûen nincs! Egy hétkocsis szerelvényt, amely négyszáz utast szállít, nem lehet nem észrevenni. Az egész rendszert átfésültük. Azt hiszi talán, hogy el akarom rejteni a vonatot?

- Dehogyis. Kérem, figyeljen kicsit, gondolkozzunk ésszerûen. Tudjuk, hogy 4-én reggel 8.40-kor a szerelvény útban volt Cambridge felé. Az eltûnt személyek közül legalább húszan valószínûleg néhány perccel azelõtt szálltak fel a vonatra a Washington állomáson, további negyvenen Park Street-Alsónál. Néhányan mindkét állomáson kiszálltak. És ez az utolsó adatunk. Akik Kendaltra, a központba, Harvardra tartottak - egy sem ért oda. A vonat nem érkezett meg Cambridge-be.

- Tudom, dr. Tupelo - mondta acsarogva Whyte. - A folyó alatti alagútban a vonat hajóvá változott. Kiúszott az alagútból, és elvitorlázott Afrikába.

- Nem, Mr. Whyte. Most próbálom elmagyarázni. A vonat belefutott egy csomópontba. - Egy csomópontba! - Whyte robbant. - Mi az a csomópont? A hálózatban nincs semmiféle akadály. A vágányokon nincs semmi más, csak a vonatok! Nálunk nem hevernek csak úgy szanaszét a csomópontok!...

- Még most sem érti. A csomópont nem akadály. A csomópont: szinguláris hely. Egy magasabb rendszer origója.

Tupelo magyarázata nemigen világította meg Kelvin Whyte szemében a rejtélyt. De hajnali két órára a vezérigazgató kegyesen engedélyezte Tupelónak, hogy szemügyre vegye az egész hálózat tervrajzát. A professzor hajnalig tanulmányozta a rajzokat. Ivott egy kávét, bekapott valamit, azután visszament Whyte irodájába.

A vezérigazgató épp telefonált. A beszélgetés tárgya a Dorchester-Cambridge alagút Charles folyó alatti átvezetõ szakaszának tüzetesebb vizsgálata volt. Amikor befejezte a beszélgetést, Whyte lecsapta a kagylót, és dühösen meredt Tupelóra. A matematikus szólalt meg elõször:

- Azt hiszem, az új hurok volt az oka.

Whyte megmarkolta íróasztala szélét, és némán jártatta végig eszét a szótárán, míg udvarias szavakra lelt.

- Dr. Tupelo - szólalt meg végül -, egész éjjel fent voltam, és az ön elméletén törtem a fejemet. Egyáltalán nem értem. Nem tudom, mi köze ehhez a boylstoni huroknak.

  • - Emlékszik, mit mondtam az este a hálózatok konvexitásáról? - kérdezte csöndesen Tupelo. - Emlékszik a Möbius-szalagra... az egy felületû, egyélû síkra? És erre emlékszik?...

Kivett a zsebébõl egy kis Klein-palackot, és az íróasztalra tette.

Whyte hátradõlt székében, és szótlanul bámult a matematikusra. Arcán gyors egymásutánban háromféle érzelem tükrözõdött: harag, zavar és végsõ kétségbeesés. Tupelo folytatta

- Mr. Whyte, a metrórendszer szédületesen komplex topológiai hálózat. Komplex volt már azelõtt is, hogy beállították a boylstoni hurkot, és a konvexitása igen magas rendû. Ennek a huroknak a beiktatásával azonban a hálózat tökéletesen egyedülálló. Én nem értem teljesen, de a helyzet valószínûleg a következõ: a hurok a teljes rendszer konvexitását annyira magasrendûvé fokozta, hogy én már ki sem tudom számítani. Gyanítom, hogy a konvexitása végtelen.

A vezérigazgató kábultan hallgatott. Szeme valósággal rátapadt a kis Klein-palackra. - A Möbius-szalag - magyarázta Tupelo - szokatlan tulajdonságokkal rendelkezik, mert van egy szinguláris helye. A Klein-palack, amelynek két szinguláris helye van, önmagában foglaltatik. A topológusok ismernek olyan felületeket, amelyeknek ezer szinguláris helyük van, és ezeknek a tulajdonságaihoz képest mind a Möbius-szalag, mind a Klein-palack egyszerûnek látszik. Ám egy végtelen konvexitású hálózatnak szükségképpen végtelen számú szinguláris helye van. El tudja tehát képzelni, milyen sajátságai lehetnek ennek a rendszernek?

Hosszú csend következett. Azután megint Tupelo szólalt meg:

- Én sem tudom elképzelni. Az igazat megvallva, a boylstoni hurokkal rendelkezõ rendszer szerkezete meghaladja a felfogóképességemet. Csak találgatásra hagyatkozhatom. Whyte felemelte tekintetét az íróasztalról, méghozzá épp egy olyan pillanatban, amikor szívében a harag volt az uralkodó érzés.

- És maga még matematikusnak nevezi magát, Tupelo professzor?!

Tupelo majdnem elnevette magát. A helyzet kimondhatatlanul komikus volt. Kényszeredetten elmosolyodott, úgy mondta:

- Én nem vagyok topológus, Mr. Whyte. Ezen a téren magam is laikus vagyok - alig értek többet hozzá, mint ön. A matematika hatalmas vadászterület. Én történetesen algebrista vagyok.

A nyílt beszéd hallatán Whyte némileg fölengedett.

- Nos - szólalt meg végül -, ha ön sem ért hozzá, akkor talán egy topológussal kellene értekeznünk. Van ilyen Bostonban?

- Igen is és nem is - felelte Tupelo. - A világ legjobb topológusa pillanatnyilag bostoni egyetemen van.

Whyte a telefon után nyúlt.

- Hogy hívják? - kérdezte. - Felhívom.

- Merrit Turnbull. De nem találja meg. Három napja keresem.

- Nincs a városban? - kérdezte Whyte. - Érte küldünk... rendkívüli szükségállapot - Nem tudom. Turnbull professzor agglegény. Egyedül él, a klubjában lakik. 4-én reggel óta nem látták.

Whyte azonnal kapcsolt.

- A vonaton utazott? - kérdezte feszülten.

- Nem tudom - felelt a matematikus. - Ön mit gondol?

Hosszú csönd. Whyte tekintete Tupelo meg az íróasztalon álló üvegtárgy között repdesett.

- Nem értem - jelentette ki végül. - Felkutattuk a metróhálózat minden négyzetmilliméterét. A szerelvénynek egyszerûen nem volt hol kikerülnie a rendszerbõl.

- Nem is került ki. Most is a rendszerben van - mondta Tupelo.

- Hol?

Tupelo vállat vont.

- A vonat számára valójában nincs "hol". Az egész hálózatban nincs valóságos "hollét". Minden pontja kettõs értékû, vagy annál is több.

- Hogy találhatjuk meg?

- Azt hiszem, sehogy - mondta Tupelo.

Megint hosszú hallgatás következett, amit végül Whyte hangos kiáltása tört meg. Hirtelen felállt, és a szoba túlsó sarkába hajította a Klein-palackot.

- Maga megõrült, professzor! - ordította. - Ma éjfél és holnap reggel hat óra között valamennyi szerelvényt kihozzuk az alagutakból. Leküldök háromszáz embert, átfésülik a teljes vágányhálózatot - lépésrõl lépésre mind a száznyolcvanhárom mérföldet. Megtaláljuk a szerelvényt! Most pedig elnézést, dolgom van. - És vadul bámult Tupelóra.

Tupelo kiment a vezérigazgatós irodából. Fáradt volt, tökéletesen kimerült. Gépiesen ment végig a Washington Streeten, az Essex-állomás felé. A lépcsõn lefelé menet félúton hirtelen megtorpant, és lassan körülnézett. Azután megint felment az utcára, és taxit hívott. Otthon megivott egy dupla adag whiskyt, és belezuhant az ágyba.

Délután 3.30-kor megtartotta "Tér- és gyûrûalgebra" címû elõadását az egyetemen. A Bíbor-bárban bekapott valamit vacsorára, azután hazament, és újra nekilátott a rendszer elemzésének. Végsõ eredményre nem jutott, csak egy-két figyelemre méltó következtetésre. Tizenegykor felhívta Whyte-ot a Központi Forgalomirányítóban.

- Gondolom, talán szükségük lesz rám ma éjjel a vizsgálatnál - mondta. - Lemehetek? A vezérigazgató nem épp a legudvariasabban fogadta Tupelo ajánlkozását. Utalt rá, hogy a Társaság maga is megoldja apró-cseprõ problémáit, semmi szükség kelekótya professzorok segítségére, akik szerint teljes metrószerelvények egyszerûen átszöknek a negyedik dimenzióba. Tupelo tudomásul vette a barátságtalan választ, és lefeküdt. Hajnali négy óra tájban felcsöngette a telefon. Kelvin Whyte hívta, méghozzá ugyancsak alázatosan.

- Talán kissé elhamarkodtam a dolgot az este, professzor - hebegett Whyte. - Végül úgy gondolom, mégiscsak segíthetne nekünk. Le tudna jönni a Milk Street-i állomásra? Tupelo nyomban ráállt. Meglepetésére egyáltalán nem érzett semmiféle örömöt. Taxit hívott, és fél óra sem telt bele, ott volt a megbeszélt helyen. Az elsõ lépcsõsor alján, az állomás felsõ szintjén észrevette, hogy az alagút fényesen ki van világítva, mint amikor a metró rendesen közlekedik. A peron azonban néptelen volt, csak a túlsó végén dugta össze fejét hét férfi. Ahogy Tupelo közeledett feléjük, meglátta, hogy a hétbõl kettõ rendõr. A peron mellett a síneken egy egykocsis vonat állt. Elülsõ ajtaja nyitva, a kocsi fényesen kivilágítva, de utasa egy sem. Whyte meghallotta a matematikus lépteit, és zavartan üdvözölte.

- Köszönöm, hogy idefáradt, professzor - mondta, miközben kezet nyújtott. - Uraim, bemutatom dr. Roger Tupelót, a Harvard Egyetem professzorát. Professzor úr, bemutatom az urakat: Mr. Kennedy, a Társaság fõmérnöke, Mr. Wilson, a polgármester úr megbízottja, Gannot doktor úr az Irgalmasok Kórházából. - A kocsivezetõ meg a rendõrök bemutatásával már nem veszõdött Whyte.

- Örvendek - bólintott Tupelo. - Van valami eredmény, Mr. Whyte?

A vezérigazgató zavart pillantásokat váltott a többiekkel, - Nos... igen, dr. Tupelo válaszolt nagysokára. -Valami eredmény van, azt hiszem.

- Látták a vonatot?

- Igen - mondta Whyte. - Illetve jóformán látták. Annyit mindenesetre tudunk, hogy itt van valahol az alagútban. - A többi hat rábólintott.

Tupelót egyáltalán nem lepte meg, hogy a vonat ott van. Végtére a rendszer zárt. - Lenne szíves elmondani, mi történt? - kérdezte.

- Vörös jelzést kaptam - mondta a kocsivezetõ. - Épp, mikor kifutottunk a Copley-csomópontról.

- A sínekrõl eltávolítottuk valamennyi szerelvényt - magyarázta Whyte -, csak ez az egyetlen kocsi maradt bent. Valamennyien rajta voltunk, végigjártuk az egész hálózatot, az eltartott vagy négy óra hosszat. Amikor Edmunds, a kocsivezetõ vörös jelzést kapott a Copley-csomópontnál, természetesen megállt. Azt hittem, elromlott a lámpa, és utasítottam, hogy menjen tovább. De akkor meghallottuk, hogy egy másik szerelvény megy át a csomóponton.

- Látták is? - kérdezte Tupelo.

- Nem láthattuk. A lámpa épp kanyar után van. De valamennyien hallottuk. A vonat kétségtelenül áthaladt a csomóponton. És csak a 86-os lehetett, mert a mi kocsinkon kívül más nem volt a síneken.

- Azután mi történt?

A lámpa sárgára váltott, és Edmunds továbbment.

- Követte a másik vonatot?

- Nem. Nem tudtuk biztosan, merre ment. Valószínûleg tévedtünk.

- Mikor történt ez?

- Elõször 1.38-kor...

- Aha - mondta Tupelo -, ezek szerint megismétlõdött...

- Igen. De persze nem ugyanott. A Déli pályaudvar közelében megint piros lámpához értünk, 2.15-kor. Azután 3.28-kor...

Tupelo félbeszakította:

- És 2.15-kor látták a vonatot?

- Akkor még csak nem is hallottuk. Edmunds megpróbálta utolérni, de nyilván áttért a boylstoni hurokra.

- Mi történt 3.28-kor?

- Megint vörös jelzést kaptunk. A Park Street-i megálló közelében. És hallottuk, hogy elõttünk jár a vonat.

- De látni nem látták?

- Nem. Ott a lámpa után kissé lejt a pálya. De valamennyien hallottuk. Csak azt az egyet nem értem, professzor, hogyan lehetséges, hogy a vonat öt napja közlekedik a hálózatban, és senki sem látta a...

Whyte szava elhalt, jobb keze felemelkedett, és csendet parancsolt. A távolban a sebesen gördülõ vonat mély, fémes robaja hirtelen éles, hangos kerékcsikorgással fokozódott. A peron érezhetõen beleremegett, ahogy alattuk elhaladt a vonat.

- Most elkaptuk! - kiáltott Whyte. - Épp az odalent állók mellett ment el! - És már rohant is az alsó szintre vezetõ lépcsõ felé. A többiek a nyomában, Tupelo kivételével. Õ elõre tudta, mi lesz. Úgy is történt. Whyte még ott sem volt a lépcsõnél; egy rendõr bukkant fel az alsó szintrõl.

- Látták?! - kiáltotta.

Whyte megtorpant, a többiek is.

- Látták azt a vonatot? - kérdezte újra a rendõr, a lépcsõn pedig még két rohanó férfi bukkant fel.

- Mi történt? - tudakolta Wilson.

- Maguk nem látták? - mordult rájuk Kennedy.

- Hogy láttuk volna? - kérdezte a lenti rendõr. - Hisz ott ment, fent. - Dehogyis itt! - ordított Whyte. - Odalent!

A fenti hét dühösen meredt a lenti háromra. Tupelo Whyte mellé lépett. - A vonat nem látható, Mr. Whyte - mondta halkan.

Whyte hitetlenül bámult rá.

- De hisz maga is hallotta. Ott ment el, épp alattunk...

- Beszállhatnánk a kocsiba, Mr. Whyte? - kérdezte Tupelo.

- Azt gondolom, nem ártana, ha elbeszélgetnénk egy kicsit.

Whyte némán bólintott, azután a lenti rendõrhöz meg a társaihoz fordult.

- Csakugyan nem látták? - rimánkodott.

- Hallottuk - mondta a rendõr. - Ott ment el, fent, arrafelé, azt hiszem - mutatta hüvelykujjával az irányt.

- Menjen le, Maloney - utasította az egyik fenti rendõrt. Maloney rendõr megvakarta a kobakját, sarkon fordult és lement. A másik kettõ követte. Tupelo a fenti csoport élén belépett a peron mellett várakozó kocsiba. Leültek, hallgattak. Mindannyian a matematikusra szegezték szemüket, és várták a kinyilatkoztatást.

- Önök nem azért hívtak engem ide hajnalban, hogy elmeséljék: megtalálták az eltûnt szerelvényt - kérdezte Tupelo, és Whyte-ra nézett. - Volt már az elõbbihez hasonló eset máskor is?

Whyte fészkelõdött ültében, és összenézett a fõmérnökkel.

- Hát nem egészen - mondta azután kitérõen. - De azért történt egy-két furcsa eset. - Például? - vakkantott Tupelo.

- Például a vörös jelzések. A Kendaltnál szolgálatot teljesítõ õr ugyanakkor látta a vörös jelzést, mint mi a Déli pályaudvarnál.

- Azután?

- Mr. Sweeney Forest Hillrõl felhívott engem Park Street-Alsón. Épp két perccel azután hallotta ott a vonatot, mint mi a Copley-csomópontnál. Huszonnyolc mérföld távolságban.

- Ami azt illeti, dr. Tupelo - szólalt meg Wilson -, az elmúlt négy óra alatt több tucat ember látott vörös jelzést, vagy hallotta a vonatot, vagy mindkettõt. Úgy rémlik, egyszerre több helyen is van.

- Van is - mondta Tupelo.

- Egyre-másra futnak be a jelentések az õröktõl, akik látják a vonatot - mondta a fõmérnök. - Illetve nem kifejezetten látják, csak majdnem. Néha egyszerre két-három helyen is, a legkülönbözõbb pontokon, de egyidõben. Egész bizonyosan a síneken van. Talán szétkapcsolódtak a kocsik.

- Valóban olyan biztos benne, Mr. Kennedy, hogy a vonat a síneken van? - kérdezte Tupelo.

- Efelõl semmi kétség - mondta a fõmérnök. - Az erõmûtelep dinamométerei mutatják, hogy fogyasztja az áramot. Egész éjjel fogyasztotta. Úgyhogy 3.30-kor kikapcsoltuk az energiaszolgáltatást.

- És mi történt?

- Semmi - mondta Whyte. - Az égvilágon semmi. Húsz percig szünetelt az áramszolgáltatás. Ezalatt az alagutakban tartózkodó kétszázötven ember közül senki sem látott vörös jelzést, senki sem hallotta a vonatot. De alig öt perce volt újra bekapcsolva az áram, már befutott két jelentés is - egy Arlingtonból, egy Eglestonból.

Hosszú hallgatás követte Whyte szavait. Odalent az alagútban valaki kiáltott. Tupelo az órájára nézett. 5.20-at mutatott.

- Vagyis röviden, dr. Tupelo - mondta végül a vezérigazgató -, kénytelenek vagyunk beismerni, hogy mégiscsak lehet valami az ön elméletében. - A többiek némán rábólintottak.

- Köszönöm, uraim - biccentett Tupelo. Az orvos köhintett.

- Ami az utasokat illeti... - kezdte -, van valami elképzelése arról, hogy... - Nincs - szakította félbe Tupelo.

- Mit tegyünk, professzor? - kérdezte a polgármester megbízottja. - Nem tudom. Mit tehetnek?

- Mr. Whyte-tól úgy hallom - folytatta Wilson -, hogy a vonat... hogy is mondjam... nos, átlépett egy másik dimenzióba. Valójában nincs is a hálózatban. Egyszerûen eltûnt. Így van?

- Így is mondhatjuk.

- És ez a... nos, ez a sajátos magatartás bizonyos matematikai sajátságok következménye, amelyek az új boylstoni hurokkal kapcsolatosak?

Így van.

- És mit tehetnénk, hogy a vonatot visszahozzuk... khm... ebbe a dimenzióba?

- Tudtommal semmit.

Wilson most már belelendült.

- Ez esetben, uraim, világos a teendõnk - mondta. - Elõször is le kell zárnunk az új hurkot, nehogy megismétlõdjék ez a fantasztikus eset. Azután, mivel az eltûnt vonat valóban eltûnt, mindenféle vörös jelzés és zörej ellenére újból normálisan üzemeltethetjük a metróhálózatot. Összeütközéstõl semmi esetre sem kell tartanunk - amitõl ön, Mr. Whyte annyira rettegett. Ami pedig az eltûnt vonatot és utasait illeti... - Egy legyintéssel a végtelenbe küldte õket. - Egyetért velem, Tupelo professzor? - fordult a matematikushoz.

Tupelo lassan ingatta fejét.

- Nem teljesen, Mr. Wilson. Kérem, ne feledje, hogy én sem fogom fel teljesen a történteket. Sajnálatos módon pillanatnyilag senkit sem találhatunk, aki kielégítõ magyarázattal szolgálhatna. Az egyetlen ember, aki ezt megtehetné, Turnbull professzor a Mûegyetemrõl, õ pedig az eltûnt vonaton utazott. De akárhogyan is, az én megállapításaimat ellenõriztetnünk kell megbízható topológusokkal. Jó néhánnyal összehozhatom önöket. Ami pedig az eltûnt vonat megtalálását illeti, annyit mondhatok, nem tartom reménytelennek. Végleges valószínûség van rá, az én megítélésem szerint, hogy a vonat a hálózat nem térbeli szakaszából, ahol jelenleg tartózkodik, idõvel visszatér a térbeli szakaszba. Mivel a nem térbeli szakasz tökéletesen hozzáférhetetlen, sajnos semmit sem tehetünk a visszatérés elõmozdítására, még csak meg sem jósolhatjuk, mikor vagy hogyan fog bekövetkezni. De ha kiiktatják a boylstoni hurkot, a visszatérés lehetõsége megszûnik. Épp a rendszernek ez a szakasza biztosítja a rendszer lényegi szingularitását. Ha a szinguláris helyeket megszüntetik, a vonat soha vissza nem térhet. Világos?

Világos ugyan nem volt, de a hét hallgató csöndesen bólintott. Tupelo folytatta:

- Ami a metrórendszer üzemeltetését illeti, amíg a vonat a hálózat nem térbeli szakaszában tartózkodik, én csak úgy közölhetem önökkel a tényeket, ahogyan én látom: a belõlük következõ súlyos döntést az önök ítéletére bízom. A térbeli szakaszba való visszatérés idõpontja és helye meghatározhatatlan, mint már említettem. Azonkívül mintegy ötven százalék valószínûséggel számíthatunk arra, hogy amikor visszatér, rossz vágányra kerül. Akkor persze elkerülhetetlen lesz az összeütközés.

- Hogy ezt a lehetõséget, kiküszöböljük - szólalt meg a fõmérnök -, nem hagyhatnánk az ön javaslata értelmében nyitva a boylstoni hurkot, csak épp úgy, hogy nem küldünk át rajta szerelvényeket? Ez esetben ha az eltûnt vonat belép a hurokba, nem találkozhat más szerelvénnyel.

- Ez az óvatossági intézkedés nem lenne eredményes, Mr. Kennedy - felelte Tupelo. - A vonat ugyanis a hálózat bármely részén felbukkanhat. Az igaz, hogy a rendszer az új huroknak köszönheti topológiai bonyolultságát, de mivel a hurok a rendszerben van, most már az egész rendszernek végtelen a konvexitása. Más szóval, a kérdéses topológiai sajátosság a hurokból ered, de az egész rendszerre kiterjed. Ne feledje, hogy a vonat elõször a Park Street és a Kendalt állomások között haladt át, több mint három mérföldre a huroktól. Még egy kérdésre óhajtanak nyilván választ. Amennyiben elhatározzák, hogy amíg a vonat elõ nem kerül, tovább üzemeltetik a rendszert, a boylstoni hurokkal együtt - megtörténhet-e ugyanaz egy másik szerelvénnyel? Nem vagyok egészen bizonyos benne, de úgy gondolom, hogy nem. Azt hiszem, itt kizáró elv érvényesül, vagyis egyszerre csak egy vonat foglalhatja el a hálózat nem térbeli szakaszát.

Az orvos felállt.

- Dr. Tupelo - kezdte félénken -, amikor a vonat elõkerül, az utasok...

- Nem tudom, mi van az utasokkal - vágott közbe Tupelo. - A topológia elmélete ilyen kérdésekre nem terjed ki. - Gyorsan végignézett a hét elgyötört, töprengõ arcon. - Nagyon sajnálom, uraim - mondotta kissé szelídebben. - Egyszerûen nem tudom. - És Whyte-hoz fordulva hozzátette: - Azt hiszem, ma már nemigen tudok önöknek segíteni. Ha szükségük lenne rám, tudják, hol érhetnek el. - Azzal sarkon fordult, kilépett a kocsiból, és felment a lépcsõn. Odafent már hajnalfény ömlött el az utcán, szétoszlatta az éjszaka árnyait.

A magányos metrókocsiban rögtönzött értekezletrõl nem emlékezett meg a sajtó. A sötét, bonyolult alagútrendszer éjszakai tapasztalatairól sem. Az elkövetkezõ hét során Tupelo még négy, ezúttal szabályosabb értekezleten vett részt, Kelvin Whyte és néhány városi tisztviselõ társaságában. Két értekezleten topológusok is megjelentek. Bostonba hozatták Philadelphiából Ornsteint, Chicagóból Kashtát, Los Angelesbol Michaelist. A matematikusok sehogyan sem tudtak közös nevezõre jutni. Hármójuk közül egy sem támogatta Tupelo következtetéseit, noha Kastha utalt rá, hogy esetleg lehet bennük valami. Ornstein arra a megfontolásra jutott, hogy véges hálózatnak nem lehet végtelen konvexitása, habár ezt a tételt nem tudta bizonyítani, és nem is tudta kiszámítani a metróhálózat konvexitását. Michaelis azt a véleményt hangoztatta, hogy az egész ügy kacsa, és semmi köze a hálózat konvexitásához. Szentül állította, hogy ha a vonat a rendszerben van, akkor a rendszer szükségképpen nyitott, vagy legalábbis egy alkalommal kinyílt.

De minél mélyebbre ásott Tupelo a probléma elemzésében, annál jobban meggyõzõdött kezdeti analízise helyességérõl. Topológiai szempontból a metróhálózat hamarosan több értékû rendszerek valóságos családjára engedett következtetni, mindegyiken belül végtelen számú végtelen diszkontinuitással. De ezeknek az új, térbeli - téren felüli rendszereknek a végsõ elemzésére valahogyan mégsem tudott rábukkanni. Csak egy hétig szentelte teljes figyelmét a témának. Ezután egyéb kötelezettségei arra kényszerítenék, hogy tegye félre az analízist. Elhatározta, hogy a tavasz folyamán, amikor már nem lesznek elõadásai, újra visszatér a tárgyhoz.

Közben a metróhálózat mûködött, mintha mi sem történt volna. A vezérigazgatónak meg a polgármester megbízottjának valahogy sikerült elfelejtenie a vizsgálat éjszakáját, legalábbis újraértékelték az akkor látottakat, illetve nem látottakat. A sajtó és a közönség vad találgatásokba bocsátkozott, és szüntelenül nyaggatták Whyte-ot. Az eltûntek hozzátartozói számos pert indítottak a metrótársaság ellen. Az állam közbelépett, és alapos vizsgálatra készült. A kongresszusban vádló szónoklatok hangzottak el. Tupelo elméletének eltorzított Változata valahogy kiszivárgott, és megjelent az újságokban. Nem vette tudomásul, úgyhogy hamarosan elfelejtették.

Teltek-múltak a hetek, már egy hónap is eltelt. Az állami vizsgálat befejezõdött. Az újságokban a metrósztori az elsõ oldalról a másodikra került, azután a huszonharmadikra, azután eltûnt teljesen. Az eltûnt személyek nem tértek vissza. Többnyire már nem is hiányoztak senkinek.

Április közepén Tupelo megint metróval utazott, a Charles Streettol Harvardig. Mereven ült az elsõ kocsi elejében, figyelte a síneket meg a szürke alagútfalakat, amint a vonatra zúdultak. Kétszer kapott a vonat vörös jelzést és megállt; Tupelo azon tûnõdött, vajon csakugyan elõttük van-e a másik vonat, vagy egyszerûen a téren túl. Félig-meddig remélte, kíváncsian, hogy kizárásos elmélete téves, és hogy a vonat, amin utazik, átléphet a térfeletti szakaszba. De idejében megérkezett Harvardra. Az összes utas közül csak találta izgalmasnak az utazást.

A következõ héten megint rászánta magát, hogy metrón utazik, azután megint. Kísérletei sikertelenek voltak, és sokkal kevésbé izgalmasak, mint április közepén az elsõ. Tupelo már-már kételkedett analízise helyességében. Májusban már megint rendszeresen metrón közlekedett Beacon Hill-i lakása és harvardi intézete között. Agya már nem száguldott a vonat elõtt kuszálódó vágányútvesztõben. Nyugodtara olvasta a reggeli lapot vagy a Matematikai Szemlét.

Aztán egy reggel felnézett az újságból, és érzett valamit. Elhessegette a pánikot, és gyorsan kinézett a jobb oldali ablakon. A vonat fényében látszott a mellettük elszáguldó fal fekete-szürke csíkja. Szokásos acél-disszonanciájukat dalolták a sínek. A vonat megkerült egy kanyart, és keresztezett egy ismerõs csomópontot. Tupelo gyorsan felidézte, amint a Charles Streetnél beszállt a vonatba, Kendallnál észrevett a jégszínház plakáton a lányt, találkozott a központi pályaudvarra befutó, délre tartó szerelvénnyel.

A mellette ülõ utasra nézett; ételhordót tartott az ölében. Más üdéseken is ültek, sokan álltak, és a szíjakba kapaszkodtak. Egy tésztaképû fiatalember az elülsõ ajtó mellett cigarettázott a tilalom ellenére. Mögötte az ülésen két lány valami táncestrõl fecsegett. Elõtte egy fiatalasszony a kisfiával pörölt. Az asszony elõtti ülésen egy férfi újságot olvasott. Feje fölött egy hirdetés a floridai narancs dicséretét zengte.

Tupelo a két üléssel odébb ülõ férfira nézett, és leküzdötte feltörõ rémületét. Szemügyre vette a férfit. Mi ez? Barna, a haja õszül, feje gömbölyû, arca sápadt, vonásai jelentéktelenek; vastag a nyaka, tarkóját benõtte a haj, ráférne már a nyiratkozás; szürke, csíkos öltöny van rajta. Míg Tupelo figyelte, a férfi elhessegetett a bal fülérõl egy legyet. Kissé ingott a vonat mozgásának ütemére. Újságját középen függõlegesen összehajtotta. Az újság! De hiszen ez márciusi újság!

Tupelo tekintete átugrott a mellette ülõ férfira. Az ételhordó alól kilátszott egy újság. Mai. Megfordult ültében, hátranézett. Egy fiatalember kezében újság, a sportrovatnál nyitva. A dátum: március 4. Tupelo tekintete fel-alá száguldozott a kocsiban. Vagy tucatnyi utasnál látott tízhetes újságot.

Tupelo kiugrott az ülésbõl. A mellette ülõ férfi elnyomott egy káromkodást, ahogy a matematikus átbotladozott a lábán. Egy ugrással átszelte a fülkét, és meghúzta a fogantyút az ablak fölött. Hatalmas fékcsikorgás közepette állt meg a vonat. A riadt utasok ellenséges tekintetekkel bombázták Tupelót. A kocsi végében felpattant az ajtó, berontott egy magas, szikár, kék egyenruhás férfi. Tupelo szólalt meg elsõnek:

- Mr. Dorkin? - kiáltott rá.

A kalauz megtorpant, és eltátotta a száját.

- Súlyos baleset történt, Dorkin - mondta hangosan Tupelo, hogy elnyomja az utasok egyre zajosabban megnyilvánuló felháborodását. - Azonnal hívja ide Gallaghert.

Dorkin felnyúlt, és négyszer meghúzta a kötelet.

- Mi történt? - kérdezte.

Tupelo mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Most õ kérdezett:

- Hol volt, Dorkin?

A kalauz bambán nézett rá.

- A következõ kocsiban, de...

Tupelo félbeszakította. Órájára pillantott, és rákiáltott az utasokra: - Kilenc óra lesz tíz perc múlva, és május 17-e van!

A közlés egy pillanatra elhallgattatta a morajt. Az utasok riadtan összenéztek. - Nézzenek az újságokra! - kiabálta Tupelo. - Az újságokra!

Az utasok megint zúgtak. Ahogy felfedezték egymás újságját, a lárma fokozódott. Tupelo megfogta Dorkin karját, és a kocsi végébe vezette.

- Hány óra? - kérdezte.

Dorkin az órájára nézett.

- 8.21 - mondta.

- Nyissa ki az ajtót - mutatott elõre Tupelo. - Engedjen ki. Hol itt a telefon?

Dorkin engedelmeskedett. Vagy száz méterrel elõbbre, egy falifülkében volt a telefon. Tupelo kiugrott, és végigszáguldott a kocsi és a fal közötti keskeny ösvényen.

- Központi Forgalomirányító! - kiáltott rá a telefonközpontosra. Várt néhány másodpercig, azután látta, hogy a vonatuk mögött vörös jelzésre megállt egy szerelvény. Reflektorfények pásztázták az alagutat. Meglátta, amint Gallagher futva közeledik a 86-os vonat túlsó oldalán. - Kapcsolja Whyte-ot! - parancsolta Tupelo, amikor jelentkezett a Központi Forgalomirányító. - Életveszély!

Csend a vonalban. Mellette a kocsikból hangok hallatszottak - harag, félelem, hisztéria hangjai.

- Halló! - ordított a kagylóba Tupelo. - Halló! Életveszély! Kapcsolja Whyte-ot!

- Átveszem - hallatszott egy férfihang a vonalban. - Whyte foglalt.

- Visszajött a 86-os! - kiáltott Tupelo. - A központ és Harvard között van. Nem tudom, mikor tért vissza. Én tíz perce a Charles Streetnél szálltam be, és csak egy perce vettem észre.

A vonal túlsó végén a férfi olyan hangosan hördült fel, hogy tán még a 86-oson is meghallották.

- Az utasok?... - kérdezte rekedten.

- Mind rendben, már aki itt van - mondta Tupelo. - Néhányan biztos kiszálltak Kandallnál és a központnál.

- Hol voltak?

Tupelo leejtette a hallgatót, rábámult, a szája tátva maradt Azután odavágta a villára, és visszarohant a nyitott kocsiajtóhoz.

Nagy sokára helyreállt a rend, és fél óra múlva a vonat folytatta útját Harvard felé Az állomáson a rendõrség védõõrizetbe vette valamennyi utast. Idõközben Whyte is befutott, már várta a vonatot. Tupelo a peronon találkozott vele.

Whyte ernyedten intett az utasok felé.

- Csakugyan semmi bajuk? - kérdezte.

- Semmi a világon - mondta Tupelo. - Nem is tudnak róla, hogy eltûntek.

- És Turnbull professzor? - kérdezte a vezérigazgató.

- Nem láttam. Valószínûleg kiszállt Kendallnál, mint mindig.

- Elég baj - mondta Whyte. - Szeretném látni.

- Hát még én! - mondta Tupelo. - Mellesleg most aztán itt az ideje, hogy lezárják a boylstoni hurkot.

- Már késõ - mondta Whyte. - A 143-as szerelvény huszonöt perccel ezelõtt Egleston és Dorchester között eltûnt.

Tupelo Whyte mögé bámult, végig a síneken.

- Meg kell találnunk Turnbullt - mondta Whyte. Tupelo Whyte-ra nézett, és fanyarul elmosolyodott.

- Gondolja, hogy Turnbull valóban Kendaltnál szállt ki a vonatból? - kérdezte.

- Hát persze! - vágta rá Whyte. - Hol máshol.

 

Borbás Mária fordítása

 

Read 3437 times Last modified on July 29 2014

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

1 comment

  • Comment Link Siegelinde March 07 2011 posted by Siegelinde

    De az isten áldja meg, miért ez a vége? Olyan, mintha a közepénél félbeszakadt volna! A Galaktikában, ahol olvastam, ott is ez a vége. Nincs tovább?

Read 3438 times 1
J. A. Deutch - A möbius-metró
A metró bonyolult, szellemes hálózata a Park Street-i csúcspontból ágazott szét. Kitérõvágány kötötte össze a Lechmere-vonalat az Ashmont-vonallal - erre…
Read 2872 times 0
Gyógyító Web Gömb Projekt
  Valerus Santus vagyok, webgyógyító programozó. Több mint tíz éve foglalkozom a spiritualizmussal és az informatikával. E két tudomány integrálásával…
Read 2833 times 0
Sólyom beavatás
  1973. december 17-én egyedül voltam a házban, egyszercsak éktelen riadalomra kapom fel a fejemet. Akkorát szólt, mintha teljes, tíz…
Read 2685 times 1
Spritizmus
Magyarországon sokan foglalkoznak a lélekidézéssel. Magam is részt vettem harminc vagy negyven ilyen ülésen. Megtörtént, hogy a lelkek neveket is…
Read 2509 times 1
Egy fenomén születése
Rózsikánál évekig semmi baj nem volt, míg végig nem döngölt rajta a parapszichológia. Ez egy esős őszi napon történt, amikor…
Read 2466 times 0
A jellem műveltségéről
Önelégülten és büszkén gondolsz arra, hogy elolvastál és megértettél néhány könyvet, gyarapítottad ismereteid, megtudtál valamit a természetről vagy az emberi…
Read 2397 times 2
Márton G. - A végtelen
Apámmal rohanunk a sínek mentén. Elõttünk a távolban a kígyó, ami üldöz minket. Feléje rohanunk, csak így menekülhetünk meg elõle.…
Read 2397 times 0
Extrémmosogatás
Két dolog nem volt itthon: wireless router és mosogatószer. Mindkettőből a szokásost vettem, Linksys WRT54G és citromos P u r.…
Read 2303 times 0
Az a hatalmas harmadik - 2.rész
Egy délután záporesső kerekedik. Bemegyünk addig a szobájába. Ahogy ott ülünk, azt mondja nekem:Szeretném ismerni a maga életét, mint a…
Read 2291 times 0
A novaji asszony
Régen hallogatom már hirét a novaji asszonynak. Azt beszélik róla, hogy látja az elköltözöttek lelkét s lelát a föld mélyébe,…
Read 3656 times 0
Mi a csudát tudunk a világról?!
2005 augusztusában kezdték vetíteni a mozikban a fenti címû filmet, amelynek eredeti angol címe ez volt: "What the Bleep do…
Read 2850 times 0
A kapcsolat
A film számos ponton különbözik a regénytõl. Néhány kulcskarakter hiányzik, vagy más formában jelenik meg. A kis Ellie félárva. Édesapja…
Read 2630 times 0
Stigma
Frankie Paige huszonéves lány, aki fodrászként keresi a kenyerét. Jár is valakivel. Olyan lányt, mint õ, akár több százat is…
Read 2569 times 0
Fehér zaj
Az igazság odaát van, de azért átszűrődik belőle valami hozzánk is. Mert a halottak beszélnek hozzánk, és ha jól figyelünk,…
Read 2508 times 0
Angyalok városa
Aggódó hang. Egy anyáé. Egy beteg kislány. És a sarokban az ágy mellett egy feketekabátos férfi. Nyugodtan szemléli az eseményeket,…
Read 2487 times 0
A forrás
A The Fountain egzisztencialista kérdéseket dolgoz fel: a film élet és halál, férfi és nő kapcsolatának a rapszódiája, keveredik benne…
Read 2469 times 0
Csodálatos álmok jönnek
Van-e élet a halál után? - ez a kérdés bizonyára több szempontból is bekerülhetne a Guiness Rekordok Könyvébe: mint a…
Read 2372 times 0
Mátrix
"Mi az a Mátrix?" Neó-t, (Keanu Reeves) a komputer hackert nem érdekli a kérdés. 1999 van, és õ a komputeres…
Read 2251 times 0
A végtelen tizedes meg a többiek
Aronofsky filmje emlékeztet arra, amit korról korra újra felfedezzünk: számokba vagyunk fojtva.
Read 2221 times 0
Hatodik érzék
Van egy kilencéves srác. Rendkívül zárkózott, a suliban sincsenek barátai, és az édesanyja sem tud mit kezdeni vele. Cole más…

KÖNYVAJÁNLÓ