Az a hatalmas harmadik - 2.rész

Rate this item
(0 votes)

Egy délután záporesső kerekedik. Bemegyünk addig a szobájába. Ahogy ott ülünk, azt mondja nekem:
Szeretném ismerni a maga életét, mint a magamét. Ne női kiváncsiságnak gondolja, csak ahogy egyik testvér érdeklődik a másik testvér élete iránt, hogy ameddig együtt nem voltak, mi minden történt a másikkal?
- Köszönöm, - feleltem. El is mondom magának az életemet, ha óhajtja. Csak hat esztendőről nem beszélek szívesen.
A nézéséből láttam, hogy őt éppen az a hat esztendő érdekelte volna. Azt szerette volna ő tudni, hogy milyen volt az a másik?
S ahogy az én emlékezetemben is átsajgott abban a percben a gyötrelmes évek maradék fájdalma, azt mondom neki:
- Az a hat év tanított meg reá, hogy a hetedik szentség nem a házasság, csak a szerelem. A szerelem szentsége magától Istentől való. A házasság emberi kieszelés. Nem is emberi: ördögi!
Barátom, erre a szóra elfehéredett az én kis angyalom. Behunyta a szemét és elfehéredett. De mennyire tudott uralkodni magán! milyen nyugalommal mondta rá:
- Érthető. Másképp nem is gondolkodhatik. Mikor megismertem magát és hallottam a történetét, azt mondtam rá: Soha nem fog megnősülni többé.
De olyan volt a hangja, mint a gyászmise zenéje.
- Hát bizony, - feleltem egykedvüen, az albumában lapozgatva, - megfogadtam akkor, mikor az a nap volt.
S rámutattam egy nyugodtszemü szép öregasszonynak a fényképére:
- Ki ez a hölgy?
- Anyámnak az anyja, - felelte csendesen, - öreganyám.
Hosszan és érdeklődéssel vizsgáltam azt az öreg arcot. Mariska is olyanná vénül. Dehát minek volt az nekem vizsgálni való, ha Mariskának kijelentem, hogy nem nősülök meg többé soha?
Igy hazudunk néha magunk-magunknak is.
Mármost ebből a beszélgetésünkből az következett volna, hogy elbúcsúzok a. holnapi viszontlátásig, s holnap helyettem egy udvarias levél érkezik a házba.
Nem, barátom. A leány arca szinte betegszinű volt, de azért mikor elváltunk, hosszan megfogta a kezemet, És a szemembe nézett:
- Ugye nem jön az éjjel vagy reggel telegramm, hogy haza kellett utaznia?
Megértettem, és a lelkem sírt és nevetett belé. De azért komolyan feleltem:
- Ha olyan szívesen időz velem, Mariska, mint én magával, akkor nincs otthon sürgős ügyem soha.
- Engedje el, hogy erre ne feleljek, - szólott szomorú pillantással. Merthiszen azt mondanom, hogy szívesen időzök magával, illetlenség volna, mást mondanom, meg ellenkezne a valósággal.
És a földre nézett.
Hát csak eljártam hozzájok azután is. A jóismerős címén persze, mint mások. És mindig úgy intéztem, hogy magunkra lehessünk Nem beszéltünk többé se házasságról, sem érzelmekről. De neki mindig örömtől ragyogott a szeme, ha látott, és mindig egy bús vonás volt az arcán, mikor búcsúzott tőlem:
- Ugye nem jön telegramm?...
Barátom, micsoda más az érett emberek vonzalma, mint az áprilisi ifjuságé? Voltál-e fiatal korodban ablakkerülgető? Mondd: nem a vérkeringés zavarodása-e, ami akkor hevít? Emlékszem rá, hogy abban az időben madzagon rángatott bábja voltam annak a Hatalmas Harmadiknak.
Ha a mi együtt-érzésünkben is annak a Hatalmas Harmadiknak a madzagját ismerem meg, bizony elkedvetlenített volna. Nem járt-e a mi lelkünk magasabb régiókban, mikor csak a gondolatainkat mondtuk el egymásnak? Mikor megelégedtünk azzal, hogy kezet szorítottunk, s néztük egymást édes elmerengéssel, csupán a szemünkkel beszélgetve.
És megelégedtünk azzal, hogy csak testvérnek szólítottuk egymást.
Egy napon azt mondja:
- Tudja-e maga, hogy mért szólít engem hugomnak?
- Mert annak érzem.
- És nem gondolja-e, hogy ennek az érzésnek valami előzménye is lehet?
- Előzménye?
- Az. Előzménye az előbbi életünkben. Vagy maga nem gondolja, hogy előbb is éltünk?
- Nem gondoltam eddig. De ha maga mondja, elhiszem.
- Hát lássa, pedig ez könnyen kitalálható. Ösztönökkel születünk. Ösztönös valami a vonzalom és az idegenkedés is, amely az első találkozásban nyilatkozik. Akitől idegenkedünk, talán ellenségünk volt. Akihez vonzódunk, talán rokonunk, vagy barátunk volt az előbbi életben. Én azt hiszem, mi valóban testvérek voltunk. És a mi vonzalmunk úgy nyilatkozik, mint mikor a rabságban nőtt dalos madár egy napon megnyitja az ajkát, és dalolja azt a dalt, amely veleszületett a szívében. Sohse hallotta, sohse tanulta, mégis dalolja. A szimpátia az előbbi életből hozott zenéje a szívnek.
Naivnak látszik, de ki bizonyíthatja, hogy másképp van?
Igy mult el a nyár, ilyen boldog találkozásokban, és ábrándos beszélgetésekben. S az volt az életemnek a legboldogabb nyara. Minél többször időztem nála, annál inkább meggyőződtem arról, hogy a lelke épp oly csöndes, mint amilyen nyugodt az arca, s hogy a gondolkodását bele lehetne tenni a bölcsek könyvébe. De csak úgy értem ezt, mint ahogy egy-egy szép virágot beleteszünk olykor a könyvünkbe, - emlékül.
Már nem bírtam megvárni a pöröm lefolyását egy szeptemberi alkonyaton, mikor a parkban sétáltunk, egy platánfa alatt elmaradtunk a társaságtól. Egyszercsak elmosolyodva néztem reá:
- Hogyan van, hogy maga nem visel se fülbevalót, se gyűrűt?
- Bocsásson meg érte, - felelte, - ha hiányzik önnek. Nekem nem hiányzik. Barbárkori maradvány az ékszer. Nézze meg a civilizálatlan népeket: a cigányokat, hottentottákat, szerecseneket. Minél állatibb sor, annál több rézkarika, aranykarika. Nézze meg a kőbányai kereskedőnét, s némelyik vidéki vagyonos asszonyt: csupa cifraság és ékszer. S nézzen meg egy lelkileg is magasrangu nőt...
- Igaz, Mariska. De ha a nő például nem a maga szépítésére visel valamit, hanem azért, mert emlék az neki...
- Az más. Nekem is van olyan emlékem. Nézze.
S a nyakához nyult. Kivont a kebléből egy vékony aranyláncocskán függő Mária-érnet, amely köré egy filigrán gyémántgyűrű volt forrasztva.
- Anyámé volt.
Megcsókolta a Mária-képet, s visszabocsátotta a helyére.
- És ha én is kérném, hogy fogadjon el tőlem valami effélét...
- Elfogadom, szívesen elfogadom, ha az értéke amugy csekély.
- Csekély. De igazán elfogadja?
- Hát hogy ne, magától hogyne. Kivettem a mellényem zsebéből selyem
papirosban két karikagyűrűt. Kibontottam, és eléje tartottam a tenyeremen.
- Válasszon.
Könnybe-lábadt szemmel tekintett reám.
-Oh...
Többet nem birt mondani. Csak mosolygott és könnyezett. És a keblemre omlott. Átölelt. S először csókoltuk meg egymást azzal a csókkal, amely örök emlékül iródik be a szívünk legbelső lapjára.
És nem beszéltünk semmit.
A nap akkor bocsátkozott alá a budai hegyek mögé. Az ég olyan volt, mint valami rózsaszínű tenger. Karját a karomba öltötte, és sétáltunk tovább boldogan, némán. A fűre már harmatpára szállt. A halványlila hesperusz akkor kezdte bontogatni az éjjeli virágát. A besnyői templomból áthallatszott az esti harangszó.
A karomon maradva imádkozott, s én levettem addig a kalapomat. Azután se beszéltünk semmit, csak sétáltunk boldog-szótlanul tovább, mígnem kiértünk a parkból az útra, ahol előttünk távolacskán halad a fasorban a falu felé a társaságunk. Akkor elmondtam neki csendesen, hogy hogyan vagyok az előbbi asszonynyal.
Hallgatott szótlanul, figyelmesen. A házaséletem szerencsétlenségét akkor se festettem elő neki, csak annyit mondottam az asszonyról, hogy nem volt hozzámvaló, és hogy a fiatalságom lobogó tüze hajtott észen, okosságon át vele egyházasságba. Azután a gyermekeimről beszéltem, hogy milyen jók, milyen kedvesek.
- Szeretni fogom őket, - mondotta melegen. De most beszéljen az anyjáról, aki nekem is anyám lesz. Nem ismerem, de már régebbem elgondoltam, hogy jó öregasszony, aki előtt le fogok térdelni, és kérni fogom a szeretetét és az áldását.
Beszéltem neki meghatottan az anyámról.
Ugy-e tiszta és szent óra volt? Az elbeszélésemből is érzed, hogy itt nem a Hatalmas Harmadiknak az uralma alatt voltunk!
Pedig ott voltunk barátom, ott voltunk!
Az a Hatalmas Harmadik felveszi magára a szentek köntösét is, ha kell. Beillatozza magát tömjénfüsttel. Befátyolozza magát apácafátyollal. Mindig álruhában lopódzik be a szívünk ajtaján.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A társaság, amelylyel sétára indultunk, várt már bennünket az országúton. Hogy szívesen időzünk együtt, azt már régen tudták, de nem vélték többnek barátságnál. Mariska már annyiszor és oly csökönyösen menekült éveken át a házasságtól, hogy örökös leánynak tekintették. Énrólam meg tudták, hogy égett ember vagyok: nem játszom többé még csak kovával se.
Hát kissé elnyilott a szemük, hogy karba öltekezve sétálunk utánok. De azért senkise szólt. (Az ilyen hallgatásokban érik a másnapi teasütemények fűszere!) Csupán a vén néni szemén láttam rosszalást.
Mariska a másik karját a szinész-hölgy karjába öltötte, s így sétáltunk tovább, mígnem a szinész-hölgy egyszerre megrándult:
- Mariska, mi van az ujjadon?
- Látod, - felelte a leány mosolyogva. Persze akkor megélénkült a társaság: szerencseszólamok, hajlongások, kézszorítások, csodálkozások stb.
Azt kérded, hogy Öveges Pé úr gratulált-e? Ott se volt. Elfelejtettem neked mondani, hogy a duellum óta nem mutatkozott Gödöllőn. A képviselő elkotyogta a feleségének, hogy mit mondtam nekik a lövés előtt. Az asszony szörnyülködött és tovább-súgta. A gödöllői nőtársaság föllázadt Öveges Pé úr ellen, s tán valamelyik írt is neki. Pedighát a jámbor... de vigye el az ördög!
Aznaptól kezdve persze gyakrabban és szabadabban időzhettünk együtt. Micsoda édes állapot, mikor még nem vagyunk házasak, de már van asszonyunk, és mielőtt nekiindulnánk az életnek, sétálgatunk az induló állomás perronján. Belenézegetünk a jövőbe, a gyönyörködünk a jelenben. A nő csak édes igéret még. Virágos lomb, mely a mennyekből nyujtatott alá. Még csak a csókja a tiéd, de már teljes valójában magadénak érzed. Még csak a gondolata egyesül a tiéddel, de már a lelketek egy.
És ebben a boldog állapotomban sötétültek meg a felhők a fejem fölött.
A pöröm megindult. Az első tárgyaláson azt a kérdést vetette föl a nőnek az ügyvédje, hogy mi lesz a negyedik gyermekkel
Micsoda negyedik gyermekkel?... Akkor tudom meg, hogy nem három gyermek viseli a nevemet, hanem négy. No ez rútul rossz érzés volt! Rosszabb, mintha véletlenségből békát ittam volna. De erőt parancsoltam az idegeimre, s látszólag nyugodtan kijelentettem, hogy a negyedik gyermekről nincs tudomásom, - az asszony ügye, nem az enyém.
Előmutatják a keresztlevelet, hogy a gyermek az asszony eltávozása után tizedfél hónapra született. Erre is vállat vonok, s felelem, hogy az asszony csak a lakásomból távozott akkor: a házasság hónapokkal előbb megszünt közöttünk.
- A törvényt az nem érdekli, - mondotta rá a bíróság.
Elsápadtam erre a lipótmezei felfogásra. Éreztem, hogy hinárba kerültem. Félrehívom az ügyvédemet, s kérdezem, mért hallgat? Elvégre azért fogadunk ügyvédet, mert senkise járatos a mi törvényeink kanyargóiban, ha nem ügyvéd. A doktor jurisz a vállát vonogatja: a törvény nem is kilenc hónapot itél meg az asszonynak, hanem tizenegy hónapot. S ezt is a küszöbtől számítja, nem az ágytól.
Otthagytam a bíróságot az igazságával együtt, s kétségbeesés szállott meg. Nevetés tárgya legyek? A gyermekeim örökségét megrabolni engedjem? Ha angyal volnék, akkor is felborzadna minden tollam az ilyen ítéletre.
Amint megyek a Bálvány-utcán kikelt arccal és az öklömet szorongatva, megáll egy bérkocsi, s a nevemet hallom.
Mariska volt, meg a nénje.
- Mi baja? - kérdezte ijedten.
- Most nem mondhatom el, - feleltem szinte betegen, - és talán azután se. Képzelje, hogy beleestem egy gödörbe, vagy rámszakadt egy ház, vagy mind a világ! Minek busítsam magát is?
Tovább szerettem volna rohanni, de az a kedves lélek annyira marasztalt a szemével, úgy tudott esdekelni, hogy beültem hozzájuk a kocsiba.
És nem faggattak tovább. Beszéltünk köznapi mindenféléről.
Hanem mikor hazaértünk, akkor Mariska elővett. A szivemre tette a kezét:
- Beszélj! Ha itt esett a seb, én meggyógyítalak. Beszélj!
Akkor tegezett először.
- Hogy mondjak el ilyen ügyet - feleltem komoran, - hiszen maga leány, és ez annyira asszonyi.
- Mindent el lehet mondani, - felelte ő. A szótárban kétszázezer szó van és én nem vagyok tizenöt éves.
S leült és komolyan, várakozón nézett reám.
Hát elmondtam neki.
Nyugodtan végighallgatott. Olykor összevonta a szemöldökét, olykor a fejét rázta. Mikor elvégeztem, fölkelt, végigment a szobán, aztán elém állott:
- Ha egy merőben idegen nő kérné meg magát, hogy könyörüljön egy árva gyermeken: engedje meg, hogy a maga nevét jegyezzék be az anyakönyvbe, csak azét, hogy az a gyermek ne viselje a homlokán az anyja gyalázatát, mondja, könyörülne? Megengedné?
- Annak meg.
- Hát annak, akit a maga gyermekei fognak maga elé vezetni, aki nekik mégis testvérük...
- Nem erről van szó, Mariska... Az a gyermek felnő. Azzal fog járni-kelni a világban, hogy én az apja vagyok. s tanulta azt maga is, hogy a kakukfi kiszorítja a fészkéből a testvéreit.
- Nem akarok másképp vélekedni, mint maga, csak a mellékes gondolatomat mondom el: Mihelyt a gyermekek nagykoruak, megértik magyarázat nélkül is, hogy a jog hol határolódik az emberséggel? És az a negyedik gyermek is meg fogja érteni, hogy csak Szent Márton palástját viseli. Abban nem hetvenkedhetik senki. Ami meg az örökséget illeti, reméljük azt, hogy élünk addig, míg a gyermekek a polgárság sorába beilleszkednek. Akkor megosztja nekik mindenét még életében, s élünk szegénykén az én kis kevesemből.
Leült mellém a kék plüs-székbe. Én meg eléje borultam, mint egy testet öltöt védőangyal elé.
- Oh te bibliai szív!
Megcsókolta a homlokomat,és mosolygott:
- Esküszöm magának, hogy ha maga távozik előbb erről a földről, én a maga szándékát akkor is megvalósítom. Én nem foglalok el a maga vagyonából semmit. Sőt az enyémet is nekik hagyom. Hát mondd: ember az ilyen nő? Nem begöngyölt szárnyú angyal?
De egy perc mulván mégis elmosolyodtam: Óh szent Innocencia! teneked eszedbe se jut, hogy neked is lehetnek majd édeseid, akiknek épp úgy kell osztanunk majd az enyémből, mint a tiedből!
Egy esztendő mult el annélkül, hogy a pöröm elvégződött volna.
Az előbbi időkben az ilyesmin három négy hét alatt át lehetett vergődni, kivált ha valaki kissé unitáriuskodott is, de mióta a Vekerle-törvény bontja a házasságot, úgy agyon van tökéletesítve ez az eljárás, hogy esztendőkig is elhúzódhatik.
Én már a hatodik héten is türelmetlen voltam. Szinte tomboltam dühömben. Az ügyvédem már csaknem bujt előlem. A bíróságok s úgy ösmertek, mint szinészek a végrehajtót De mit tehettem? és ők is mit tehettek? A törvény ezt mondja, a törvény azt mondja, - a vége az, hogy ha egyszer megesküdtél valakivel, és szerencsétlen a házasságod, akkor csak fordulj bele a koporsóba. A testi ikreket könnyebben szétoperálják, mint azokat, akiket szóbeli kijelentés kötött egybe a szentházasság polgári és egyházi könyve előtt.
Az a jó teremtés kergette el a felhőket mindennap a homlokomról.
- Türelem, türelem! - mondogatta.
És egyszer tréfásan idézte egy operából:
- Csendesedj le árva szív, hát nem vagyok-e a tiéd!
- Dehogy az enyém! - feleltem lázongva. Maga csak úgy az enyém, mintha a tenger tulsó partján volna, s nekem nem adnak hajót, hogy érte átmehessek.
Az ilyen beszélgetéseknek az volt mégis a vége, hogy felderültem, megnyugodtam. Amig vele voltam, nem fájt a homlokom. Dehát nem ülhet a vőlegény mindig a menyasszonyánál se.
Végre egy napon... Olvastad már, hogyan csapja a mennykő agyon az aratókat? Se dörgés, se villámlás, csak egy rémítő tüzes sujtás, és az ember megvakultan, megsiketülten tántorog át a másvilágra.
Igy tántorogtam én haza.
A bíróság nem látott okot arra, hogy felbontsa a házasságomat. A hibás én vagyok, mert én hagytam el az asszonyt. (Persze: mikor a hotelba költöztem át, hogy ott mellbe lőjjem magamat.) Az én hibámból bomlott fel a házasság. Az, hogy tíz éve nem élünk együtt, nem numerus. Tehát ki van mondva, hogyha nem is élhetünk együtt, házastársaknak kell maradnunk. A sok igyekezetem vége, hogy éppen fordítva történt minden, mint ahogy vártam. A negyedik gyereket is a családfámon hagyták. Kiadta a bíróság dokumentumban, hogy ő ezt jobban tudja, mint én.
Olvastam különféle utazók könyvvében, hogy akit tigris, vagy oroszlán szaggat meg, nem érez fájdalmat. Érzi, hogy a csontja roppan, a husa szakad, de az érzése inkább lelki: mintha fából volna.
Más nagy szerencsétlenségek perceiben is így érezünk. Se nem sírunk, se nem sikoltunk; az idegeink elfásultak. Járunk a többi közt, mint az álommal bolygó holdkóros.
Én is így jutottam haza.
A gondolkodás masinája megállt az agyamban. Csak egy kerekem forgott, forgott sötét árnyékkal mint a malomkerék, és zúgott zuhogott a velőmbe: kimegyek ebből a lelketlen rongy világból! kimegyek! Még ma kimegyek! Még ebben az órában kimegyek!
kep 003A revolverem ott hevert az éjjeli asztalkám fiókjában. Jó angol revolver, tizenegy milliméteres. Egy golyó hiányzott belőle. Az az egy, in illo tempore, a mellemet furta át, és tán ma is ott lapul a Pannónia falában. Maradt. még benne négy. Lesz annyi eszem, hogy nem a mellemnek célzok.
Nappal volt. Délután négy óra, augusztusi délután.
Kihúztam az íróasztalom fiókját, s levélpapirosokat vettem elő.
A nap odasüt az asztalomra. Elbámulok, hogy a gyertya is ég. Ki gyujtotta meg a gyertyát? Én magam az imént. Lám, a kéz gondolat nélkül is cselekszik. Egy halálra ítéltről olvastam, hogy mikor az akasztófa alatt imádkoztatták, leesett egy gombja a kabátjáról. Lehajolt érte és fölvette.
Az első levelet anyámnak írtam.
Csodálatos valami, hogy a szerencsétlenség vermében vergődőnek mindig az anyja, vetődik az eszébe. Mikor már nincs szabadító gondolata, mikor már tehetetlenné válik a rátaposó sorsnak a talpa alatt, akkor a lelke mélyén megjelenik egy kiáltás, egy ki nem mondott kiáltás. Az anyját hívja a szerencsétlen. Nem sorolom el, hogy mit írtam anyámnak. Van neked annyi fantáziád, hogy akár szóról-szóra is kitalálhatod.
A szomszéd lakásban a Faust-keringőt zongorázták. Nem zavart. Nem is hallottam, csak mikor elkezdték. Irtam továbbá a két fiamnak. Tanácsokat írtam nekik az életre: ne házasodjanak szívök ellenére muszájból se. Az emberi szív a szentségek között az első fő szentség: becsüljétek meg a szíveteket.
Azt nem magyaráztam nekik, hogy egészséges embernek az élet semmiféle zivatarai elől se szabad a halál ölébe menekülnie.
Ma már csodálkozom, hogy a gyermekeimtől el tudtam volna válni, de abban az órában csak olyanok voltak nekem, mint a tejüveg-fal mögött járó emberek. Csak árnyékok voltak.
Éshát írtam Mariskának is.
A levelem rövid volt és színtelen. Körülbelül így szólt:
Kedves és tisztelt Mariskám! A biróság nem bontja föl a házasságomat. Tehát vége mindennek. Maga volt az én fényes szép napvilágom. Levették a napomat az egemről: nincs világom többé ezen a világon. Utolsó kérésem: keressen szórakozást, társaságot, zenét, utazást, hogy mielőbb elfelejthessen.
S ha az életben valaha a gyermekeimmel találkozik, nézzen a szemökbe, és simítsa meg az arcukat anyai kézzel.

Eddig jutottam, mikor az ötlött eszembe, hogy a rendőrkapitánynak is kell írnom. Nehogy elfelejtsem, cédulára firkantottam:
Kapitánynak, boncolás elengedéséért, - nem rám való tekintetből, - családom érzékenységét ne sértsék vele.
Durva férfi-köhögés zavar meg. Visszafordulok. A házgondozó áll a szobám közepén mészporos piszkos ruhában.
- Bocsánat, - mondja, egy ív papirost nyujtva, - kopogtattam. Az adóbevallás íve. Bele kell írni, hogy mi a jövedelem? tetszik tudni. Nyóc nap rá az idő.
- Menjen a pokolba! - toppantottam reá.
Soha életemben nem förmedtem így emberre.
A kőmíves hebegve kihátrál. Én is felugrok. Bezárom az ajtómat.
Alig ülök le, megint kopogtatnak. Rá se hederítettem.
De a kopogtatás ismétlődik, mégpedig erősen.
- Miska! - hallik künn a képviselő vidám hangja. Eressz be! Látom a kulcsodat, hogy itthon vagy!
- Kérlek, - kiáltok boszusan s annélkül, hogy fölkelnék, - nem bocsáthatlak most be!
- De mulhatatlanul beszélnem kell veled! - válaszolt nevetőn. Sürgős és fontos és elhalaszthatatlan! A Zugligetbe kell jönnöd!
És csattogtatja a kilincsemet.
- Eredj már a fenébe! - ismétlem durva haraggal, - nem vagyok egyedül! Festőktől tanultam ezt a mondást: Nem vagyok egyedül. Mikor ruhátlan modellről festenek, bezárkóznak.
Egy percnyi csend. Halk szóváltás. Tehát nem egyedül jött. Aztán egy heves női hang.
- Nem igaz no! Nem igaz!
Az ajtót ugyanakkor megdörgeti egy kéz. s az a női hang szól, méghevesebben:
- Én vagyok itt! Nyissa ki azonnal!
Mariska hangja... Szinte lángot vet az ajtón át.
Már akkor a szoba közepén állottam. A követelő hangra rám-zúdult az előbbi mondásom szégyene. Hogy ő azt gondolja rólam...!!! Gondolkodás nélkül fordítottam vissza a kulcsot.
S állottam sápadtan, elfagyott arccal a társaság előtt: Mariska, képviselőék, és mégegy képviselő a feleségével s vejével, leányával. A nők mind nyárias fehér ruhában.
(Ők is épp oly elképedtek voltak, mint én. Azt várták, hogy a menyasszony és vőlegény között valami szinpadi jelenet következik. Valamennyien bizonyosak voltak abban, hogy csakugyan szobai idillt zavarnak meg, csak az egy Mariska nem hitte.
Én csak álltam, a megnyilt ajtón belől.
Ök is csak álltak kívül. De nem mozdult senkise.
Az ajtóból oda lehetett látniok az íróasztalomra. Ott égett a két gyertya; ott hevert a feketeagyu revolver, ott fehérlettek a levelek.
Mariska egyszerre megértette állapotomat.
- Menjenek, - intett nekik beteg kérleléssel. Egyedül akarok beszélni Miskával.
S belépett.
- Várunk benneteket a Szép Ilonánál, - szólt vissza a lépcsőn fanyar mosolygással a képviselő.
- Dehát gyertek be, - rebegtem vidámságot erőltetve. Nincs nálam senki. Csak rossz kedvü voltam.
- Nem, majd megvárunk.
S tovább lépkedtek le a lépesőn. Az egyik asszony még hátra-pillantott rám. És a pillantása ijedtség volt és csodálkozás. Ma is látom a szemét.
Míg ez történt, Mariska az íróasztalomig jutott. Amint az ajtót becsuktam, siettem hogy összekapkodhassak minden levelet.
De ő rátette kezét az asztalra, a revolverre, s a másik kezével elhárította a kezemet szótlanul és nyugodt-komolyan.
- Akarom tudni mi ez! - mondotta. Nem lehet titkod előttem!
Akkor tegezett másodszor.
S rámnézett azzal az oroszlán-bűvölő méltóságos komoly szemével. Hogy én erre megtörten leültem, fölvette a néki szóló levelet, és olvasta.
Az én szemem előtt akkor összeomlott a világ. A férfiui keménység meg tud állani a halállal szemben, de összetöri a szeretet. Lerogytam a diványra s a kezembe takartam az arcomat. A könnyeim megindultak, mint a nyári záporesső. Nem sírtam gyermekkorom óta, de akkor minden fájdalmam könynyé változott.
Mit mondjak ennek a jóságos teremtésnek, ennek a tőlem eltépett boldogságomnak? Megkímélhettem-e őt ettől a kínos jelenettől?
Letérdelt mellém és átölelt:
- Ne sírj! Nem érzed-e, hogy itt vagyok? Szabad-e neked sírnod, mikor engem érezhetsz magad mellett?
S törölgette a könnyeimet, mint valami gyermeknek.
- Köszönöm Mariska, - rebegtem szinte fuldokolva. Minek jött ide? Nehezebb ez a halálnál!
- Ne beszéljen többet a halálról. Haragszom magára. Először történik, hogy haragszom.
- Minden reménységem por és cserép! - feleltem szakadozó lélekzettel. Az én világom összedőlt már! Mit akar maga?
- Mit akarok? Megakadályozni az esztelenséget! Beszéljünk, gondolkodjunk, ne essünk kétségbe soha! Akit szeretnek, Isten is szereti. Két egymáshoz forrt szívet csákánnyal se választhat el a világ.
És akkor rámölelkezett oly erősen, hogy csakugyan ott volt a szíve a szívemen. Magamhoz karoltam szótlanul, és egy percre könnyes-bús hallgatásba merültünk.
- És te meg tudtál volna halni annélkül, rebegte aztán, - hogy velem beszélj, engem megkérdezz? Iszen ha olyan elháríthatatlan volna az a halálos muszáj, jogom talán nekem is, hogy veled menjek, elkisérjelek a másvilágra? Nem földi jog, amit országgyűlésen zavaros fejű politikusok csinálnak, hanem égi, amely erősebb! És te meg tudtál volna halni, még csak egy búcsúszó nélkül is!
- Istenem, - feleltem vállat vonva, - hát hogyan keressek formákat ilyen állapotban Elmenjek magához és egy cigaretta és kávéuzsonna közben kijelentsem, hogy: Apropó Mariska, most jut eszembe, hogy én magát nem vehetem ám el, mert a tekintetes biróság nem engedi...
- Hát így helyesebb? Véres skandalum, a családja vígasztalan gyászban, én meg lányfejjel özvegye, akinek még azt se mondta: itthagylak mint a kutyámat.
- No és magának az volna a rendjénvaló, hogy mikor a törvény eltiporja a jövőm minden szép reménységét, akkor nyugodtan elbúcsúzzunk, és én egy szivarra gyujtva vonatra üljek és... Hát milyennek képzeli maga az én szeretetemet? És valóban egy pillanatra átsuhant az agyamon az a gondolat, hogy ez a nő is csakolyan házi macska mint a többi: szeretnek dorombolni a kályha mellett, szeretnek szeretni, mint zongorázni, táncolni és szinházba járni. A mulatság után egy alvás és egy ásitás, az után másfelé gondolnak. De elég volt rápillantanom arra a fájdalmas, okos arcra, hogy róla másképpen vélekedjek.
- Beszéljünk nyugodtan, - mondotta vigasztalón, csillapitón.
S fölkelt. Az íróasztalomhoz lépett. Egy csomó összetépett papirost markolt fel onnan. A kályhába dobta. Akkor láttam, hogy amíg sírtam, összetépte a leveleimet. Visszaült mellém, és a kezemet a két kezébe vette.
- Nem szerethetjük-e mink egymást tovább is csakúgy, mint eddig? Maga ugyse veszi vissza azt az asszonyt, én meg úgyse megyek férjhez. Tehát?
- Óh, édes angyal, szeretni szerethetjük egymást, dehát úgy éljük-e az életünket, hogy ne legyen soha közös hajlékunk, közös asztalunk, azonegy útunk a sírig? Hát magának nem volt az soha vágya, soha gondolata, hogy mindig együtt éljünk, életünk minden napján és minden órájában, és minden gondolatunkban, és szívünknek minden dobbanásában?
A szeme elnedvesült:
- Talán nem olyan reménytelen az állapotunk...
- Feketénél feketébb. Az asszony tanukat állított, hogy én hagytam el. A bíróság a tanuk szava szerint ítél. Ha külföldön kelnénk össze, akkor is törvénybe ütköző lenne a. házasságunk. Azt hiszi, hogy ha csak egy porszemnyi reményem maradt volna is, nem építettem volna arra is új oszlopokat!
És a szememet újra elborította a könny.
- Miért jöttél? - mondottam. Nem elég nekem ez a csapás, még azzal is nehezíted, hogy megmutatod magadat, mennyi szépségedtől és kedvességedtől vagyok örökre megfosztva!
- Ha Isten ide nem küld, - felelte, azóta talán már... De én itt vagyok: az életed az enyém! Nem engedlek oda se a halálnak, se a világnak!
S a nyakamba borult.
- Nem, nem! Az életedet ezennel a magaménak nyilvánítom. Független vagyok és nagykorú. A földi törvények ostobák és kegyetlenek, ha nem engedik meg, hogy boldogok legyünk! Apellálok az égi törvényekre! Uram vagy! Követlek. Parancsolj.
És letérdelt elém, és lehajtotta a fejét. A szívem megrendült. Felöleltem a karjaimba.
- Magad se tudod mit beszélsz, te angyal.
Feküdt az ölemben, feje a vállamon, sápadtan, lehunyt szemmel.
- Miként tehetnéd azt meg, - folytattam. A mi társadalmi viszonyaink szerint lehetetlen ez. Gondold meg, hogy minden ismerősöd ismeretlennek tekintene, s magad is... ismeretlennek éreznéd magadat magad előtt.
- A világ te vagy nekem! - rebegte. Ha a te szívedben vagyok, jobb helyen nem lehetek. Csak egyre kérlek... de nem... magad is... ezt fölösleges mondanom...
Mit akart mondani, akkor nem értettem. Később világlott elő.
- Mariskám, lelkem, üdvösségem, - mondottam mély megindulással, - az életem a tiéd. De gondolkozzál egy hétig, vagy egy hónapig, vagy amennyi neked elég, hogy higgadtan megfontold. Nagy áldozat az, amit így hevedben elgondoltál, és nem fogok haragudni, ha azt mondod, hogy ez mégis lehetetlen.
Rámnézett és bólogatott.
- Jó. Szép, hogy így felel. Köszönöm. Hát kis időre visszatérek a nénémhez. Hogy mit fogok határozni, tudom. De magának az jól fog esni, ha látja, hogy meggondoltan is odaadom magáért, ami egy leánynak a legnagyobb kincse: a világ jóvéleményét. Csak meghalni nem! - erre az egyre ne gondoljunk soha. Az életet nem azért adta Isten!...
Aztán vidáman rámkiáltott:
- Mossa meg a szemét azonnal! Hol a korsó? Hiszen oly vörös a szeme, mint aki tormát evett! És megyünk ki a Zugligetbe!
Kinyitotta az almáriumot. Törülköző kendőt kapott elő. Megnedvesítette a csap alatt, és a szememet körültörülgette. Majd a kefét ragadta meg és gyorsan körülkefélt.
- Az inasa, - mondotta közben, - ott pityergett a kapu alatt. Tőle tudtuk meg, hogy itthon van és hogy őt elbocsátotta.
Kocsira ültünk. Kihajttattunk a zöldbe. De csak a fogaskereküig mentünk. Ott Mariska megállította a kocsit. Leszálltunk. Mariskának csak az volt a szándéka, hogy levegőre vigyen.
Micsoda különös nap! Kezdődött pokoli orkánnal, égsötétedéssel, villámcsapásokkal, fellegszakadásokkal, s íme végződik enyhe, nyári alkonyattal, madárdallal, boldog sétával, az én fehérruhás szerelmesemmel.
- Hát hogy gondolod? hogy gondolod? Igazán nemcsak egy fölhevülésben lobbant ki az a gondolatod? - kérdeztem még mindig hitetlenkedve.
S néztem rá. Vajjon azt véli-e, hogy engem egy jóságos hazugság meggyógyíthat? Vajjon azt fogja-e próbálni, hogy mindig fogja a kezemet mikor azt látja, hogy komor vagyok, s mindig elbocsátja, ha azt látja, hogy nyugodtan ver a pulzusom Aztán majd napokig is nem találkozunk, aztán majd hetekig se, - úgy intézi. Oh Istenem, hát a gonosztól nem szabadítasz meg, a jótól meg elválasztasz?
Azonban az ő arca komoly volt, szinte férfias:
- Nem, - felelte. Ha a törvények olyanok, hogy ölnek, nem Isten szerint valók.
És hosszan és apróra megbeszéltük, hogy mit hogyan cselekedjünk? Mariska el fog utazni a nénjével egy Poroszországban élő rokonához. Én meg ugyanaznap közlöm Marcival a válópöröm végét. Ezzel közhírré válik az is, hogy Mariskát nem vehetem el. Mariska elkerüli a sajnálkozásokat és vigasztalásokat.
A nénit maga Mariska fogja beavatni aztán az elhatározásába, de csak visszafelé jövet.
- Nincs szükségem, arra, - mondotta kipirultan, - hogy napokon által prédikációkat hallgassak a fiumei keményítőről. Nekem fehérebb és szélesebb a fogalmam a női becsületről, mint akárkinek is. De nem a világ mértékével mérem a tisztességemet, hanem a magaméval.
Összevont szemöldökkel, dacosan nézett maga elé, mintha valaki előtte-állóval disputálna. S a fejét fölvetette:
- Mindenki olyan becsületes, amilyennek érzi magát. És én nem fogok pirulni, ha tükörbe nézek sohasem.
Megbeszéltük, hogy ő Esztergomban száll majd ki, s én ott várom. A nénitől elbúcsúzik, ahogy lehet.
Néninek azt kell majd mondania Budapesten, hogy Mariska Poroszországban maradt a rokonnál.
A magyarországi rokonok és ismerősök figyelméből akart ezzel kibontakozni. Esztergomnál lefátyolozza magát, és együt utazunk, a magunk világába, az én kis felföldi birtokomra, ahol nincs se Budapest, se társadalmi ítélet, sem egyéb emberi ostobaságok.
Mariskának az áldozatát mégis különösöltem kissé. Az életemet mentette meg vele az igaz, de mégis... mégis... hiába. hát annyira rabjai vagyunk a belénk nevelt gondolkodásnak, hogy... megvallom: nem értettem meg őt teljesen.
Olyanformán voltam, mint a vízben-fuldokló, akinek kötelet dobnak be, s mikor aztán azon a kötelén kimenekül, hálálkodás közben ránéz a kötélre, és arra gondol, hogy mégis csak szebb volna, ha az a mentő kötél selyemből volna.
De ezek csak átröppenő gondolatok voltak. Mariska eltökéltsége rózsaszínüre változtatta az egemet. A házasság nem a pap szava, - gondoltam, - sem az anyakönyves kijelentése, hanem az együttérzés, a próbákon is átment együttérzés, - két léleknek, két életnek tiszta szerelemből való egybecsatlakozása.
S ha én bevezetek egy nőt a. karomon a nyilvánosságba, és lelkemnek teljes komolyságával mondom: Ez a nő az én feleségem, - azt a nőt mindenkinek úgy kell ismernie és tisztelnie!
Anyám tudott az eljegyzésemről, s úgy nézegetett ő is a jövőbe, mint az utazó, aki virágos vidékre indul, s előre mosolyog.
Hogyan magyarázzam meg most már neki, hogy indulni indulunk, de eltörött a hivatalos tengely... hát csak gyalog, - ahogy lehet.
Hogyan magyarázzam meg neki, hogy énvelem az élet komolyan játszotta a Kútba estem, ki húz ki? játékot, és én csak gyönyörűséggel nézem, hogy engem egy szép leány húz ki, de az a szép leány el van emmiatt ítélve.
Ez hát fogas kérdés volt. A mi családunkban soha nem történt erkölcsi rendetlenség, s anyám ha azt mondja is majd, hogy hála Istennek, mindig fog látni egy foltot rajtunk, amit ki nem mos se szappan, se benzin. Őelőtte nem csaphatok a mellemre: Én mondom, hogy ez a nő a feleségem! mert ő mindig mindenbe beleegyez, de az öregasszonyi gondolkodás soha nem emelkedhetik föléje a szokásoknak.
A fiaim nem okoztak aggodalmat. Míg gyermekek, nem tudnak arról, hogy a házasság okirat is. Mikorra meg felnőnek, megszokták, hogy Mariskát feleségemnek tudják. S elvégre, - nem kívánom soha senkinek, hogy meghaljon, de azt a reményemet se tagadhatom meg, hogy a halál kaszája nálam is vághat egyszer ketté egy gordiusi csomót.
Elmondtam anyámnak, mi történt. Nem hallgattam el semmit. Nem kimélhettem meg attól, hogy eléje ne állítsam a néki legborzalmasabb gondolatot: az én halálomat. Csak így értheti azt meg, hegy Mariska megérdemli a becsülését.
Anyám csaknem belebetegedett az elbeszélésembe. Biztosított, hogy Mariskát édes leányának fogja ismerni, és az elhatározásában áldozatot lát, nem pedig erkölcstelenséget.
- A szeretet: áldozat, - mondotta elgondolkodva, - áldozat minden napon és minden órában, s különösen az élet legnehezebb óráiban.
És mégis, mégis, - át-átborsódzott rajtam az a gondolat, hogy Mariska nem fehér cipőben lép a házamba.
Ilyen bolond az ember!
Hát a cipő teszi teljessé a házasságot, az atlasz cipő? Uram teremtőm, hányan léptek atlasz cipőben az oltár lépcsőjéről sáros érdek-házasságba, vagy olyan földi pokolba, mint én magam is!
s mégis, mégis...
Hogyan lesz, ami lesz? Haza-viszem az állomásról egyenesen? Vagy elmegyünk nászútra Velencébe? Sziciliába?
Édes borzongások, - közben-közben meg egy-egy hűvös, dermesztő fuvallat a hátamon. Mögöttem-fölöttem, mintha egy láthatatlan ördög kacagna.
A lakóházam kettős volt. Egy háromszobás, - abban én magam laktam, - és egy kétszobás, amelyhez az ebédlő és a konyha is csatlakozott. Abban anyám lakott, s vele a gyermekeim, míg aprók voltak.
A háromszobás lakásban egy szoba a hálószobám volt, két szoba meg könyvekkel és elektromos eszközökkel volt akkor tele. Mariska válogathat a három szobában.
De hátha neki kevés a három?
Kőmíveseket rendeltem, hogy egy negyedik szobát is építsenek. Az legyen a dolgozó szobám.
Mariskától aztán mindennap kaptam levelet. Megírta: hol, merre járnak, s fenyegetett, hogy bús gondolatokkal ne foglalkozzak. Mert azt mondja: csakis azzal az egy kikötéssel jön hozzám, hogy ebben az egyben ő parancsol: Búsulni nem szabad!
Én meg mindennap ilyenfélét írtam neki:
Mariska úgy szeretem magát hogy azt csak égi szavakkal lehetne kifejezni, de gondolja meg, gondolja meg!... Mert el nem viselhetném, ha a maga arcán valaha csak annyi árnyékát is látnám a bánomnak, mint amennyi árnyékot egy fűszálacska vet.
Ő erre mindig ilyenfélét felelt:
A maga szivében nem csalódhatok: ahol a szeretet él, ott nincs helye a bizalmatlanságnak.
Az egyik levele így végződött:
Azt hiszem ismerjük mi már egymásnak a gondolatait is. Igy hát fölösleges, hogy mégvalamiről beszéljek, amire a női szótárakban kifejezések nincsenek. Érezze, hogy itt homlokon csókolom. Hiszen a liliom magának is kedves virága! És a lelkünk nyugalmát meg kell őriznünk!
A sok levél között érthető, ha ilyen is fordul egy. De nem gondoltam egyébnek, csak olyanféle könnyü borzongásnak, aminőt akkor érzünk, mikor először lépünk tengeri hajóra.
Az utolsó héten meg azt írta, hogy szeretné, ha fekete szalon-ruhában várnám őt a kijelölt állomáson.
Ugyis úgy vártam volna, de ugyan eltünődtem rajta, hogy mért fontos az neki, hogy ünnepi ruhában várjam?
A vonat egy szerdai délben érkezett Esztergomba. Az állomáson vártam kocsival, és egy kis fehér szegfü-csokorral, az ő kedves virágával.
Mikor a vonat berobogott, már az ablaknál állt és integetett.
Neki is szegfücsokor volt a kezében.
Felrohantam hozzá. A nyakamba borult és megcsókolt. Azután a nénit csókolta meg. A néni ültön maradt a fülkében, és sírt. Nem szóltam neki egy szót se. Gondoltam, bizonyosan gyűlöl, hát jobb ha rá se nézek. De az öregasszony fölkelt, és zokogva nyujtotta a kezét.
- Fiam... Áldjon meg az Isten benneteket... úgy... ahogy... lehet.
Erre nekem is könnybe lábbadt a szemem s megcsókoltam a kezét.
A vonaton mások is ültek, s különben se volt idő arra, hogy szavakat váltsunk. Egy kis sárga bőrtáska volt minden, amit a kupéból ki kellett hoznunk, s a vonat tovarobogott.
Mariska bokáig érő barna úti köpenyegben volt. Mikor a kocsiba segítettem, akkor láttam, hogy a kedves fehér szinét kiterjesztete nemcsak a keztyüjére, hanem a cipőjére is. Fehér szarvasbőr félcipő volt a lábán.
Némi elfogultság látszott rajta, de ahogy mellettem ült, a tekintete tiszta volt és meleg. Némán szorongatta a kezemet.
Mikor a kocsi átgördült a Duna-hidon, akkor szólalt meg mosolyogva:
- Át a Rubikonon...
És keresztet vetett magára.
- Mit gondol? - kérdezte hirtelen.
- Azt, - feleltem, - hogy olyanformát érzek, mintha rabolnék.
Mosolyogva fenyegetett:
- Nem szabad ilyet gondolnia! Tudja, hogyan kezdődnek a végrendeletek? Atya, Fiú, Szentlélek nevében, irom és határozom teljes ép elmével... Kételkedik azon, hogy én nem ép elmével rendelkezem az életemről?
- Azon nem, Mariska, de az is bizonyos, hogy minden végrendelkező oda tehetné:... és elszorult szívvel.
- Istenem - sóhajtott a vállát felvonva, - hát ezért ne haragudjon. Ha valami szorítja a szívemet, nem a bizalmatlanság az hanemhogy mért éppen kettőnknek nem szabad Isten áldásában részesülnünk?
- Hát maga azt hiszi, - feleltem elnehezedő szívvel, - hogy Isten csak a pap kezével áld?
- Oh nem, félre ne értsen! - s egy percre hozzám simult. Én már nem egyszer mondtam, hogy nem akarok soha egy borús gondolatot se okozni... neked.
Rámnézett, hogy lássa, felvidít-e a tegezése és gyöngéden ismételte:
- Neked.
És a kezemet megszorította.
S mintha az én agyammal gondolkozna, folytatta:
- Engedjük át magunkat kedvesem sorsunknak, és gondoljuk azt, hogy Isten országa nem a papok monopoliuma, és hogy a törvény gyarló embereknek az alkotása.
Mikor beérkeztünk a városba, ismét megszólalt:
- Tudja maga, hogy hova megyünk?
- Hogyne tudnám: a Magyar Királyba.
Elmosolyodva rázta a fejét:
- A bazilikába. Szóljon kérem a kocsisnak.
Szóltam a kocsisnak.
- Dél elmúlt, - mondottam azután, az órámat elővonva, - nincs az már nyitva.
- Kinyittatjuk, - felelte csendesen. És a kocsis a templomhoz hajtott. A kocsis elment a sekrestyéshez. Tiz perc mulván kinyitották az ajtót.
A sekrestyés mutogatni akart.
- Köszönjük, - hárította el Mariska, - ismerjük a templomot. Csak imádkozni jöttünk. Kérem, várjon meg bennünket itt az ajtóban.
S levetette az útiköpenyegét, és az egyik padra dobta.
Csak elámultam: a leány fehér selyemben volt, de a legsimábban varrott selyemruhában. Csak éppen a hosszú fátyol, meg a slepp hiányzott, hogy menyasszonyi ruha legyen.
A Mária-oltárhoz vezetett. Térdre vont maga mellé, és halkan, mellből szakadozó áhítattal imádkozott:
- Te égi Szent Asszony! te Fehér Szűz! te Szenvedők Vígasztalója! a te szívedbe ajánlom a mi elhatározásunkat! Lehetett-e másként cselekednünk? Kivánhatja-e Isten, hogy a földi törvényeknek legyünk mártirjai? Kérlek légy szószólónk! Érzem itt az oltárodnál is, hogy az Egek nem tilthatják, amit a földi emberek tiltanak! Kérlek, légy velünk! A te szenvedő szíved értse meg a mi szenvedő szívünket, most és mindörökkön. Amen.
S fölkelt. Fogta a két virágcsokrot és fölvitte az oltárra, letette a kép elé. A fejét lehajtva állt még egy percig, s nem tudom, imádkozott-e, vagy fogadalmat kötött? - soha nem kérdeztem tőle: Engem ez a jelenet csontomig meghatott.
A vallásomnak sok minden rojtját-bojtját, korhadt gerendáit nem szeretem. A papjainak bűnös hanyagságai, tunyaságai a cselekvő emberszeretet terén... hogy martalékul engedték oda az emberi fajt a szabadkőmivesek világ-üzletének... a latinsága, taljánsága... nyilt bitangolása a pápaságnak, hogy csak talján ember lehet az öt világrész kereszténységének a feje... Krisztustalan szívek, parádés apostolok, hivatalnok-lelkü közpapság... s mégis, látod: ennek a vallásnak a fenekén rejlik a legtöbb igaz-gyöngy - a sok hamis-gyöngy között. Ez a legszebb, legmennyeibb levegőjű...
Kiléptünk a templomból. Az volt az érzésem, mintha valami fürdőből lépnék ki.
A fogadóban szalonféle szobát rendeltem és két terítéket. Mariska kiküldött a szobából, s öt perc nem telt belé, átöltözött szürke ruhába. A cipőjét is feketével cserélte meg. Más alig is volt a táskájában. A ruhás ládáját Budapesten fogjuk kiváltani majd este tizenegy órakor. Abban vannak a fehérnemüi is.
Megebédeltünk csöndes-ketten, vidáman, boldogan. Ő engem néha uramnak szólított és tegezett. Az ételt ő merítette a. tányéromra. A legjobb falatokat nekem válogatta. Ebéd után meg elém tett a táskájából egy csomó illatos Upmann-Invenciblest. Bécsben az az egy csomó szivar volt minden bevásárlása.
Igazán: egyik meghatottságból a másikba estem.
Ebéd után mikor elhordták a terítéket, össze-vissza csókoltam: repesett a szívem a. gondolattól, hogy ez a kedves teremtés, ez a fehér galamb elhagyta a maga világát énértem, és az én csónakomban együtt hajókázunk át az életen. Nem lánc köti hozzám, nem. átkozódás. (Mi az Isten engem, ha nem átok?) Nem ismer jogokat, nem kíván kötelességeket. A szíve hozta hozzám, a szíve kapcsolja hozzám, mint Évát Ádámhoz.
Hosszan és hálával szorítottam a mellemre, és elborítottam a csókjaimmal a kedves teremtést. És ő is boldogan simult hozzám.
De egyszerre, mikor nem is gondoltam volna, könnyű sóhajtással kibontakozott a karomból.
- Menjünk kissé a városba. Nézzük meg. S a kalapját a fejére tűzte.
Hát bejártuk a várost. Andalogtunk a primási képtárban, a régiségtárban, könyvtárban, a szigeten, a várhegyen, mindenütt, ahol bármikor is igen érdekes lenni Esztergomban, csak akkor nem, mikor szívesebbet nézünk egy női arcra, mint a nagy elmék a bármiféle hagyatékára is.
Este aztán. kihajtottunk az állomásra és beszálltunk.
A két beszállás persze ott is, Budapesten is aggodalmakkal történt. Nekem előre kellett vizsgálódnom, hogy nem botlunk-e véletlenül valami szeretett ismerősbe, aki örömében talán beszélgetésbe is bocsátkozik velünk.
Bujj, lappang, rejtőzködj, lábújjhegyen járj, ha arra a gonoszságra vetemedel, hogy boldog akarsz lenni a főtisztelendő Egyház és a tekintetes Állam beleegyezése nélkül! Boldogtalan lehetsz szabadon, dijmentesen.
Az a lappangás mindig szúrta a mellemet.
De cselekedhettünk-e másképpen?
A konduktort megvesztegettem, hogy magunkra maradhassunk a fülkében, és még a lámpást is betakartuk. Budapesten meg a perronra siettünk, és ott sétáltunk a legelhagyottabb külső részen. Szegény Mariska egy pillanatra se emelte föl fátyolát, én meg hogy mondjam neki: Galambom, iszen a járásod, a te szép méltóságos egyenes járásod... Vajjon elrejtőzhetik-e a fenyőfa a bükk-erdőben?
Mily gyávák voltunk! Hát nem szebb és helyesebb lett volna-e odamennünk a váróterembe; ott járnunk büszkén, emelt fővel, és ha ismerőssel találkozunk, azt mondani neki bátran és nyilt szemmel:
- A feleségem!
Én így viselkedtem volna. Dehát Mariska... Ő szegény úgy szorongott, mint Éva a bokorban, mikor azt kiáltották: Hol vagy Ádám! Szegény! Még ma is elsápad attól a gondolattól, hogy ismerős toppan be hozzánk, és a szemünkre veti, hogy nem hívtuk meg az esküvőnkre.
Mikor aztán a budapesti vonat is megmozdult, mind a ketten könnyebben lélekzettünk. Bevontam az ablakkárpitot, Mariska meg letette a kalapját. A vállamra hajolt és álmodozó hangon pöntyögött:
- Mit gondol?
Milyen különös: mindig a gondolataimat akarta tudni!
Te is olyan világtól elfordult ember vagy mint én, hát neked megmondom, hogy abban az én határtalan boldogságomban bizony meg-megjelent egy árnyék. A leány nélkül nem tudtam volna élni, s mégis hogy már nekem ajándékozta az életét, a hálátlanság ott repdesett egyre a szívem kerül.
Ha kutya volna az ilyen gondolat, el lehetne rugdosni. Ha madár volna, le lehetne lőni. De mit árthatsz a láthatatlan kéznek, amely hol egyik, hol másik faladra veti a Boldizsár király jegyeit: Mene, tékel, ufarszín!
Hát lehet boldog az emberi lélek a Földtekén?
- Mariskám - mondottam, - reggel hét órakor érünk haza: maga délelőtt is utazott, aludjon lelkem.
Valóban bágyadt volt.
Kihuzogattam a diványt és eligazítottam a vánkost. Mariska egy kis fehér utazópárnát vett elő. Nekem akarta adni, de nem fogadtam el.
- Én nem fekszem le, - mondottam. Itt fogok szivarozni az ajtóban, és vigyázok, hogy ha utasok szállanak fel, hozzánk be ne tolakodjanak.
- Óh, azt nem engedem! - felelte. Nem azért jöttem, hogy nehezítsem az életét; hanem hogy könnyítsem. Az én uram nem szolgám nekem. Se ma, se máskor. Ugy kell utaznia, mintha egyedül volna.
Látod: ilyen ő! Ilyen a gondolkodása. Hiszen nem is azért virrasztottam volna én, hogy az utasok be ne törjenek, - a konduktor olyan borravalót kapott, hogy nem kellett zavarástól tartanom, - csak őt akartam kimélni: gondoltam, szokatlan és kellemetlen neki előttem lefeküdnie.
Mariska aztán mégvalamit vett ki a táskájából. Egy lepecsételt borítéku kis csomólékot.
- Tegye el ezt a maga táskájába. De jó helyre, nehogy elvesszen. A magáé.
- Mi ez? Családi iratok?
- Nem. Néhány értékpapiros és egy takarékpénztári könyv. Nyugodt lehet, - feleltem, - nem fog elveszni. Még a pecsét se fog róla letörni soha.
- No erről majd beszélünk, - felelte elmosolyodva. Nem óhajtom, hogy csak egy ilyen kis csomó papiros is legyen a szívünk között. Inkább kidobnám az ablakon, ha tudnám, hogy ilyesmi történhetik.
Biz az ma is megvan, az ő íróasztalában. Ma is Úgy vannak rajta a pecsétek. Beszéltünk róla. Kinálta nekem, hogy használjam. És én mondtam is egyet-mást, hogy mire fordítsuk, de csak azért, hogy megnyugtassam. Ma sem tudom, hogy mennyi a vagyona. Lefeküdtünk, kiki a maga dívánjára. Egy hosszú sakkockás gyapjukendője volt. Takaródzhatott vele. Nekem is volt kocsitakaróm. Vánkosul meg zsebkendőt terítettem a fejem alá.
És így egymással szemben-fekve beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy három nagy szobában laktam eddig, s azóta negyedik is épült. Nézze majd meg és tetszése szerint rendezze el. Gondolkoztam én azon, hogy meglepem magát valami szép női berendezéssel, de édes lelkem a maga izlése nem olyan mint más asszonyoké. Magának nem kell aranyozott lábu asztal, és papagájszinü bútorok. Egy napot pihenünk otthon, aztán bekocsizunk a városba: veszünk mindent, amit választ.
- Jól tette, hogy rám hagyta a berendezést, - felelte mosolyogva. Nem fogunk venni semmit. Csak a falat kárpitoztatom kékre.
- Azt már én megcselekedtem. Minden szobának a fala kék. Egyik sötétkék, másik hamvas-kék, a harmadik...
- Jaj, még tán a padló is! S nevetett.
Aztán visszadőlt a vánkosára.
- Néni elküldi azt az egy szoba bútoromat, - a maga nevére.
- Ugyan mondja, ha nem álmos még, hogyan boldogult a nénivel?
- Könnyen. Mikor a fehér selyemruhámat csináltattam, igen elbámult. Azt kérdezte: mire való? Vissza akarok talán térni a klastromba? Azt feleltem:
- Arra való, hogy ebben temettetem el magamat. Képzelheti, mennyire megdöbbent. Én azután elmondtam neki, hogy mindaketten meghalunk erre a világra nézve, s élünk a magunk világában. Mint a szerzetesek, mikor fogadalmat esküsznek: beterítik őket gyászlepellel: meghaltak a földi világnak.
- És?
A vonat váltóban kattogott. A zörgéstől nem lehetett beszélnünk. Egy perc mulván Aszódra értünk. Mariska akkor folytatta:
- Néni azt mondta, hogy gondoljak anyámra és apámra: mit szólnának erre?
- Apámat és anyámat én magam mellett érzem minden válságos órámban, - feleltem nyugodtan, - néni tudja azt, hogy soha nem szerettem senkit, és éppen azért vettem meg a butoraimat is, mert már megkezdtem a magam életét, a sírig való hajadon életet. Akkor megismerkedtem egy hozzám hasonló remeteemberrel, akit a megjelenése első pillanatától páromnak éreztem. Isten jósága felém fordítja a szívét: a világ közbe lép... Óh, vajjon micsoda földi erő lehet az, (hacsak nem a halál,) amely el tudjon tőle szakítani? És akkor mondott a néni feleletül egy szót, amellyel szinte megsértett. Hiszen nem vagyok én kisleány!
- Micsoda szó volt az?
A vonat tovább indult. A zörgéstől nem beszélhettünk. Mikor a vonat-zörgés ujra elhalkult, Mariska elővonta a kezét a takaró alól, és hozzám nyujtotta:
- Álmos vagyok. Csókold meg a kezemet. Én is a tiedet. A arcomat is. Én is a tiedet. Jóéjszakát.
És elaludt nyugodtan.
De én nem tudtam aludni sokáig. Micsoda szó volt az? Szinte megsértette? És hogy ő nem kisleány?
Szerettem volna azt a vén macskát meg rúgni, megtaposni, megfojtani!
Világosodott mikor fölébredtem. Mariska még aludt. Hanyatt feküdt, állig beburkolódzva. A két keze összekulcsoltan az ölében. A haja egy fürtje ki volt bomolva, és a halántékára hajolt. Csak néztem, azt az édes-bús arcát, nyugodt szemepilláit, néztem.
Hogy állomásra értünk, az állomás kertjében egy különös jázmin-bokrot láttam: a szép és hosszú ősz kicsalta a virágait, vagy hogy tavasszal átültették és a föld nedvessége hajtotta virágzásba.
- Törjön egy gallyacskát, - mondottam a konduktornak, - kap érte egy forintot. Az volt a gondolatom, hogy bedugom a kezébe, s mikor fölébred, bámul majd.
Ugy is cselekedtem: amint a két keze össze volt kulcsolva, oda helyeztem a fehér virággal teljes kétarasznyi jázmingallyacskát. Nem ébredt föl.
Feküdt, aludt, halványan. A keblén a fehér virág. Olyan volt, mint a vízparton fekvő holt martirleány, - csak épp hogy a csillagkoszorú nem volt a feje körül.

*

Még Esztergomból küldöttem telegrammot haza, hogy a kocsim az állomáson várjon. Ott várt. Anyám is ott ült a kocsin. Mikor kiléptünk az állomásból, Mariska anyámhoz sietett. Megálló lélekzettel néztem a két nő találkozását. Mit fog tenni anyám? Ha szimplán kezet nyujt... Ha hideg szivességgel fogadja... Mariska hozzásietett. Se azt nem mondta: jónapot. Se azt nem mondta: alászolgája. Csak megállt előtte, és lehajtotta a fejét.
Igy állt egy pillanatig. Akkor anyám hozzáhajolt a kocsiból: vállon ölelte és megcsókolta. És csak ennyit mondott:
- Leányom.
Mariska erre kezet csókolt neki, és így felelt:
- Anyám!
Hogy elintézték két szóval! Barátom a nők szíve az élet ügyeiben bölcsebb a férfiak fejénél.
Mariskának tetszett a mi szegényes világunk: a szántóföldek, erdők, a patak, egy-egy nyárfa-csoport, a kis falusi házak. Mindent festeni valónak mondott. Én ezen nem csodálkoztam: a kövi ember érzései fölébrednek, mikor az igazi világába kerül. Csak a pénzszerzés vágya tartja a kövek közt a férfit, s a nő és család vele kénytelenkedik. De a városi világ csak olyan az embernek, mint a aranyhalnak a vízvezetéki víz.
Csak bámultam, hogyan cseveg egymással az a két nő! Mintha mindig együtt éltek volna. Anyám tegezte őt, ő meg mamának szólította.
Férfiaknak hetek, hónapok kellenek, hogy annyira együtt tudjanak érezni, mint két nő mingyárt az első percben.
Otthon átöltözködtünk. Mariska egy másik egyszerű fehér ruhában jött elő a fürdőszobából. Üde volt, mint a ma kinyillott fehér rózsa, és vidám, mint a madár.
Bejártuk először is a házat. Azt mondtam neki, hogy nézze meg a szobákat és rendelkezzen. Az egyik szobámba be volt állítva néhány új szerzemény, amely addig érkezett, mig Mariskáért jártam: egy földig érő női nagytükör, fehér márvány mosdóasztal, és két egyforma rézágy.
Ott hevertek nagyjából kibontottan az új szobában, amelyet csináltattam, s amely erős festékszaggal volt még tele.
- Rendelkezzen, - mondottam, - mit hova tegyünk
- Hát, - felelte tünődve, - látom, hogy ez az új szoba magának csakugyan alkalmas dolgozószoba lesz. Erős felsővilágítás, csendet biztositó párnázott ajtó. Ide, majd ha kiszárad, átrendezünk mindent. A többi szoba... Istenem, minek ennyi szoba? Vendégek is járnak ide?
- Nem igen. Néha a kálvinista pap jön el, néha a jegyző vetődik ide, néha egy-egy városi ember, akinek kérni-valója van.
- Azoknak nem kell szalon, - felelte. Hát akkor, ha megengedi, ide a maga, dolgozószobája mellé rakják majd az én butoraimat.
- Dehát ezek, amiket hozattam...
- Ugyan kár volt... jaj... Dehát ha már megvan... szétosztjuk ide-oda.
- És ez a rézalkotmány? - kérdeztem a lehető legszintelenebb hangon. Ezt hova tegyük?
- Az egyiket a maga hálószobájába, felelte szintoly ártatlan hangon. A másikat... az az enyém?
- Hát persze...
- Hát azt... ha nincs kifogása ellene... fel: mamához.
Ránéztem. Ő meg a földre nézett, s nekem úgy rémlett, elhalványodik.
Egy percnyi csend szakadt a beszélgetésünkbe. Akkor ő rátette a kezét a rézágy gombjára, mintha vizsgálná. És szólott a szokott csevegő hangján:
- Teljes réz. De ilyen drága butor! Nem tékozló maga?
- Nem, - feleltem, mint aki álmában szólal meg.
Mert bábeli zavarodást éreztem a gondolataimban.
Mért halványult el? Mért sütötte le a szemét? Mért rejtőzött az én napocskám, ha csak egy percre is, felhő mögé?
Mamához jött ő feleségül? Mi dolga neki mamával? hiszen még tegnap nem ismerte!
És ha eddig eljött velem, ha elkisérte Kolumbus Kristófot Szan-Szalvadorig, vajjon ahhelyett hogy kiszállana, a hajón marad-e és visszafordul arccal az ó-világ felé?
Azt hittem, ez a nő, annyira enyém, amennyire Éván kivül nő még nem volt emberé. És azt hittem, hogy neki nem lesznek előttem fátyolozott gondolatai. De mily balgák vagyunk barátom, mikor azt gondoljuk, hogy a lelkeket is egybe lehet önteni, mint a bort.
Mondhatom negyedóráig is rajtam volt az a zsibbadtság. De aztán arra gondoltam, hogy a nőknek vannak néha néminemű halavány napjaik, amikor beszélni se szeretnek velünk. És ebben megnyugodva, földerülve jártam vele tovább a házat, a kertet, a gazdaságot.
A cselédeim úgy tudták, hogy megházasodtam, hát nagyságos asszonynak szólitották. Ő meg mindenkihez nyájas volt. Visszatértünkben egy kis ötéves béres-leányt összevissza csókolt. Milyen kedves! Milyen ártatlan madár-szemű! A szája milyen csöpp! A haja milyen szösz! A keze meg a lába, mint a porcellán-babáé.
Óh, be szép nap volt! Mindenki úgy érezte, mintha egy égi angyal szállott volna a földünkre!
A gazdaságom kissé el volt akkor hanyagolva. Ispánt nem tartok, csak egy parasztgazda igazgatja a munkát, hát az első napokban sokat kellett járnom, rendeznem, dolgoznom. Mariska akközben megismerkedett a házi szokásokkal. Anyámtól egyenkint szedte el a gondot. A szobáim új fényt öltöttek: Az ebédlőnk csupa virág és tiszta levegő. A szakácsasszony olyan ételekkel remekelt, aminőknek azelőtt hírét se hallottuk.
Mintha ég és föld megújult volna a házban és a ház körül!
A hetedik napon megérkeztek az ő butorai is. Azokból egy szép plüs-karosszéket erővel anyámnak ajándékozott. A többit beraktuk azon rendben a kertre nyiló szobába, amint Budapesten és Gödöllőn is szokott lenni. Egy széles szép kék plüs-díványa is volt. Azon szokott ő hálni. Az odakerült az ablakokkal szembe a falhoz. Föléje a Reni Guido - Krisztus-képének egy szép másolata, még az apjától kapta. Arra a képre egy katáng-virágszinü kis éjjeli lámpása éjjel is fényt árasztott egy csillagforma kis résen által.
A nap munkával telt el. Csak esténkint sétálgattunk, kettecskén, a kertemben, a hársfák alatt.
Egy este azt mondja:
- Szeretném tudni: melyik perc volt az, amelyben megérezte, hogy az én életem a magáé?
- Nem tudom, - feleltem. Én sohase mertem azt gondolni, hogy találkozik még valaha olyan női szív, amelyik énvelem meg elégszik.
- Mért becsüli magát annyira kevésre?
- Még most is azt gondolom, hogy csak úgy vagyunk együtt, mint a fűzfa ott a tó partján. Én vagyok a tó, te vagy a fűzfa. Felém hajolsz, állsz a lelkem tükre fölött, de külön vagy.
Ahogy hozzám simulva lépegetett, megállt és átölelt:
- Nem, nem Miska! Ez rossz hasonlat! Az én lelkem a te lelkedben él. S ha te meghalsz, én sem élek tovább.
- Beszéljünk másról, - feleltem. Ne gondoljunk még a halálra.
- Hát ne is a halálról, de arról, hogy hogyan füződik össze két élet, amely más és más földben keletkezett, és mégis a sorsuk egy. Mikor érezted először, hogy én a tied vagyok?
- Mondom nem tudom. Csak sejtelmeim voltak. Talán Gödöllőn, mikor odahivtál.
- És előbb nem? Nem-érezted meg előbb is, hogy szivesen beszélek veled?
- Megéreztem biz én, de arra véltem, hogy lány vagy: unatkozol, s érdekes vagyok neked, mert hallottad, hogy gyűlölöm a nőket.
- Akkor hát igaz, hogy a féfiak lelki érzése tompább a mienknél, - szólt elgondolkodva. Látod, mikor először találkoztunk ott képviselőéknél, bennem már akkor felébredt egy homályos érzés: úgy éreztem, mintha már régen ismernélek, régen, régen...
- Ezt bizonyára érezted már sokszor, más férfiak közelében is, de elfeledted. Ha sorsod valamelyikkel egybefonódott volna...
A fejét rázta:
- Soha. Elhidd nekem, hogy másnap mikor az a szörnyűség történt, tisztán láttam, éreztem, hogy te vagy a sorstól nekem kijelölve. Mikor eszméletre ocsudtam, s te az öledbe emeltél s vittél a kocsiba, nem a sebemet éreztem, hanem azt, hogy te valami erős-nagy angyal vagy és a másvilágra viszel. Nem emlékezel arra, hogy ott a kórházban kezet nyujtottam neked? Az a kézfogás volt a mi eljegyzésünk. Oly hosszú és meleg volt a te kezed szorítása is, hogy megéreztem benne egy ki nem mondott gondolatot. És emlékszel arra mikor Gödöllőn megjelentél és szinte kiáltottam: Tudtam, hogy eljön!
- Erre emlékszem.
- No és hát tagadod, hogy a nők sok mindent előre megéreznek?
Megcsókoltam a kezét és homlokát és magamhoz öleltem hosszasan.
Kisideig hallgatva sétáltunk Aztán ujra megszólalt:
- Attól a naptól kezdve, amelyen először láttalak, mintha hályog hullt volna le a szememről: a világ mássá vált nekem. Sok mindent szépnek láttam, ami azelőtt nem volt szép. A nap és az éj mássá vált. Az ismerősöket és az ismeretleneket más szemmel néztem. És mindig rád gondoltam. Bizonyosságom volt, hogy eljösz, és csak valamelyes formákon kell átjutnunk, hogy aztán a kezedet nyujtsd és többé el ne bocsásd az én kezemet.
Képzelődés! - gondoltam, - női képzelődés!
Később egy éjjel eszembe fordult, ez a beszéletésünk, s azt mondtam: való-igaz, hogy ő már az első találkozásunkkor ugy nézett rám, olyan velem-egy bizalmasan, ahogy csak testvérre, rokonra, jóbarátra nézünk. Való igaz, hogy az a kézszoritás ott a kórházban nem volt köznapias. Némely kézszorítás többet mond a szónoki beszédnél. Gondolatok vannak benne, amelyek szavakba nem foglalhatók, s mégis megérthetők, szavaknál jobban megérthetők.
Nem tudom, foglalkoztál-e valaha az: elektromossággal Az emberi testben is vannak vonzó és eltoló áramlatok. A vonzás kellemes érzést kelt. Az eltolás kellemetlent. Mikor a kezét megfogtam, éreztem, hogy az ő teste elektromosságának az áramlata egybevegyül az enyémmel. Valami egyesülés történt velünk, amelyet ime mind a ketten éreztünk.
De akkor nem gondoltam erre.
Abban is van valami, hogy amikor őt fölemeltem és a karjaimban vittem a bérkocsiba, olyanformán éreztem, mintha testvéremet vinném.
De csak míg a karomon vittem, és a kocsiban is magamhoz karoltam.
Azt se tagadhatom, hogy Gödöllőn valóban azt mondta: Tudtam, hogy eljön! Látnivaló volt, hogy magától fakadt belőle ez a mondás, de akkor csak arra gondoltam, hogy a nők nyelvét nem mindíg a logika mozgatja. Dehát lám mégis a logika. Még a logikálatlanság is valami lélektani törvény szerint mozog, mint a dongó, amely sohse repül egyenes vonalban, de ha a görbéit lerajzolod, látod, hogy éppen azokban következetes. Stuart Millnek a könyvét bele vethetjük a kályhába az én nőgyülöletemmel együtt.
Hej, barátom nagy rejtelem a női lélek! Nagy rejtelem, mert érzésekben él. Az érzéseket nem igen vizsgálta eddig a filozófia. Nagy és csodás lelki áramlatok az érzések. A vizsgálatuk álmélkodással fogja eltölteni a jövendő idők filozófusait.
De az esti sétákról beszéltem. Hát barátom minden séta azzal végződött, hogy tíz óra tájt végre anyám ajtajában állottunk meg, és ott a lépcsőnél felém nyujtotta az arcát, és kedves-gyöngédeden, mint a gügyögő madárka szólott:
- Csókolj meg... Jóéjszakát.
S fölment aludni anyámhoz.
Ugy egy hétig-meddig rendjénvalónak éreztem. De már a tizedik napon nyugtalankodtam miatta.
Egyszer, hogy Mariska nem volt a szobában, azt mondom úgy pípa mellől az anyámak:
- Mariska beteg még.
Rámnéz és szinte csodálkozva felel:
- Beteg? Dehogyis beteg.
Engem ez a rövid és szimpla válasz annyira megzavart, hogy az üres csibukomra gyujtottam gyufát és szipákoltam.
- Mért volna beteg? - kérdezte az anyám.
Mariska belépett és leolvasta az arcomról, hogy valami történt. Kérdő tekintettel nézett rám és anyámra.
- Azt mondja a fiam, neki úgy látszik, mintha beteg volnál.
- Én? Beteg? - csodálkozott Mariska, - már hogy volnék beteg? Micsoda gondolat ez?
És elpirult. Elfordult, hogy ne lássam. Lehajolt és a szőnyeget igazgatta, hogy oka lássék az elvörösödésének. Megdöbbentem. A kétség árnyékai újra megjelentek. Nyomott érzéssel nyultam a kalapomért. Kimentem az erdőre, ahol az embereim fát vágtak.
Az idő szeles volt. A tél első lehelete szürkéllett már az erdőn és a szántóföldeken. A földet elsárgult levelek tarkították. Csak a szulák zöldelt még a tarlókon. A fák ágain és a magas kórókon a bikanyál fehér szálai lengedeztek, mint egy eltépedt tündérfátyolnak a foszlányai. Széltől átfázottan, komoran érkeztem haza. Egyenesen a dolgozószobámba mentem. Meleg volt az, mint a huta. Mariska ott tanítgatta a szobaleányt, hogy hogyan törülgesse a port a cserépkályháról.
Áthaladtam a szobán annélkül, hogy köszöntem volna neki. Lekapcsoltam az ablak-akasztó láncot, s felvontam a tetőablakot, hogy a kályhaszag és a meleg kimenjen. (Említettem már neked, hogy annak a szobának nincs oldalt ablaka.)
Mondom: nem néztem rá, és mégis láttam; hogy amikor belépek, mosolyogva fordul felém, és kisér a tekintetével, azután elkomolyodik: bizonyosan megdöbben, mint ahogy én negdöbbentem, mikor azt mondták, hogy nincs baja.
De hát jőjjön, aminek jönnie kell, - én oka nem vagyok. Énrám már nem egyszer zúdult zivatar. Áztam, de nem áztam el; fáztam, de nem fagytam meg. Villám is sujtott már belém, azt is kihevertem.
Bementem a vendégszobámba, amely férfiszoba és pipatórium egyuttal: barna bőrbutorok és egy kerevet, amely előtt medvebőr terül a padlóra.
kep 004Megtömtem egy nagy tajtékpipát, és leheveredtem: ujságot olvastam.
A következő percben ott állt Mariska is.
- Mi baja? - kérdezte ijedten.
S elém térdelt a medvebőrre. Levonta a keztyűjét és végigsimitotta az arcomat és a homlokomat.
Megfogtam a kezét, és mélyen a szemébe néztem:
- Enyém a szived? Teljesen az enyém?
- Teljesen-e? - kérdezte bámuló szemmel. Van okod arra, hogy ne érezd teljesnek?
És akkor olyan búsan nézett reám, hogy a lelkem megmozdult belé.
- Nem úgy értem, - feleltem, a haja egy fürtjét elsimitva, - rosszul fejeztem ki magamat. Azt kérdem: ugy-e miközöttünk nincs semmi titok?
Csak nézett, pillogott aggodalmasan:
- Én legalább... én legalább azon igyekezem, hogy miattam soha... hogy rólam ne gondolhasson semmi olyat, ami magának kedvetlensége lenne. És ha mégis azt gondolná, hogy valamit rejtegetek, takarok a lelkem mélyén, csak szóljon bizalommal. Mert meglehet, hogy csak látszat az, mint a mi kis tavunkon láttuk tegnap, hogy a nád mellett barna a víz, pedig nem a víz volt barna, hanem a nád torzsája a víz alatt. Hát most már beszéljen.
- Csak azt kérdeztem volna, - szóltam nyugodt szinnel, - hogy mért hál maga a másik házban? Nem gondolja, hogy a cselédek szeme az ilyesmit hamar felfogja, és susogás keletkezik a ház körül?
A feje lekókadt. Most is előttem a képe, ahogy ott térdelt a medvebőrön, s az arcán amennyire láthatom megint az az elhalványulás, az az elkomolyodás, az a szemlesütés.
Már megmozdult a szám, hogy azt mondjam neki: nem mondtam semmit! - de akkor fölemelte a fejét, és mintha valami köznapi ügyről beszélgettünk volna, olyan arccal hagyta rá:
- Igaz. Bocsásson meg, hogy erre nem gondoltam.
És este, mikor a vacsoráról az én hajlékomba tértünk, már ott fehérlett az ágya a diványon, a kék szobában.
- Itt alszol? - kérdeztem, - itt?
- Itten, - felelte szimplán.
És a vállamhoz simult. Álmos szemmel nyujtotta az arcát:
- Csókolj meg. Jóéjszakát.
Ez olyan hangon volt mondva, hogy nem lehetett tovább-füznöm a szót. Gyöngéd volt a hang, szeretettel teljes, és mégis volt benne valami olyas, mint mikor vendégképp ülünk valakinél, és az a valaki gépies mozdulattal elővonja az óráját.
Sokáig jártam föl és alá a magam szobájában. Hol hideg állt el, hol forróság járt végig. Nem értettem ezt az állapotot.
Az én háló-szobám a szomszéd szoba. Ajtók helyett vastag tafota-kárpitok választják el a belső-szobákat. Egyszer megálltam és a kárpitot ovatosan félrevontam.
Az éjjeli mécsese égett még és fel volt csavarva. Őmaga ott térdel a kéklő világosságban egy-ingben az ágyán, a Krisztus-kép alatt. A keze a mellén keresztbetéve, a feje lehajtva. Imádkozott.
Óvatosan visszabocsátottam a kárpitot és lefeküdtem. De nehéz volt elaludnom.
Másnap este ott teáztunk kettecskén a dolgozó-szobámban a kályha előtt. A bizalmasságnak egy percében, mikor magamhoz ölelzem őt, így szóltam hozzá:
- Mondd Mariskám: te mégis... ugye te nem érzed magadat teljesen a feleségemnek?
- Hogy mondhatsz ilyet? - felelte szinte fájdalmas-szemrehányóm. Hát nem elhagytam-e érted mind az öt világrészt?
- Igaz. De úgy látszik, te mégse tudsz mindent...
- Mindent?
- Mindent, vagy legalább is valamit. Már készültem, hogy szólok anyámnak: magyarázza meg neked... de vannak olyan ügyek... hogy még anyámmal is... vonalog a hátam, ha beszélnem kell róla.
- Énnekem van mondani-valód, és kerülő útat keresel? Óh én uracskám, hát mivel szolgáltam rá, hogy ilyen bizalmatlan vagy?
- És te, mikor így megölellek, mikor így beleolvadsz a karomba, mikor így idecsókolod a lelkedet, nem érzed, hogy... asszonyom vagy, párom vagy, velem egységes-egy vagy?
Lesütötte a szemét.
- Ne folytasd, - kérlelt susogva, s a fejét lehajtva.
És a karjai lehulltak a nyakamról.
- Ha parancsolod, - rebegte a szemét lesütve, - ha akarod...
És az arca szenvedő volt és halavány. Ha leirható volna, ami akkor átcikázott az agyamon! De olyan gyorsiró nincs a világon! Hiszen ez a nő apáca! Apáca világi ruhában!
Megcsókoltam a kezét.
- Magának én nem parancsolok lelkem soha semmit. Mindig igyekezek, mindig vigyázok, hogy ne bánja meg soha, amit énértem cselekedett.
S arra a kérdésre forditotta a beszélgetést, hogy hogyan töltjük a téli napokat? Ott maradtunk a diványon egymást átölelve, egymás szemébe merüldözve. És ő szivesen füzte a beszélgetést, - másról.
És mikor elálmosodott, megint csak az arcát nyujtotta, és gyügyögött:
- Csókolj meg. Jóéjszakát.
Mikor magamra maradtam, meghánytam-vetettem ezt a különös állapotot. Tisztán láttam én mindig, hogy bennünket az a Hatalmas Harmadik font össze. Mikor az ő szép járásán megállott a szemem, mikor megéreztem, hogy a hangjában gyönyörködöm, mikor eljegyeztem, mikor otthagytam a gazdaságomat, anyámat, ritkábban látogattam a gyermekeimet, tapostam a válópöröm malmát, mindig tudtam, hogy a Hatalmas Harmadik uralkodik rajtam, tudod az a Hatalmas Harmadik, aki van, de még sincs, s mivelhogy nincs, lenni akar. Küzdöttem ellene, aztán leraktam a fegyvert. Mert az akaratomat a gyönyörüség erejével teperte le, mert éreztem, hogy ez az erő mégis szent! És megvallom, akkor már, hogy Mariska nálam volt, arra is gondoltam, hogy nem lehet bün az, ha az a Hatalmas Harmadik csókoltat össze bennünket. Bűn csak az lehet, ahol az a Hatalmas Harmadik nincs jelen, az bizonyosan bűn, akárha maga a római pápa gyürüzi is össze a házaspárt a templomban s ezer pap énekli is rá az áment a frigyükre. Annak a Hatalmas Harmadiknak a jelenlétét hát már nem is tagadtam. Akkor is, amikor az a revolveres nap volt, eszmélkedtem rá, hogy az őrjöng az agyamon, az a Hatalmas Harmadik, és az kuszálja össze a gondolkodásomat. Mert hogy ő ne lehessen, ha lenni akar, akkor öl. És azt is tudtam, hogy a leány is annak a Hatalmas Harmadiknak engedelmeskedik, amikor azt mondja: elhagyom érted az én világomat, mindent! És csakugyan jön velem. Mert ha az a Hatalmas Harmadik kiválasztotta a magának-való két embert, megragadja őket olyan titáni erővel, amilyet nem bir kifejteni se gőzgép, se levegőnyomás, se elektromos battéria. Beszélhetnek már akkor a rideg földi törvények, tiltakozhatnak a vén próféták, jajgathatnak a szentek, fintorgathatnak a papok, átkozódhatnak az anyák és tüsszöghet a társadalom, az a kettő nem hall, és nem lát semmit. Csak egymás gerlebúgását hallja és egymás tündér-arcát látja ezen a világon.
Dehát hova lett ez az erő köztünk? Összevonszol, összeláncol, összelakatol bennünket égen-poklon át, s ime az asszony megrázkódik, és lehull róla minden lánc és bilincs, - mint a mesebeli rab-tündérről.
Ez zavart meg barátom úgy, hogy kiforgatott az agyamból minden rendet.
Az éj megint eltelt. Mariska nyugodtan aludt. Én nyugtalanul. Aki látott volna bennünket, azt gondolta volna, csak egy kárpit van közöttünk, pedig közöttünk volt egy pekingi falnál is temérdekebb valami!
Barátom, nincs hálátlanabb, cudarabb teremtés a férfiembernél! Mikor Mariska kivette a revolvert a kezemből s azt mondta, hogy akárhogyan is, de mindenképpen az enyém lesz, már akkor megjelent egy kicsinylő gondolatom, egy nem-tetszés. Amint emlitettem: a fehér cipőre gondoltam, meg-másefféle diszlettári lim-lomra. Ha az ember egy állatnak és egy angyalnak az összetétele, a nőben nem két fél egy egész, hanem kilenctized meg egy-tized. Csak az arcuk angyali meg a szemük. És Mariska is csak azonos velük.
Ezt gondoltam.
Most, hogy egyszerre fölém emelkedik, s jár, mint a legendák szentje a mocsár szinén, annélkül, hogy csak a szoknyája széle is megnedvesedne, káprázó szemmel, szinte áhitattal nézem őt, és mit cselekszem? Ahhelyett, hogy letérdelnék eléje, s azt mondanám: Bocsáss meg te angyal, bocsáss meg azért a gondolatomért, amely idáig kisérte a te fehér ruhádat, fehér ruhádnál fehérebb lelkedet! mondom, ehhelyett duzzogva járok-kelek, gyanakszok, bizalmatlansággal vádolom, gyötröm, kinzom. És ekközben egyre csapkodja a fejemet, a mellemet egy láthatatlan ostor, és hallom a szózatot: Igaztalan vagy! és alacsony gondolkodású!
Hát érdemes énnekem élnem?
Mindennap eltökéltem, fogadkoztam. hogy nem bolygatom többé a maga fehér várában. Hiszen ha férfi cselekszi, hogy elém térdel és azt mondja: hű ebed leszek, emberi testü kutyád, árnyékod mellett árnyékod, leheletig hű szolgád, s nem kivánok mindezért semmit, de semmit, csakhogy néha kegyelmesen nézz reám, - nem kellene-e azt is megbecsülnöm, aranyba foglalnom? Hát mégha egy ilyen kedves és okos teremtés száll napfényként az én borus életembe; akit nézni is nagyobb gyönyörüség, mint a drezdai képtárt nézni! Mert azt a képtárt megnézem háromszor, és megunom, de ezt a szép eleven képet mindig nézhetem, és meg nem unom soha.
Hát nem vagyok én hálátlan ocsmány vakondok, hogy beletúrom magamat a legfeketébb elégedetlenségbe, őt meg lassankint martiréletre kényszeritem!
Mondom, mindennap elgondoltam ezt, és mégis, mikor a bizalmas esti órákban a mellemre hajolt az illatos bársonyvirág, inogott alattam a lovagi piedesztál.
- Mariska, - szóltam ismét alig uralkodva a lelkem hullámzásán, - legalább azt mondja meg, hogy ép-e maga? nincs-e valami hibája?
- Hibám? Hogy érti ezt?
- Hogy legalább abban legyek bizonyos, hogy ha megcsókolom, hát nőt csókolok meg.
Akkor láttam először nevetni. Nevetett és a mellemre borult.
- Nyugodt lehetsz, - felelte, - hogy nőt csókoltál meg. De ilyen gondolat!
Nohát ez mégis a pokolbeli ördögök játéka énvelem! Ha véletlenül elkomolyodik és megijed erre a kérdésemre, hideg sajnálattal bontakozok ki a karjaiból. Hogy meg felkacag, Tantalusznak érzem magamat, amint fölmozdulok a hullámokból, s égő szemmel emelem a fejemet a gyümölcs felé.
- Mariska, - mondom neki, - egy bizalmas kérdésem volna... A vidámsága elmult, mint mikor a szinpad kárpitja lehull. Látszott az arcán, hogy tudja: uj szakasz következik.
- Minden kérdésére szivesen felelek.
És elém térdelt, és várakozó szemmel nézett reám, hűséges, bizalmas szemmel, mint az eb.
- Hány éves koráig volt maga klastromban?
- Talán tizenkilenc is voltam már...
- Nem lépett maga az apácák közé?
A szeme elnyilt.
- Már hogy léptem volna! Hiszen akkor most is ott volnék.
- De valami fogadalom köti ugy-e?
- Nem, semiféle fogadalom. Csak növendék voltam, mint a többi.
Szünet szakadt a beszélgetésünkbe. Én az ő szemébe néztem, ő az én szemembe. E némaságban, mintha az óra járása is megállott volna.
Aztán ujra én szólaltam meg:
- Mondd édes angyalkám: tanultál te biologiát?
- Biologiát?
- Biologiát. Tudod mi az?
- Tudom.
- De ha nem akarsz felelni, ne felelj.
- Mért ne?
S nyilt szemmel és nyugodtan felelt:
- A kolostorban nem tanultam. De néninek volt egy orvos fia, aki meghalt, - annak a könyveit olvastam. Irtózatos könyvek! Amelyikben szines képek voltak, azokat csak éppen felnyitottam. Biologia is volt köztük. Olvastam. Az nem volt olyan... Mért kérdi?
- Hogy maga a természetnek némelyik törvényét talán nem ismeri.
A szeme megint lehullott rólam. Az arca. elbúsolodott. A feje lekókadt. Aztán ujra felemelte az arcát, s mosolygott, hogy ne kedvetlenedjek el. Mosolygott fájdalmasan, kérlelőn...
- Ne beszéljünk róla többet, - mondottam. Ülj a zongorához, ha kedved tartja. Játszsz valamit.
A zongora nem valami kedvelt hangszerem. Csak azért tartottam egy pianinot, hogy egy-egy uj operát vagy operettet megismerjek. Mariskát mégis szerettem hallgatni, ha játszott. Ő igazán játszott a zongorán, és nem dolgozott, mint más zongora-barbárok.
Hát játszott. Szinte örömmel menekült oda, és játszott, ahogy ő szokta: kotta nélkül, álmodozó arccal, mindenféle tanult és nem tanult melódiát.
És így teltek a napok.
Volt úgy, hogy három nap is megálltam a kisértésben. Olyankor megelégedetten feküdtem le. Mért voltam megelégedett? Hiszen nem esküdtem soha, hogy második Remete Szent Antal leszek. Megelégedett voltam és csaknem kicsordultak olykor a könnyeim.
Mert ha már testbe vagyok zárva erre a földi életre, mért kell harcolnom a testem érzékenysége, akarata ellen?
És hát ő nem szenved-e!
Hát azért egyesültünk, hogy a boldogság aranypoharát csak az ajkunkig emelhessük, s akkor lelki tekintetekből kiejtsük a kezünk?
Egy este mikor aludni készülök, eszembe fordul, hogy a magtárom kulcsát nem én vontam le: hátha rajta maradt? Kapom a kabátomat, és át akarok osonni Mariska szobáján a köpönyegemért. Mariska éppen vetkeződik. Már elbúcsúztunk, s gondoltam, le is feküdt. Hogy úgy találtam félig levetkezetten, pardont mondtam és visszaléptem.
- Csak jer! - szólott szives-bizalmasan - ugyan hát azt gondolod, hogy előtted nem merem levetni a. kabátomat? Ilyen idegen vagyok neked! Oh! Oh!
És ezt szemrehányóan mondta.
Erre én megint összecsókoltam, s hogy ott-feküdt a karomban meztelen vállal, egy csókom a vállára csúszott.
A perc végzetesnek érzett. Arcomat langyalta a válla melege. Éreztem a szíve forróságát. És ő is édes ellankadással feküdt a karjaimban. És amint így fekszik, egy bágyadt mozdulattal benyúl a keblébe és kivonja a Mária-érmet:
- Csókold meg ezt is, - rebegi elfulló hangon.
Megcsókoltam azt is, őt is mégegyszer. S mentem tovább a köpönyegemért; mentem ki a hideg éjszakába.
Mikorra visszatértem, feküdt már. A szobában az ő kedves kék félhomálya. Az éjjeli lámpás csupán a Krisztus arcát világítja meg. A széken ott hever a szoknyája, kabátkája. S minden olyan kék, olyan tulsóvilági, mint a kápri barlangban.
Megálltam a szoba közepén. A bejövetelemet bizonyosan hallotta a kárpit halk csörrenéséből.
Csend volt. Csak az óra halk tik-takja mérte az éji időt: tik-tak-tik-tak... És az emberi szív is azt mondja: tik - tak tik-tak...
Ha akkor csak egy szót mond...
De nem szólt. Én aztán beléptem a szobámba. Pípára gyujtottam, és bámultam a semmibe, magam elé.
Azokban a napokban történt, hogy egy béres-asszony bejött: pénzt kért. Az ura megbetegedett, orvost hozattam, hát a patikára kellett.
Hát bejön. Az ebédlőben vagyunk. Az: asszonynak egy egyéves csecsemő ül az ölében, egy kis gömbölyü képü gyermek, amilyen minden egyéves. Mariska elvette tőle. Ajnározta, babusgatta, megcsókolta.
S amint a csók után mosolygó arccal gyönyörködött reá, a szeme el volt árasztva könynyel.
Ez megint különös volt!
Nem szltam neki, de napestig ezen tépelődtem.
Azokban a napokban történt az is, hogy egy reggel Mariska a fekete ruhájába öltözött. Kocsit kért. Azt mondta, hogy a városban van dolga.
Csodálkoztam a kérésén, - merthiszen irtózott minden idegen arctól. De ő mingyárt megmondta, hogy csak a templomba megy.
- Már négy hónapja nem áldoztam, - mondotta szomorkásan. Azelőtt minden hónapban...
- Jó, jó. Elkisérjem?
- Nem... Csak magam megyek. Vagy maga is?...
- Én nem. Én az ilyesmit direkte végzem el a jó Istennel. De ezt nem azért mondom, hogy zavarjalak. Csak eredj lelkem, ha szoktad.
Komoly volt az arca és gondolkodó. Kalapot is feketét tett persze, és olyan sűrü fátyolt, hogy ismerős se ismerhette volna meg az utcán.
Megcsókolt hosszan, s elment.
Nekem a gazdaságban volt dolgom: cserepeztettem a barom-istálómat és nem értő emberek dolgoztak rajta, - béreseim. Mégis úgy másfél óra multán visszatértem a házba.
- Mariska nem jött még meg?
- Nem.
Talán vásárolgat is egyetmást, - gondoltam.
S megint kimentem egy órára. De már akkor sürübben pillantgattam a kocsiszin felé.
Hova maradnak ennyi ideig!
Végre úgy tízóra felé bezörög a kocsi. Sietek a házba.
Ott találom Mariskát a szobájában. Épp a kalapját veszi le. Ahogy megfordul, látom, hogy az arca holtszin sápadt. A szemét mély árnyék környezi.
- Mi történt veled?
- Semmi, - feleli fájdalmas mosolygással.
- Nekem beszélsz-e így?
- De mondom, hogy semmi. Gyóntam, és a pap...
S beharapta az ajka szélét. Igy állt ez egy percig behunyt szemmel, magával tusakodva.
Egyszercsak a szeme pillája alól két nagy könnycsepp buggyan elő. A mellemre borúl, és átöleli a nyakamat.
- Mariska, mi történt veled?!
- Nem akartam megmondani, de hiába, nem birok színlelni.
És a sírás elfojtotta a szavát.
- Ki bántott?!
- Senki. Képzeld... a pap nem oldozott fel.
- Lehetetlen! Kutya-kötelessége!
- Azt mondta, el kell válnom tőled... Ha nem bánom töredelmesen... hogy veled éltem... nem oldozhat fel...
- És te elválsz tőlem!
Éreztem, hogy méginkább átszorítja a nyakamat. A melle mélyéből valami érthetetlen hang tör fel. Ugy is lehetett érteni: el.
- Szólj világosan! Mit mondtál?
- Azt mondtam a papnak, hogy nem birok tőled elválni. Nem birok, nem birok! Hiába: nem, nem birok!... Nem is akarok!
- A fekete ördögök vigyék el! Akasztófára való! De minek is mentél oda! Tudhattad, hogy...
Mariska a székébe bocsátkozott, és a zsebkendőjét a szemére nyomta. Sírt keservesen.
Én föl és alá jártam a szobában, és szinte tomboltam dühömben.
- Krisztustalan szivű nép! Nem is értem, hogy mért kötjük magunkat hozzájuk! Hiszen van más keresztény vallás is: akár százféle! Tisztábban érzik Krisztus tanítását, mint ők. És ki merné mondani rájok, hogy nem becsületes emberek! A kálvinisták, a lutheránusok, az unitáriusok. Vértanuik is vannak. Gályarabságot szenvedtek a vallásukért. Még a parasztja se olyan tolvaj, káromkodó, mint a pápista parasztság. Otthagyjuk őket! Még ma otthagyjuk őket! Ha akarod, izenek a református papnak, - nekem jóbarátom.
A fejét rázta, s könyörgőn nézett rám:
- Ne heveskedjél!...
- Ne heveskedjek? Még ne is mérgelődjek! Az ellenségeimmel vagy szembeszállok, vagy megvetem őket, és elfordulok tőlük. Válassz más keresztény vallást! Nem bánom akármelyiket. Mindenik tiszta! Krisztus nem gyóntatott, se az apostolok, se a tanítványok.
- Én nem...
- Nem? Még ezek után is ragaszkodol azokhoz a fekete szívü pápista pogányokhoz! Kinoztatod-e magad életed végeiglen!
- Nem, soha többé!
- Áttérünk a kálvinista hitre, vagy az unitáriusra. Az legalább magyar vallás, mind a kettő.
Fájdalmas szemmel nézett reám:
- Nincs Máriája!
- Máriája?
- Máriát nem hagyom! Nem birom elhagyni! És a szentjeimet. A nemes szép lelkeket, akik az emberinem örökszép példaképei.
S hiábavaló volt minden okosításom, megmaradt az egyháza mellett, amely őt kilökte. Kilökte azért a bünéért, hogy boldognak merte érezni magát az ő előleges jóváhagyásuk nélkül. Annyi haszna mégis volt a boszankodásomnak, hogy a könnyei elszüntek. De napestig beteg volt belé. És nekem sokat-sokat kellett magyaráznom, hogy a hitnek mibennünk a helye és nem a templomban, és hogy nekünk nem kell se konduktor, se tolmács Krisztushoz vagy Máriához.
- Megérti az mindakettő a szavunkat! csak próbáld meg.
Aznap éjjel még a szokottnál is tovább imádkozott, és másnap mosolyogva jött elém:
- Megpróbáltam. Igaz a szavad: megérti.

*

A gyermekeim Debrecenben tanultak. Minden hónapban meglátogattam őket. Mentem délután; visszatértem másnap délre.
Novemberben egyszercsak azt mondja Mariska, hogy ő is velem jön.
Hát nagy volt a gyermekek öröme. Az én asszonykám mindenkit elbájolt a kedvességével. Együtt vacsoráztunk a Bikában. A professzort is meghivtuk, akinél a gyermekek szállásoltak. Az ebédlőben Magyari bandája muzsikált. Elhuzattam az asszony nótáját: Kaszás csillag jár az égen... Vidámak voltunk. Aztán a gyerekek haza mentek mindenféle csemegével felzsebelten a professzorukkal.
Két egymásba nyíló szobában háltunk volna. De alig feküdtünk le, hallom, hogy az asszonykám nyugtalankodik. Fölkel. Végigcsoszog a szobán, meg vissza, papucsban. Azután egy percnyi csend, és a cipője kopog ide-oda.
Csak várom mi lesz ebből? Kis idő mulván kopogtat halkan az ajtómon, s nyitja. De csak alig újjnyira nyitja, s áll.
- Miska, - szól be panaszos kérlelő hangon. Kedves Miskám!
- Mi az lelkem?
- Bocsáss meg, hogy zavarlak. Kérlek, kelj fel, az Isten áldjon meg! Öltözzünk azonnal! Utazzunk, vagy menjünk máshova.
Előcsengetem a számlást. Öltözök. Fizetek.
Éjfél van. Hova menjünk? Egy másik fogadó is van Debrecenben a szinházzal szemben. Azelőtt oda szálltam mindig, hát most is csak oda.
S megyünk gyalog. Utánunk a szolga. A szolga kicsöngeti a kapust és beadja a táskánkat, - otthagy.
- Két szoba kell, - mondom a kapusnak, - két egymásba-nyiló.
- Csak egy nagy, utcai szobát adhatok, - feleli, - abban két ágy.
Ránézek Mariskára.
Az asszony bágyadtan bólint rá:
- Jó.
Fölmegyünk a lépesőn. Engem szorongás fog el. Érzem, hogy a Véletlenség annak a Hatalmas Harmadiknak a szolgálatába szegődött, de nekem el kellett taszítanom azt a vigyorgó lakájt tőlünk, el!
Gyertyát gyujtanak. Biztatnak, hogy a szoba tiszta. Legutóbb két angol nő lakott benne. Festő volt mind a kettő. Azok még a Hortobágyról is hazajártak a vasúton.
S magunkra maradtunk.
Mariska fogja a gyertyát és nagy-aggodalmasan körülnézi az ágyakat. Azazhogy csak egy ágy, csupán az orma kettős. Szép széles ágy, faragott, új. És mindene ragyog a tisztaságtól. Az angol misszek meg lehettek vele elégedve.
- Hát lelkem, - mondom, - csak feküdjön le, és aludjon. Én lemegyek a kávéházba, és billiárdozok vagy ujságot olvasok. Aztán reggel, ha fölkelt, izenjen le értem.
Habozva nézett rám. Aztán átölelt.
- Köszönöm Miskám, de nem engedhetem. Hogy énmiattam virrasszon? Nem. Itt fogsz hálni.
- De Mariska, hát... Maga nem fogad el éntőlem ily csekély áldozatot, én meg magának lelki gondokat okozzak?
- Óh, - szólt a nyakamba borulva, hát hol vagyok én nyugodtabban, mint ott, ahol te vagy! A te tiszta és nemes lelked az én őrző-angyalom!
Hát még nem volt elég a gyötrelemből!
Ismered Mohamed beretvájának a legendáját: egy óriás beretva, amelynek élén az elkárhozottak a pokolba csusznak le.
Őrült fantázia volt, amelyik kitalálta! de az, ami rám következett...
És nem szabadulhattam volna tőle, mert az asszony nem aludt volna nyugodtan. Igy ő nyugodtan aludt. Én meg az én nemes és tiszta lelkemmel, az én őrzőangyali mivoltommal átszenvedtem minden keresztény és minden török pokolnak a gyötrelmeit...
Ha ezt nekem valaki más beszélné el, vállat vonnék rá: nem igaz. S ha valaki lefestené, ahogy ott alszik kibontott hajjal, a mellemre hajolva, s azt írná címül: Ennyi volt és nem több, mosolyognék rá: hiszi a gyermek! És így történt mégis.
Voltak percek, mikor a Szent Lőrinc pirosra hevült rostélyára gondoltam, különösen mikor a mellemre hajtotta a fejét. De ugyanakkor megszólalt. Álomtól bágyadtan rebegte:
- Szoktál imádkozni?
- Csak egy gondolattal.
- Imádkozz most is egy gondolatot: Et ne nos inducas...
S lehunyta a szemét, és nem szólott többet semmit.
A gyertya égten maradt. Ő akarta úgy. Ha netalán ott se alhatnánk, futhassunk. Nem is vetkőzött le, csak a felső ruháit tette le, hogy össze ne gyürődjenek, s a haját bontotta meg.
Darabig én is lehunytam a szememet. Aludni próbáltam. Ugy feküdtem tovább egy óránál. Akkor láttam, hogy nem fogok aludni. Szerettem volna kimenni és leosonni a kávéházba, de attól tartottam, hogy felébred, vagy hogy másnap mentegetődzik, hogy ő milyen teher az életemen.
Felkönyököltem és néztem a köpcös polituros ruhaszekrényt, a falon függő olajnyomatu tájképet. Aztán mégis csak őrá fordult a szemem. Milyen bájos arc ez! Milyen finomak a vonásai! Hogyan van, hogy mikor először láttam, nem láttam az arcán semmi érdekeset! Még másodszor, harmadszor is oly közönséges volt nekem ez az arc, mint akármely más arc, amelyre rápillantunk, s a következő percben már elfelejtjük. változnának. Csakaz az arc, amelyik ott szemlélődött az utcán a Bossuet könyve előtt. De mért olyan mesevilági szépség mostan? És igazán szép! Nem gondolhatom azt, hogy az a Hatalmas Harmadik hazudja szépnek, hiszen értek valamit a festészethez is: ismerem a formák és szinek világát.
De itt valahol mégis hazugság van: vagy akkor is szép volt, vagy most se szép igazában!
Eszembe jut, hogy ismertem ifjukoromban egy barna leányt, egy bámitó szépséget. Az első beszélgetésünk után nem gyönyörködtem többé benne, s később meg, mikor már mindennapos ismerősök voltunk, kellemetlen volt, majdnem rút.
Mi volt ennek az oka?
A leány hiu volt és irigy és üreslelkü. Akkor gondolkodtam először azon, hogy a töröknek a bölcsessége emberi tapasztalatokon épült. Nem arra vall-e a nőnek minden viselkedése, hogy a testét érzi minden valójának? Én, ha a kezemre nézek, a kezemet csak hozzám növesztett szerszámnak ismerem. A nő azonban mikor a kezére néz, úgy érzi, hogy része az a lelkének, az a kéz is ő. S hogy nála a lélek másodrendü valami, azon is látszik, hogy nem töri magát úgy a lelki ékességekért, mint ő, de ha valakiről azt mondják, hogy szebb, elsárgul fájdalmában.
Ismertem egy másik leány, akinek tömpe volt az orra, és szürke a szeme, s az arca oly szeplős, hogy szánalom volt ránézni. S az a leány, - később egy társaságban megismerkedtem vele, - oly vidám volt és pajkos, és oly kedves, hogy majd megettük.
Ha véletlenül eggy házban lakom vele, bizonyos, hogy az lett volna a feleségem.
Hát mi a szép, és mi a rút? Olyan-e az ember, mint a lámpás, amelyből a legpompásabb is nyomorult, ha hitvány kis lánggal pislog, s a legművészietlenebb is pompás, ha bengáli tüzet gyujtanak benne.
Hol a mi Bengálunk, ahonnan a testünkbe a lángot kapjuk?
Ime: a lelkét szeretem ennek a bájos teremtésnek, aki márványos mozdulatlansággal fekszik itt előttem, s csupán a keblének gyönge és nyugodt hullámzásán látszik, hogy élet van benne.
Az a tudat, hogy az én édes asszonykámnak különb a lelke, mint más nőnek, boldog érzést keltett bennem.
Csak nézem, nézem elgyönyörödve, egyre közelebb hajolva hozzá. Nem fog tán felébredni, ha igen-igen gyöngédeden megcsókolom?
És óvatosan gyöngédeden csókot leheltem az arcára.
A gyertya ott égett az ő fejénél, mind a két gyertya. S én elámulva láttam, hogy az arca, az a szép fehér nyugodt édes arc elpirosodik. Ugy elpirosodik, mint berzsenyes vízben a tojás. Még a fülecskéje is piros. Aggódtam, hogy felébredt. Néhány perc mulván elenyészett az arca pirossága és fehérre vált, mint amilyen előbb volt.
Vajjon mit álmodott?
Mindig a nyelvemen volt másnap, hogy megkérdezem, de az utazásunk elfárasztotta. A vonaton is aludt. Én meg délután aludtam, mikor hazaérkeztünk.
Node este aztán ki is fakadt belőlem a keserűség.
- Mégis, Mariska, - mondottam - maga nem szeret úgy engem, mint én magát.
Elszomorodva nézett reám.
- Bizonyítékokat kívánsz? Bizonyítékokat? Dehát vess próbára. Készségesen állom. Oh Tamás! Tamás!
És elmosolyodott. Várakozó szemmel nézett reám.
Akkor megint megbántam, hogy szóltam. Milyen különös az, barátom, hogy látszólag a férfi az úr, és a nő a szolga, pedig fordítva van. Én annak az asszonynak soha nem parancsoltam semmit, még csak azt se mondtam neki, hogy nyissa ki az ablakomat, - és ő mindig engedelmeskedett. A bibliai Ruth volt, aki Boz lábánál alszik, s takaródzik Boz köpenyegének a szárnyával, s várja, hogy felébredéskor parancsoljon neki az a férfi. Mégis ha az állapotunkat nézem, végigvonul rajta, hogy mégis ő a parancsoló: az ő akarata szerint fordul minden kerekünk.
- Bocsáss meg, - engeszteltem - mindig bántalak téged, te kis árva galamb! De látod, meg-megjelenik egy gondolatom, mint a denevér a csillagok között, hogy valami nincs még, ami kellene.
- Hát csak szólj, beszélj nyiltan. Volt-e valaha okod arra, hogy ne beszélj velem nyiltan? Nem emlékszel rá, mikor Gödöllőre hivtalak, és beszéltem veled... A lány volt tartózkodó akkor, vagy a férfi?
- Hát beszélj most is úgy, de úgy, olyan lelked belsejéből, - szóltam a szivemre vonva. Hiszen te olyan okos vagy, hogy a gondolatomat is kitalálod.
- Mit beszéljek? Az imént azt mondtad, hogy te jobban szeretsz engem? Ez szinte fáj nekem. Szeretném tudni, mi okon mondod ezt?
- Mi okon? Hát hogy azon a debreceni éjszakán te úgy aludtál, de úgy, mint Hófehérke kisasszony az üvegkoporsóban. Én azonban... én nem aludtam egy percet se.
A szemembe nézett, hajh, de milyen mélyen a szemembe nézett! és szomoru mosolygással halkan felelte:
- Tudod, hogy aludtam? Bizonyosan tudod?...
És a vállamra hajtotta a fejét. S fehér, bús arcán végigcsordult a könny.
Énbennem elállt a lélekzet.
- Mariskám, édes üdvösségem! Most azonnal tárd fel a lelkedet, különben én vagyok a világ legboldogtalanabb embere! Mert valami van köztünk, amit még el kell háritanunk, de én homályos szemmel állok, mint a vak.
- Pillanatnyi ellágyulás volt, - rebegte szelid-szomorkán mosolyogva. Az a gondola bánt, hogy maga szenved mellettem. De lássa, nekünk a jövőbe is bele kell látnunk. Mi nem vagyunk csupán a magunké!
- Beszélj kérlek világosan, - szóltam reszkető lélekkel, - beszélj kis apácám! Mert éreztem, hogy a köztünk lebegő titok abban az órában szétpattan.
Magam mellé vontam a diványra és tenyerembe fogtam a két vállát, néztem az arcára, hogy az arcának egy mozdulata se kerülje el a figyelmemet. Ő is a szemembe nézett. Nyugodtan tiszta tekintettel és tiszta nyiltsággal beszélt:
- Te férfi vagy, szabadon rendelkezel magaddal. És a magad hajóján viszed mindazokat, akik az érzéseidbe bele vannak foglalva. Én is szabadon rendelkeztem magammal, amikor neked nyujtottam a kezemet, és azt mondtam: Tied vagyok. Se téged, se engem nem ültethet a vádlottak padjára senki. Csak egy biránk lehet, odafönn a csillagok fölött. De mi nyugodtan lépünk a Bölcsesség itélőszéke elé, és tiszta homlokkal, nyilt szemmel fogjuk mondani: Uram, igen szerettük egymást!
S ajkával érintette az arcomat, aztán folytatta:
- De gondolj kérlek arra... hogy ameddig mink csak ketten vagyunk, élhetünk nyugodtan a világ háta mögött, a világgal nem törődve, és mikor én a szemedbe nézek, azt mondhatom: Te jó, te becsületes, te igai férjem és uram! - és mikor te az én szemembe nézel, azt mondod: Te igazi párom, te igazi feleségem. Igy mondod?
Bólintottam reá. Ő fájdalmas arccal, elakadó lélekzettel folytatta:
- Hát látod, igy vagyunk míg ketten vagyunk. De gondolj kérlek... arra,... hogy nekünk... (Lecsúszott a földre a medvebőrszőnyegre, s imádkozó kézzel térdelt előttem.) nekünk nem szabad e Földre engednünk... egy harmadikat. Mert bármennyire is szeretnénk őt,... ha a vérünkkel táplálnánk is, mint a pelikán,... és mind a kettőnk szeretete lenne a levegője,... neki mikor... mikor megérik az elméje, joga van arra, hogy a szemünkbe nézzen, s elénk csapja a keresztlevelét, s azt mondja: Ti gyalázatosak!
És akkor heves sírással omlott reám.
Én a liszaboni földrengést éreztem a mellemben. Épületek, tornyok, bástyák dőltek bennem össze. S összekavarodott bennem a világ-mindenség.
Igy ültünk percekig. Én mint valami kőszobor, ő a medvebőrön, a térdemre hajtva könnyekben fürdő arcát.
- Ugyan kérlek, - mondottam aztán. Rémképekkel álmodol! Ez a kisködmen meséje.
És törülgettem a könnyeit.
- Ne sirj no, hiszen még nincs itt! És fölemeltem a földről magam mellé. De hiába tréfálkoztam vele, éreztem, hogy nem gyermekkel beszélek.
- Mosolyogj hát rám édes napvilágom! Letörülte a könnyeit, és mosolygott reám.
- Köszönöm, - rebegte, - hogy olyan erős voltál. Láttalak téged megállani, egyszer a szobám közepén... s láttalak, éreztelek azon a másik éjszakán, tudod ott Debrecenben, mikor éjfélután két órakor megcsókoltad az arcomat. Bántam már, hogy el nem bocsátottalak, de mégis lehetetlen volt: annyi lett volna, mintha kilöktelek volna, vagy legalábbis éreztettem volna veled, hogy én mégiscsak nem vagyok feleséged. Nem ezt érezted volna?
- Nem tudom. Én csupáncsak arra gondoltam, hogy a te klastromi nevelésed van közöttünk, éshát azt se hálálhatom meg soha, amennyire enyém vagy. Azt gondoltam irtózol...
- Csak ezt a szót ne, - vágott közbe a kezét a számra téve.
- Hát: tartózkodol. Annyicska az ügy, hogy kiméltem a lelked harmóniáját, nehogy megzavarjam. Aki valamit bűnnek érez, bűn az valósággal. És aki valamit nem érez bűnnek, ha felakasztják is érte, nem bűnös. Engem csak az komolyitott, hogy hozzám jöttél feleségül, s nem lettél mégse az.
- Kérlek Miska, kérlek! - fakadt ujból könnyekre, és a mellemre vetette magát. át- meg átölelt, csak ezt az egyet ne mondd soha, hogy nem vagyok feleséged. A szivemet téped vele. Nem mondtam-e mindig, hogyha te akarod, ha te parancsolod... Alku nélkül, lakatolatlanul léptem hozzád! Igazold azonnal, de azonnal, hogy jónak és igaznak érzed magad ebben a percben is!
- Igazolom, igazolom, - hagytam rá mosolyogva.
Mert olyan hévvel-lobbal mondta az utóbbi mondatokat, s annyira nem volt igaza, hogy el kellett mosolyodnom.
- És úgy-e az én gondolkodásom helyes... arról a harmadikról?
Vállat vontam, bizonyára olyan arccal, mint Munkácsynak a Pilátusa. Azután összeszedtem mégis magamat:
- Nem. Nem gondolnám... Az lehetetlen.
Elképedve nézett reám.
- Én a gyermekeimet úgy nevelem, folytattam, - hogy soha nem csaphatnak én elejbém semmiféle bizonyítványt. Az én gyermekeim, ha felnőnek s visszanéznek a gyermekkorukra, csak hálával emlékezhetnek reám. Hiszen mindig velök voltam, míg csak téged meg nem ismertelek. Az én gyermekeim öreg korukban így fognak szólani: Az én apám jó ember volt! És ha neked is lennének gyermekeid, azok is azt mondanák: A mi anyánk angyal volt.
A fejét lecsüggesztve hallgatott. Erre a szavamra azonban a fejét rázta.
- Nekem, megvallom, - folytattam, sokszor elringató kedves gondolatom volt, hogy a te szépségedet átadod majd egy okos és vidám leánykának, vagy az én vonásaimat egy komoly és bátor fiukának. És te lehetetlennek tartanád, hogy a mi gondolkodásunk belenevelhető legyen bárkibe is, aki a. szivünk melegén növekedik fel?
- Lehet, - mondotta maga elé mélázva. De hogyan biztosíthatom őt az ellen a kegyetlen tőrdöfés ellen, amelyet érezni fog, mikor ráeszüdik, hogy a vezetékneve az én vezetéknevem és nem a tiéd? Milyen szemmel fog reánk nézni aznap? S ha nagyon szeret is bennünket, nem lesz-e mindig egy kénytelen, egy elűzhetetlen gondolata, amely... az anyját... megveti!
És ráborult arccal a divány hátára. Percekig maradt úgy. Aztán fölkelt, rámnézett vizes szemmel, szomorún.
- Ne haragudj rám, vigasztaltam magamhoz ölelve.
- Bocsáss meg! - rebegte válaszul, bocsáss meg. Nem ellenkezésképpen mondottam mindezt. Te akartad, hogy nyilt legyek. Nekem a nyiltság betegségem. De legyen mindig, ahogy te akarod...
Barátom, ez a Föld nem ötletből való alkotás a Teremtőnek. Kellett. Javitóinézet, mint az aszódi. A világ teremtésének bibliai leirása, csak ködös allegória. A fejletlen embereknek, akik másképp nem értenék meg. Micsoda gyermekség azt hinni, hogy Isten nekiáll és felszántja a fekete végtelenséget, s vet beléje csillagokat, mint mink a búzát. Minek az neki? Nekünk kellett, nem neki.
Azt kérded, hogyan tartozik hozzá a világ teremtése ehhez a családi jelenethez? Hát barátom, igaz, hogy két palack somlait elpoharaztunk, de azért egybetartozik. Mert igaz-e, hogy már nekünk csak felhőtlen lehetett volna az egünk, - hiszen az eggyetlen nő volt a Föld kerekségen, aki meg tudta velem szerettetni magát. És mégis, látod, a mi édes-tejünkbe is belecsöppenti az ördög azt az egy csöpp tintát, amivel egy vezeték-nevet le lehet irni.
Nincs tiszta boldogság a Földön! Szenvednünk kell barátom, mégakkor is, ha a boldogságunk minden virágát nekünk nyujtja a szerencse keze. Mariska azt mondja, hogy valamikor régedesrégen a boldog másvilágon éltünk az örökkévalóság ölén, de a szabadakarat szekerén eltávoztunk Istentől. Meglehet, hogy mink voltunk azok az angyalok, akiket bukottaknak mond az Irás. Valami nagy kormos világba tévelyedtünk, s így kell megtisztulnunk könnyekben és szenvedésekben. A földi világ a tisztuló helyünk. Nem tudom. De én mindent elfogadok, amit Mariska mond. Mindent, mert ő okos, ő felsőbb világból szállt erre a kőszénbűzös keserves Föld- tekére.

*

Az állomás harangja belekondult a beszélgetésükbe. Ütött egyet, kettőt... tizet; huszat.
Miska fölugrott és kisietett. Magam is kimentem.
- Tiz perc múlván itt a vonat, - mondják a folyosón.
- Hány percig áll itt? - kérdezte Miska.
- Egy percig.
- Van forró vizük?
- Van.
- Forrázzanak jóféle teát, és készítsék el akkora. Valami jó sonkát is mellé! A pincér hozza fel a vonatba, abba a kocsiba, amelyikbe én megyek. Fizetem az edényt is.
S visszaült. Az óráját maga elé tette, és töltött a poharunkba.
- Hallod-e, - mondotta kérő szemmel, - lekötelezhetnél engem egy nagy szivességgel.
- Igen szivesen.
- Hát nézd: hogy itt teveled találkoztam, arra gondoltam, hogy te az én történetemet megírhatnád. Én már készültem arra, hogy megírom magam, és kinyomatom, de tudja a manó hogyan van, mihelyt tollat veszek a kezembe, nem az kerül a papirosra, amit szándékoltam. Mikor elolvasom, úgy vagyok vele, mint Izsák Jákobbal: a kéz amelyik ír, az enyém, de a hang, az nem a enyém. Már a harmadik mondatnál azt kell irnom, hogy: miszerint. Az ördög vigye el azt a miszerint-et, soha az én nyelvemre nem jön, de ha irok, mingyárt ott a miszerint. A tollat akkor a földhöz csapom, és mérgesen tünődök azon, hogy hogyan tudtok tik annyit irni miszerint nélkül.
Kocintott velem, s a bajuszát gondosan megtörülte.
- Hát hallod-e komácskám, írd le ezt az én történetemet hiven, de igen hiven, ahogyan elbeszéltem. Csak éppen a vezetékneveket hallgasd el, vagy forditsd más nevekre.
- Megírhatom, - feleltem, - csak azt nem értem, hogy mi szivesség van abban, ha mindezeket leírom. Mások az ilyesmiért haragusznak.
Csodálkozva meresztette rám a szemét.
- Nem érted? Ezt nem érted?
Vállat vont és boszusan oldalt-fordult. Belefüstölt a levegőbe, és újra vállat vont.
- Hogy lehet ezt nem érteni? Hát... ha nem érted, ne írd meg. Én elvégre nem erőltetlek.
Fölkelt, s kinézett az ablakon. Aztán végigjárt a szobán, meg ujra visszatért az asztalhoz. Fölemelte a palackot: megnézte, mennyi bor van még benne?
- No, - azt mondja, - hát a búcsúpoharat...
Hogy letette a poharat, megint leült.
- Hát pedig ez nagyon érthető, - mondotta rosszaló hangon. Én azt a könyvet elteszem. Érted már? Elteszem. Aztán tudod, ha mégis... ha mégis megjelenik az a Hatalmas... akkor majd ha érett elméjü lesz, becsempészem a könyvei közé. Ezt már vörös arccal mondta, és érzett a hangján, hogy ettől a magyarázattól szeretet volna megkimélkedni.
Fölkelt és magára öltötte a bundáját. S míg ezt cselekedte, a fejét rázogatta:
- Hallottál olyat valaha barátom, hogy valaki előre vezekeljen?
Megnézte az óráját. A vonat ideje közeledett. Az én vonatomnak a debreceni nyomában kell megérkeznie. Csengettem. Fizetünk. Azután lementünk. A vonat a lokomotiv gőzfelhőjében duhogott be. A havas ablakokban utasok alakja mozgott fel és alá. Egy konduktor rekedt hangon kiáltotta:
- Egy perc!
És az állomás levegője megtelt kőszénszaggal.
Egy elsőosztályu kocsi ablakából fiatal női arc mosolygott felénk. Az ablak közepét törülgette a zsebkendőjével, és Miskára mosolygott: kopogtatott az ablak üvegtábláján.
Hosszukás arcu fekete szemü nő volt, és fehér egyszín arcú, szebb, mint gondoltam. Ámbár éjjel, lámpavilágnál bizonytalan a szépség. A nyakát fehér boa takarta, a fején meg fekete női kalpag volt. Többet nem tudok róla mondani.
Miska felrohant a bundával és a teás szolgával, s elvegyült az utasok között.
A mosolygó arc is eltünt az ablakból. Azután a vonat lomha pöfögéssel indult a további útjára, és csakhamar eltüsszögött. Csak a két vörös lámpás kisebbedésén látszott még kisideig a havas és mégis fekete éjszakában, hogy a lokomotiv merre viszi.

VÉGE.

UTÓSZÓ.
Az egyház azt mondja:
- Akinek a kezét egyszer a pap egybetette a tieddel, ember azt többé el nem választhatja.
Én meg azt mondom:
- Amely házasságban nincs egysége két szivnek, az a házasság bűn. Mert a házasság szentség, nem hazugság-takaró. Az ilyen állapot vétek magunk ellen, embertársaink ellen, a nemzet ellen, emberiség ellen. Ezt az Isten nem helyeselheti.

/Írta: Gárdonyi Géza/

Read 2541 times Last modified on August 01 2011

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

Read 3845 times 1
J. A. Deutch - A möbius-metró
A metró bonyolult, szellemes hálózata a Park Street-i csúcspontból ágazott szét. Kitérõvágány kötötte össze a Lechmere-vonalat az Ashmont-vonallal - erre…
Read 3099 times 0
Gyógyító Web Gömb Projekt
  Valerus Santus vagyok, webgyógyító programozó. Több mint tíz éve foglalkozom a spiritualizmussal és az informatikával. E két tudomány integrálásával…
Read 3094 times 0
Sólyom beavatás
  1973. december 17-én egyedül voltam a házban, egyszercsak éktelen riadalomra kapom fel a fejemet. Akkorát szólt, mintha teljes, tíz…
Read 2945 times 1
Spritizmus
Magyarországon sokan foglalkoznak a lélekidézéssel. Magam is részt vettem harminc vagy negyven ilyen ülésen. Megtörtént, hogy a lelkek neveket is…
Read 2772 times 1
Egy fenomén születése
Rózsikánál évekig semmi baj nem volt, míg végig nem döngölt rajta a parapszichológia. Ez egy esős őszi napon történt, amikor…
Read 2673 times 0
A jellem műveltségéről
Önelégülten és büszkén gondolsz arra, hogy elolvastál és megértettél néhány könyvet, gyarapítottad ismereteid, megtudtál valamit a természetről vagy az emberi…
Read 2632 times 2
Márton G. - A végtelen
Apámmal rohanunk a sínek mentén. Elõttünk a távolban a kígyó, ami üldöz minket. Feléje rohanunk, csak így menekülhetünk meg elõle.…
Read 2632 times 0
Extrémmosogatás
Két dolog nem volt itthon: wireless router és mosogatószer. Mindkettőből a szokásost vettem, Linksys WRT54G és citromos P u r.…
Read 2542 times 0
Az a hatalmas harmadik - 2.rész
Egy délután záporesső kerekedik. Bemegyünk addig a szobájába. Ahogy ott ülünk, azt mondja nekem:Szeretném ismerni a maga életét, mint a…
Read 2526 times 0
A novaji asszony
Régen hallogatom már hirét a novaji asszonynak. Azt beszélik róla, hogy látja az elköltözöttek lelkét s lelát a föld mélyébe,…
Read 3913 times 0
Mi a csudát tudunk a világról?!
2005 augusztusában kezdték vetíteni a mozikban a fenti címû filmet, amelynek eredeti angol címe ez volt: "What the Bleep do…
Read 3069 times 0
A kapcsolat
A film számos ponton különbözik a regénytõl. Néhány kulcskarakter hiányzik, vagy más formában jelenik meg. A kis Ellie félárva. Édesapja…
Read 2876 times 0
Stigma
Frankie Paige huszonéves lány, aki fodrászként keresi a kenyerét. Jár is valakivel. Olyan lányt, mint õ, akár több százat is…
Read 2805 times 0
Fehér zaj
Az igazság odaát van, de azért átszűrődik belőle valami hozzánk is. Mert a halottak beszélnek hozzánk, és ha jól figyelünk,…
Read 2741 times 0
Angyalok városa
Aggódó hang. Egy anyáé. Egy beteg kislány. És a sarokban az ágy mellett egy feketekabátos férfi. Nyugodtan szemléli az eseményeket,…
Read 2739 times 0
A forrás
A The Fountain egzisztencialista kérdéseket dolgoz fel: a film élet és halál, férfi és nő kapcsolatának a rapszódiája, keveredik benne…
Read 2678 times 0
Csodálatos álmok jönnek
Van-e élet a halál után? - ez a kérdés bizonyára több szempontból is bekerülhetne a Guiness Rekordok Könyvébe: mint a…
Read 2612 times 0
Mátrix
"Mi az a Mátrix?" Neó-t, (Keanu Reeves) a komputer hackert nem érdekli a kérdés. 1999 van, és õ a komputeres…
Read 2494 times 0
A végtelen tizedes meg a többiek
Aronofsky filmje emlékeztet arra, amit korról korra újra felfedezzünk: számokba vagyunk fojtva.
Read 2473 times 0
Hatodik érzék
Van egy kilencéves srác. Rendkívül zárkózott, a suliban sincsenek barátai, és az édesanyja sem tud mit kezdeni vele. Cole más…

KÖNYVAJÁNLÓ