D. A. Bilenkin - Az élet súlya

Rate this item
(0 votes)

Már második napja járta a hideg, vörös síkságot - elõre, csak elõre. Feltûnõ élénkkék színû pilótaruha volt rajta, de nem áltatta magát a hiú reménnyel, hogy megtalálják. Csoda tett volna, ha a marsi légkör egyhangú sivításába motorok zúgása tör be.

Gépiesen lépdelt - kimérten, takarékoskodva erejével, hat kilométert óránként, se többet, se kevesebbet. Gondolatai is alkalmazkodtak a monoton ritmushoz. A megtett útról emlékezetébe csak foszlányok jutottak, minden más egy ködsíkká folyt össze, korábbi élete pedig valahová a végtelenbe veszett, kicsiny és irreális lett, mint a táj a fordítva tartott távcsõben.

De legalább nem félt. Fásultan ment elõre, fásult fáradtság volt testében és fásult érzéktelenség gondolataiban. Csupán az oxigénpalacktól lehúzott bal válla fájt egyre jobban (a jobb oldali palackot már rég felhasználta és eldobta). Amúgy minden rendben - jóllakott volt, - nem érzett szomjúságot, az elektromos fûtés kifogástalanul mûködött, a cipõ nem törte és nem szorította. Nem kellett küzdenie az élethez szükséges energia felvételétõl megfosztott test elhalásával, nem kellett utolsó erejébõl, már nem az értelemnek, csak az ösztönnek engedelmeskedve kúsznia. A technika még most is megszabadította a szenvedésektõl.

Újból és újból gépiesen megigazította a táskát, hogy kiegyensúlyozza a terhet a vállán. Minden egyes alkalommal, mikor ezt csinálta, feje megmozdult, és a szél sivítása hol erõsödött, hol gyengült fülében (pontosabban a sisak fülhallgatójában). A szél ellenére a levegõ tiszta és áttetszõ volt, világosan kirajzolódott a közeli látóhatár, az ibolyaszínû ég, akárcsak a talaj, fagyos volt, amitõl a zeniten álló ritkás csillagok pislogás nélkül, ridegen égtek.

Még elégedettséget is érzett, mikor áthaladt az alacsony dombon. Az emelkedõ nem volt meredek. Nem lassította lépteit, sõt a lejtõn még meg is gyorsította, és örült, hogy a dombok segítenek neki a gyorsabb haladásban, noha ez nyilvánvalóan önmaga becsapása volt, és õ tudta ezt. Gyermekkorában szerette azt képzelni, hogy nem megy, hanem utazik, hogy õ gépkocsi, és Iába helyett négy kereke van. Jó szórakozás volt "gázt adni" önmagának, azaz gyorsabban haladni, "elfordítani a kormányt", s kikerülni az összeütközést a járókelõkkel, és "rálépni a fékre". Most is úgy rémlett neki, hogy gép.

Árnyéka fokozatosan megnyúlt. Minél lejjebb ereszkedett a nap, annál vörösebb lett a síkság. Lángoltak a dombok lejtõi. A mélyedésekben azonban már gyûlt az alkony.

Úgy rejtõzött ott a szürkület, mint vadállat bársonyos mancsa. A szél valahogy észrevétlen lecsendesült. Minden megdermedt, és Szevergint - így hívták õt valaha, de ennek most nem volt jelentõsége - izgalom fogta el, az az izgalom, mely az éjszaka beköszönte elõtt jár, amikor az ember magányos és védtelen a pusztaság közepén.

A napra pillantott, és kifejezhetetlen bánatot érzett. Tehát mégiscsak reménykedett a lelke mélyén, hogy megmentik... A nappal vége a remények végét is jelentette. Távolról, a kéklõ mohacsomók felõl, átszelve az árnyékokat, valami élõlényféle görgött, közeledett Szevergin felé. Az apró vadállat kicsiny, rózsaszínben villogó szemének tekintete belefúródott az emberbe. Szevergin a pisztolyára tette a kezét. A kis vad azonban, miután megbizonyosodott az idegen jelenlétérõl, nem maradt tovább, ment a maga dolga után, mintha valamiféle bölcs ösztön súgná meg az állatnak, hogy ennek a kétlábúnak semmi köze sincs a Marshoz. Hogy véletlenül van itt, véletlen, hogy még él, és el fog tûnni, még mielõtt a nap újból vörösre festené a síkságot.

Szevergin majdnem az állat után lõtt, annyira megsajnálta önmagát. Mintha valaki a látcsövet a múltra fordította volna. Életre kelt a múlt, mely meghatározta a sorsát. Miért éppen õt formálta ilyenné a természet, hogy más, mint a többi? Miért? Miért?

Fejét lehajtva, szinte eszét vesztve rohant szembe a lopakodó árnyakkal. Izmai, miként ezt várta is, rögtön ólomsúlyúvá váltak, de õ csak ûzte, hajtotta magát elõre, mintha testét büntetné.

Száz méter után megadta magát. Bármely más, korban és fizikailag hozzá hasonló ember megbirkózott volna ezerrel is, neki azonban száz is elég volt, hogy kimerüljön. Így volt ez mindig.

Nem teljes értékûnek, nem olyannak született, mint a többiek. Nem az volt a baj, hogy mondjuk, ki nem állhatta a kenyeret - emberek ezrei nem hajlandók valamit megenni; ez legfeljebb kényelmetlen a számukra. Tõle azonban a természet sokkal fontosabbat tagadott meg: az erõt. Nem volt betegesebb más gyerekeknél, de kifulladt a százméteres távon, nem tudott felhúzódzkodni a nyújtón, sírva igyekezett leküzdeni a bordásfalat.

A hosszabb fizikai megterhelések, mint például a távgyaloglás, számára elérhetõk voltak. Más volt a lényeg. A még be nem járatott motort visszafogják, nos, az õ szervezetébe is egy terheléskorlátozó volt örökre beépítve. Képtelen volt hirtelen, nagy energiakifejtést igénylõ erõfeszítésekre, miként a lecsavart lámpabél sem képes a fellángolásra.

A vele egykorúak lenézték gyöngeségéért, a tornatanárok pedig dühbe gurultak. Ha az orvos szerint a fiú "egészséges", ha a fiú normális felépítésû, akkor hogy merészeli szégyenbe hozni õket és zsákként csüngeni a kötélen?! A torna volt Szevergin gyermek- és ifjúkorának lidércnyomása. A korlátot, gyûrût megpillantva remegett, mint a kínzásra ítélt. "Bajnok, bajnoki" - kiabálták neki a fiúk ezekben az izzadtság- és porszagú tornatermekben. És õ már elõre megdermedt attól, hogy milyen ártatlan, mégis sártó nevetéssel fogadják majd az õ ügyetlen, szégyenletes ugrását a "lovon".

Már a negyedik vagy az ötödik orvos volt az, akihez az aggódó szülök elvitték Bt, és ez az orvos mentette meg. Bár nem talált semmit sem a szívben, sem a tüdõben, de nem vont vállat, nem pillantott a fiúra mint egy szimulánsra, hanem nyugodtan így szólt:

- Anyagcsere-elégtelenség, valószínûleg születésbeli. Egyelõre gyógyíthatatlan. Ne keseredjenek el! Futballista nem lesz a fiú, ami pedig a többit illeti... A barlanglakók idejében megette volna az elsõ tigris, de miféle jelentõsége van ennek most? Ne is törõdjenek vele!

A lidércnyomás szertefoszlott.

Lám, mivel végzõdött mindez - a Mars bánatosan elsötétülõ síkságával, az örült meneküléssel önmaga elõl...

Szevergin kényszerítette magát, hogy lefeküdjön, magasabbra helyezte lábát, hogy az jobban pihenjen.

Ezek az egyszerû mozdulatok megnyugtatták. Józansága visszatért.

Minden az õ bûne, senkit nem vádolhat. Õ maga hívta ki a sorsot, mikor a Marsra indult. Természetesen nem úgy, mint gyerekkorában, amikor haragtól bömbölve újból és újból a súlyzó után nyúlt, hogy felemelje, vagy holtan essen össze. A neves mikrobiológus nem így akart bizonyítani. Már régóta olyan világban élt, ahol mindent az ész döntött el, a fizikai adottságoknak pedig nem volt jelentõségük. Ott megvolt az õ helye, sõt, az sem meglepõ, hogy éppen õt és nem mást kértek, hogy sürgõsen utazzon a Marsra, és tisztázza a víztisztítók szûrõin érthetetlenül átjutott kristálybaktériumok aggasztó viselkedését.

Nem az volt a fontos, hogy fel tud-e húzódzkodni a nyújtón; a Marson az õ eszére és nem izmaira volt szükség.

Le is mondhatta volna az utat, de nem tette. Kiválasztottként a Marsra jönni, közel kerülni az elsõ vonalhoz, ahol az ember kemény harcot folytat az életben maradásért - lemondhatott-e errõl az oly fényes visszavágásról a gyermekkori megaláztatásokért? Hogy ilyen kiválasztottnak érezze magát, mindössze egy jelentéktelen dolgot kellett figyelmen kívül hagynia, hiszen nyilvánvalóan sem az emberek, sem a körülmények nem követelik tõle a Marson a kézitusát a természettel. Ott, akárcsak a Földön, a civilizációt képviselõ ûrhajó utasa marad, és a viharoktól megbízhatd ûrhajóablakok választják el.

A baleset lehetõsége ki volt zárva. Talán a kapitány, amikor utasokat vesz a fedélzetre, érdeklõdik-e afelõl, hogy tudnak-e úszni?

... Szezoatriszból Titanuszba repült, puha karosszékben ült a parányi automatikus rakétában, amely magától száll fel és ér földet, és egyáltalán mindent magától csinál. Ült a karosszékben, és olvasott. Csak akkor riadt fel, amikor meglátta a Int közelgõ sziklákat. Nem vette észre, és most már sohasem fogja megtudni, hogy mi romlott el a mechanizmusban. De a rakéta még zuhanás közben is gondoskodott róla: a katapult kivágta õt, még mielõtt felfoghatta volna, hogy mi történt.

Egyet nem tudott megtenni az automatika - megvédeni õt az ejtõernyõs ereszkedésnél a sziklához ütõdéstõl (de hiszen még a leggondosabb anya sem mindig tudja megóvni gyermekét a sérüléstõl!). Szerencsére az ütés nem Szevergint, hanem a biztonsági tartalékot tartalmazó táskát érte. A rádiókészülék összetört, melyet a kávéstermosz szilánkjai ezüstöztek be, de minden egyéb egészben maradt, köztük az értékes térkép, mely lehetõvé tette, hogy bármely terepen pontosan meghatározza helyét.

Amint magához tért, meghatározta helyzetét. Ez részben jót, részben rosszat is mutatott. A Mitchell-hátság déli részén volt, a rakéta meghatározott útvonalától távol, és kívül a radarmegfigyelés zónáján. Ez azt jelenti, hogy lezuhanásának helyét Szezoasztriszban még megközelítõleg sem sikerül bemérni. Viszont alig 160 kilométerre volt a geológusok telepétõl. A szkafander tartályai és a vésztartalék 36 órára biztosították a légzést. Álomûzõ tabletták is voltak. A hegyes vidék a zuhanás helyétõl hét kilométerre véget ér, és a hegyek itt sem túl meredekek, sem túl magasak - olyan kirándulásra valók. Remek! Úgy hat óra alatt keresztülvág a hegyeken, s azután síkság kezdõdik, ahol nyugodtan tarthatja az óránkénti öt és fél kilométeres átlagsebességet. El fog jutni. Hiszen menni kell, nem pedig futni, és ebben szervezete nem hagyja cserben.

Volt pillanat, amikor még örült is: ténylegesen elégtételt vehet magának!

A baleset helye körül, fölülrõl jól észrevehetõ, fluoreszkáló festéket szórt szét, és frissen útnak indult. Elfelejtette, hogy még az alacsony hegyekben is, ha az ember nem akarja ötszörösére növelni útját, itt-ott felfelé kell mászni, réseket átugrani, kézen felhúzódzkodni, vagyis mindazt tenni, amire õ nem volt képes.

Az elsõ hét kilométer leküzdésére tizenöt óra ment el, mikor pedig erre bármely turistajelvényes legény az õ helyében legfeljebb hat-nyolc órát pazarolt volna.

A továbbiakban úgy ment, hogy már tudta: nem jut célba.

... A kis marsi nap elérte a síkság szélét. Szevergin felállt. Mennie kellett, hogy a mozgás ritmusa elaltassa feltörõ érzéseit.

Egy kilométert sem tett meg, mikor a síkság homályba borult. Az égbolton azonban egymás után tûntek fel a nappal láthatatlan pehelyfelhõk, mintha valaki irányítaná õket, akkordokat játszana fényorgonán. Aranyszínû, lila, vörös felhõk, finom színárnyalatúak, könnyûek - magasan, átlátszó virágkehelyként úsztak az ibolyaszínû kristályégen.

Szevergin felemelte a fejét, és így ment, mosolyogva valamin, csodálkozva azon, hogy mosolyog, és azt kívánva magának, hogy örökké olyan legyen, mint most.

Nem kell vitába szállni a természettel - csak most értette meg ezt. Nem kell követelni tõle a kerevet párnáinak kényelmét, el kell venni azt, amit ad, és szeretni kell létezésünk minden pillanatát, hiszen a távolban mindenkire úgyis ott vár a halál. Így hát érdemes-e gyûlölni az életet azért, mert nem felel meg mindenben a kívánalmaknak? A feldobott kõ visszahullik, a folyó folyik, az ember a boldogságot keresi; minden a maga törvényeinek megfelelõen történik, ezeket meg kell érteni, vitatkozni pedig - mi értelme?

Szevergin észrevétlenül átlépte azt a határt, amely elválasztja az életnek a közelgõ haláltól még el nem sötétedett szakaszát az utolsótól, a célegyenestõl, amikor már pontosan ismeretes az elmúlás órája. Az egyes emberek különbözõképp lépik át ezt a határt, de mindnyájan önmaguk számára valami újat fedeznek fel mögötte - szörnyût, hatalmasat, amiben borzadály és megbékélés is rejlik.

Az égbolt elfeketült, a sötétség azonban nem sokáig tartott; megjelent a Deimos. A talaj kissé ezüstössé vált, és minden lépésnél, a szkafander szövetének megfeszülésekor, a térdet megcsapó hideg még érzékelhetõbb lett. Szevergin felerõsítette az elektromos fûtést. A síkság kisimult, mint a kiterített abrosz, de helyenként mint vékony tusvonások foltosodtak a szafar - a csenevész marsi fû - sarjainak árnyékai. Szevergin hirtelen észrevette, hogy igyekszik nem rájuk lépni, és meglepõdött, honnan merült fel benne ez az óvó ösztön.

Aztán eszébe jutott, hogy honnan. Egy borús, szeles áprilisi nap tölgyerdõben járt. A fák télies kopáran, bütykösen álltak, a földet törékeny levelek borították, és lába alatt makkok ropogtak, ugyanolyan szürkésbarnák, mint a levelek. Kellemes volt hallgatni, amint a makkok ropogtak a Iába alatt. Ebben a zajban egy magabiztos ember lépéseinek ereje, egészséges, erõs testének súlya visszhangzott. Így ment, míg a kisáradt fû között szemébe nem ötlött egy halványzöld csillagocska. Csodálkozva hajolt le: egy, a hideg földbe már gyökeret vert tölgyhajtás volt. És meglátta, hogy körben sok ilyen csillagocska van, mindenütt ott vannak, és õ rajtuk lépdelt. Sietett lábujjhegyen elhagyni az erdõt.

Mint akkor, Szevergin most is megállt, és lehajolt a szafarszálhoz. Valami oknál fogva a fûszál megvizsgálása fontosabbnak tûnt neki, mint bármi más.

A szafar szála rozsdás drótra hasonlított, melyet ferdén szúrtak a fagyott talajba. Szilárdabb volt az acélhuzalnál, s nem lehetett széttaposni, mint a makkot - Szevergin tudta ezt. De a szafar ugyanúgy várta ébredésének óráját, mint a makk. Az õ számára is eljön a tavasz ebben a ritka, oxigénszegény és meleg légkörben is. Nem fagyott meg, remekül élt a közegben, mely halálos volt minden földi számára, hacsak nem védte szkafander vagy üvegház. Hirtelen a szafar szárától egy második kötõtû vékonyságú árnyék hullt a földre. Felkelt a Phoibosz.

Szevergin kiegyenesedett. Fényesen megvilágított síkság vette körül, melyet ékírásként szabdaltak fel a vékony, megkettõzött árnyékok. A holdaktól beezüstözött Szevergin szoborként emelkedést a fekete írásjelek fölé.

Ott volt mellette az élet. Valahányszor a mikroszkópban élesen kirajzolódott képet szemlélte figyelmesen, mindig el volt ragadtatva az élet erejétõl. A tárgyüveg gyakran csatamezõre emlékeztette - olyan sûrûn lepték el a méreggel, ibolyántúli és radioaktív sugarakkal elpusztított baktériumok tetemei. Nem volt semmi jele a mozgásnak, akárcsak most. A látszat azonban csal. A millió, milliárd szervezet közül gyakran egy épnek bizonyult, és ez egy új mutációs faj kezdetét jelentette. Az a láthatatlan valami, ami megkülönböztette õt a többitõl, diadalmaskodott a körülmények felett, és új életlehetõséget harcolt ki ott, ahol úgy látszott, semmiféle támasz sincs. Így volt ez mindig. A természetben egyetlen hiba sem volt valóban hiba. Az élet, miután megszületett a vízben, felszárnyalt a levegõbe, meghódította a szárazföldet, behatolt a földréteg mélyébe. Ki tudja, lehetséges, hogy néhány százmillió év múlva az élet ereje az ember nélkül is kidobta volna az ûrbe új sarjak magvait, átvitte volna azokat más bolygókra. Miért is ne? A szárazföld a tenger lakói számára halálhozó pusztaság volt. De hullám hullámot követett, és a körülmények vonzása következtében a tengeri lények rohamra indultak, az elpusztultak trillióira mindig jutott egy-egy, mely nem olyan volt, mint a többi, képes volt megmaradni az új közegben.

Egyetlen alkalom létük igazolására! Hiszen ezekre a partraszállókra a szokásos körülmények között hamarabb várt a pusztulás. Mikor egy madárraj hóviharba kerül, a halál nem vakon választja ki áldozatait. A fejlõdés évmilliói által kipróbált szabvány azért tud ellenállni a hóviharnak, mert kicsiszolásában elmúlt viharok ezrei vettek részt. De jaj annak, aki eltér a szabványtól

Õ, Szevergin eltért tõle, és ezért a hegyek gyõzték le õt, és nem õ a hegyeket. A technika lehetõvé tette, hogy az emberék majdnem kiküszöböljék a veszteségeket a más világok felé való közeledéskor. Ha a technika mindig hibátlan lenne, veszteségek egyáltalán nem lennének. De sajnos, a védelem nem volt és nem is lehetett abszolút...

Szevergin hirtelen megértette, miért éppen erre gondolt mindabból, ami utolsó óráiban eszébe juthat. Ösztönösen vigaszt keresett. Az értelem nem békülhet meg sem az élet, sem a halál értelmetlenségével. Ez a sajátossága. Mintha ettõl könnyebb lenne!

Végtelen csend vette körül. A Mars holdjai közelebb kerültek, és merõen néztek rá a magasból, mint két szem. Minden mozgás szentségtörésnek tûnt ebben a dermedt világban. Szevergin meggyorsította lépteit.

Most már nem teszi meg azt... Abban a percben, amikor fulladni kezd, nem húzza ki a pisztolyt, és nem lövi agyon magát. Az élõnek nem mindegy, hogyan pusztul el. Valami fájdalmas csapás lenne barátai számára, ha lyukkal a szívében találják meg õt. Példa a csüggedésre? Nem arról van szó... Egyszerûen az ember köteles harcolni az utolsó lélegzetéig. Ahogy a füvek, a baktériumok harcolnak. Az emberiség ellenálló-képességének mértéke minden egyes ember kitartásától függ, ez minden.

Ment, és barátaira, szeretteire gondolt, arra, hogy mit végzett, és mit nem tudott befejezni. Sok minden, ami korábban fontosnak tûnt, most egészen lényegtelenné vált. Hírnév, hatalom, siker. Ezek nem jelentenek támaszt az ember számára, mikor eljõ a halál. Az ember az által a jó által él, amit társainak tett. Csak a barátság, hála és szeretet nyújthat támaszt és nyugtathat meg, amikor eljön a számvetés ideje. Különösen a szeretet.

Most õ egészen másképp kezdett volna élni, ha ez lehetséges lett volna! Késõ.

A Phoibosz lenyugodott. Fújni kezdett az immár hajnali szél. Megéri tehát a reggelt. Nem tudni, miért, szerette volna, ha napfénynél végzi be.

De ekkor már háromszor kattant a légnyomás-szabályozó.

Megdermedt. A jel arra figyelmeztette, hogy az oxigén csak tíz percre elegendõ. Vége. Leroskadt egy dértõl megfehéredett kõre. A látóhatárnál az égbolt egy picit elhalványult, a napkelte azonban még messze volt.

Talán kikapcsolja a fûtést, és megfagyjon? Azt mondják, ez olyan, mintha elaludna. Hirtelen valószínûtlen állati vággyal kívánta az életet. Nem tudta befejezni, véghezvinni, kijavítani, amit akart, még nem is szeretett - nem tûnhet el így egyszerûen!

Felugrott. Elfulladt. Mintha maszkot szorítottak volna a szájára. És mégis továbbment. Ziháltan lélegzett - szaporán, egyre szaporábban -, fájdalom rántotta görcsbe, torka hörögve szorult össze. Térdre esett, mégis továbbkúszott. És amikor öntudata elsötétült, és teste görcsös rángatózásba kezdett, letépte a sisakot, nyelt egyet a marsi szélbõl, miként a süllyedõ nyeli a vizet, mivel nem teheti, hogy ne nyelje.

Hideg tört be a tüdejébe, a fájdalom utolsó hulláma elöntötte agyát, és egyszerre minden kihunyt. Kihunyt, hogy aztán újból felpislákoljon. A tüdejét facsaró görcs térítette magához, és szeme elõtt valami vöröset, hullámzót pillantott meg.

Hihetetlen erõfeszítéssel felemelte a fejét. Már világos volt. És õ kúszott. És a Mars levegõjét lélegezte. Szervezete nem olyan volt, mint a többi emberé, és túlélte 9

Fel sem fogta ezt, csak kúszott tovább. Dühösen, konokul kúszott, már nem az értelemnek, hanem az ösztönnek engedelmeskedve, elõre, egyre csak elõre, oda, ahol emberek voltak.

 

Földeák Iván fordítása

Read 1964 times Last modified on July 29 2014

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

Read 3440 times 1
J. A. Deutch - A möbius-metró
A metró bonyolult, szellemes hálózata a Park Street-i csúcspontból ágazott szét. Kitérõvágány kötötte össze a Lechmere-vonalat az Ashmont-vonallal - erre…
Read 2873 times 0
Gyógyító Web Gömb Projekt
  Valerus Santus vagyok, webgyógyító programozó. Több mint tíz éve foglalkozom a spiritualizmussal és az informatikával. E két tudomány integrálásával…
Read 2836 times 0
Sólyom beavatás
  1973. december 17-én egyedül voltam a házban, egyszercsak éktelen riadalomra kapom fel a fejemet. Akkorát szólt, mintha teljes, tíz…
Read 2688 times 1
Spritizmus
Magyarországon sokan foglalkoznak a lélekidézéssel. Magam is részt vettem harminc vagy negyven ilyen ülésen. Megtörtént, hogy a lelkek neveket is…
Read 2513 times 1
Egy fenomén születése
Rózsikánál évekig semmi baj nem volt, míg végig nem döngölt rajta a parapszichológia. Ez egy esős őszi napon történt, amikor…
Read 2471 times 0
A jellem műveltségéről
Önelégülten és büszkén gondolsz arra, hogy elolvastál és megértettél néhány könyvet, gyarapítottad ismereteid, megtudtál valamit a természetről vagy az emberi…
Read 2403 times 2
Márton G. - A végtelen
Apámmal rohanunk a sínek mentén. Elõttünk a távolban a kígyó, ami üldöz minket. Feléje rohanunk, csak így menekülhetünk meg elõle.…
Read 2399 times 0
Extrémmosogatás
Két dolog nem volt itthon: wireless router és mosogatószer. Mindkettőből a szokásost vettem, Linksys WRT54G és citromos P u r.…
Read 2303 times 0
Az a hatalmas harmadik - 2.rész
Egy délután záporesső kerekedik. Bemegyünk addig a szobájába. Ahogy ott ülünk, azt mondja nekem:Szeretném ismerni a maga életét, mint a…
Read 2291 times 0
A novaji asszony
Régen hallogatom már hirét a novaji asszonynak. Azt beszélik róla, hogy látja az elköltözöttek lelkét s lelát a föld mélyébe,…
Read 3659 times 0
Mi a csudát tudunk a világról?!
2005 augusztusában kezdték vetíteni a mozikban a fenti címû filmet, amelynek eredeti angol címe ez volt: "What the Bleep do…
Read 2853 times 0
A kapcsolat
A film számos ponton különbözik a regénytõl. Néhány kulcskarakter hiányzik, vagy más formában jelenik meg. A kis Ellie félárva. Édesapja…
Read 2633 times 0
Stigma
Frankie Paige huszonéves lány, aki fodrászként keresi a kenyerét. Jár is valakivel. Olyan lányt, mint õ, akár több százat is…
Read 2573 times 0
Fehér zaj
Az igazság odaát van, de azért átszűrődik belőle valami hozzánk is. Mert a halottak beszélnek hozzánk, és ha jól figyelünk,…
Read 2511 times 0
Angyalok városa
Aggódó hang. Egy anyáé. Egy beteg kislány. És a sarokban az ágy mellett egy feketekabátos férfi. Nyugodtan szemléli az eseményeket,…
Read 2490 times 0
A forrás
A The Fountain egzisztencialista kérdéseket dolgoz fel: a film élet és halál, férfi és nő kapcsolatának a rapszódiája, keveredik benne…
Read 2470 times 0
Csodálatos álmok jönnek
Van-e élet a halál után? - ez a kérdés bizonyára több szempontból is bekerülhetne a Guiness Rekordok Könyvébe: mint a…
Read 2375 times 0
Mátrix
"Mi az a Mátrix?" Neó-t, (Keanu Reeves) a komputer hackert nem érdekli a kérdés. 1999 van, és õ a komputeres…
Read 2257 times 0
A végtelen tizedes meg a többiek
Aronofsky filmje emlékeztet arra, amit korról korra újra felfedezzünk: számokba vagyunk fojtva.
Read 2225 times 0
Hatodik érzék
Van egy kilencéves srác. Rendkívül zárkózott, a suliban sincsenek barátai, és az édesanyja sem tud mit kezdeni vele. Cole más…

KÖNYVAJÁNLÓ