Az a hatalmas harmadik - 1.rész

Rate this item
(0 votes)

Az állomáson sokáig kellett várnom. A hófuvás mindenfelől késleltette a vonatokat. Délben jelentette a portás, hogy a debreceni vonat csak estére várható, a kassai meg csak éjfél felé.
- No, hálistennek! - káromkodik az egyik utas, - ismét erősödhetünk a türelem erkölcsében.
Az állomás szomszédságában szállót látok. Mondják, hogy a vasuti vendéglősé. Bementem az ebédlőbe, és fütött szobát rendeltem. Az volt a szándékom, hogy megebédelek, aztán behuzódok a meleg szobába: alszom vagy olvasok, vagy nézem a havas időjárást az ablakból.
Az ebédlőben minden asztalnál ültek. A legnagyobbnál vasuti tisztek, a többinél utasok.
Hová üljek?
Az egyik sarok-asztalnál csak egy embert látok: asztrahánsapkás földbirtokos-féle. Az már meg is ebédelt: ujságot olvas.
Amint hozzá közeledek, fölemeli a fejét. A vér megfagyott bennem:
- Ez az ember, ez a vércse-arc! ez a szemöldökei alól néző mély-tekintetü szem! hiszen ez halott! Halálnak halálával meghalt jóbarátom!
Az ő világból való eltávozása nem volt is valami közönséges, hogy mással téveszthetném össze: maga-gyilkosa volt. A Pannonia-szállóban lőtte magát sziven. Az ujságok hasábos cikkekben közölték a hátra-hagyott leveleit.
Azokból a levelekből, meg az ujságok leirásából tudtam meg, hogy az én gyermekkori barátom valami elektromos találmánnyal tökéletesitette a telegráfiát. Egy esti ujság közölte a képét is, amint ott fekszik a karosszéken, a fejét a mellére lógatva; kezében a füstölgő revolver.
De legérdekesebbek voltak a levelei. Bocsánatot kért bennök a nyilvánosságtól, hogy tettével megbántja a vallásos érzést és a rendet. De, - így magyarázta, - ha az összeroskadó lovat szánó szemmel nézzük, igazságos-e hogy az összeroskadó embert megvetéssel ítélje meg a közvélemény?
Tudom, - így írta, - bűnt követ el, aki elrombolja a testét, amely bizonyára nem a véletlen alkotása. De ha valaki kész rá, hogy elszenvedje a büntetést, - amely bármi lesz is, nem lehet olyan gyötrelmes, mint az élete, - bocsássanak meg neki és hátrahagyott családjának. Bocsássanak meg, akik csak a tettet láthatják, s nem a tett okait.
Egy ujság azt irta, hogy sikkasztott.
Ezt másnap a pósta megcáfolta.
A másik ujság azt irta, hogy a családi élete volt szerencsétlen.
Ezt nem cáfolta meg senki.
Én akkor a Balaton mellett nyaraltam, s megkönnyeztem őt. Gyermekkorom legszebb emlékei füződtek hozzá. Együtt jártunk elemibe, gimnáziumba, együtt is játszogattunk a hajó-abroncstól kezdve az első szerelmes levélig.
Eszembe jutott, hogy különös fiu volt. Már akkor is komoly-szemü s büszke nyaku. Csak kevesünkkel barátkozott. Az apja, egy meredek katonatiszt spártaiasan nevelte. Meg is látszott a fiun. Egyszer, harmadik gimnazista korában, beszekundázott. Első volt pedig köztünk, de a latin professzor m nem szerette. A professzorokban is megvan, hogy némelyik ételt gyülölik. Egyik a sárgarépát gyülöli, másik a kalarábét. Ilyen kalarábé volt Miska a latin professzornak. Amint mondom, beszekundázott. A kérdésre senki se tudott volna megfelelni az osztályban, olyan nehéz és váratlan volt. Miskát a tanár összebutázta, gazkölyközte. Nagy izgalom a némaságba dermedt osztályban: az eminens szekundáz és butázzák! Nem tagadhatom, hogy kissé örültünk is az ügynek.
Mikor a tanár kiment, Miska megvetően mormogott:
- Nyomorult fráter!
Valamelyik árulkodó kölyök utána lódul a tanárnak és ellihegi neki. A tanár visszatér, rárobog:
Nomorult-fráternek mondottál engem?
Mink megkövölünk a rémülettől, Miska elsápadt. Hallgatott, nem tagadott.
Erre a tanár... De jobb erről nem beszélni.
Miska nem kapta el a fejét. Állta a brutális csapásokat, mint a katonák. Könnye se pottyant.
Attólfogva valamennyien szerető szemmel néztünk reá. Mintha értünk is szenvedett volna.
Katona-iskolába került, de nem jutott tovább a hadnagyságnál. Kilépett és megházasodott. Mindenki tudja, mit jelent az, ha valaki leveti az uniformisát és megházasodik? Szegénységet jelent és boldogságot.
De Miska nem volt boldog. Minden férj az arcán viseli a házassága bizonyitványát, hogy jó a felesége vagy nem? Miska komor volt, szinte szenvedő. A postán, ahol hivataloskodott, nem beszélt senkivel. Társaságba nem járt. A régi barátjait is kerülte.
És akkor öröködött az arcára az a komor vércsekifejezés.
Én abban az időben csak egyszer találkoztam vele. Egy vasárnap délután. Villamos kocsin, a Múzeum-köruton. Mellette egy köznapi arcú, igen fekete hajú, - afféle lószörhajú, - nő ült. Bemutatta, hogy a felesége. Az első pillantásra láttam, hogy az asszony sohse nézi a ruháját tükörben. A következő percekben már azt is láttam, hogy lelkileg se volna érdemes tükörbe nézgelődnie.
Többet nem találkoztam velök. Egy közös barátunk ujságolta aztán, hogy az asszony elhagyta Miskát. Valami hozzáillőbb emberhez csatlakozott.
Elmentem akkor a postára, hogy gratuláljak neki s ha kell, vigasztaljam. De azt mondták, hogy előtte való napon kilépett a hivatalából.
Akkor hallottam először, hogy valami találmánya van, s hogy immár gazdag ember. S utána két hónapra történt a véres história. Tehát meghalt.
És mégis itt ül! Itt ül előttem a vasuti vendéglőben.
Hallucinálok? Vagy a természet játékából egy épp olyan ember is él a Földtekén? Lehetetlen ennyire egyeznie két emberi arcnak! Nem lehet másnak ilyen mélyen ülő erős szeme. És ez a keskeny, hideg arc, hosszukás ujjak... nyakkendő... Csak annyi a változás, hogy vörhenyes szakált eresztett, és a gazdálkodó urak ruháját viseli. De ez oly csekély másulás, hogy azonnal a nyakába borultam volna, ha holtnak nem tudom.
Állok, nézek, mint Lóth felesége a sodomai dombon. Hátha valami öcscse? De hiszen neki nem volt öcscse!
A rejtelmes ember is fölemeli az arcát.
Néz.
Egyszercsak megszólal:
- Nini! Te vagy!
Erre méginkább megrezzentem.
- Én csak én volnék, - hüledeztem, de te...
- Hát én is csak én vagyok, vagy mi?
De már akkor ő is olyan zavart volt, hogy lehetetlen volt meg nem látnom.
- Bocsáss meg! - mondottam akkor már nyugodtabban, - ha netalán inkognitóban utazol...
- Inkognitó? Micsoda beszéd ez!? Gyere, hadd öleljelek meg! Hiszen csakúgy szeretjük tán egymást, mint azelőtt!
S megölelt.
- Szervusz öreg!
- De kérlek, - mondottam, - ne zavartasd magadat: látom az orrodról, hogy valami utadat keresztezem. Valamikor arról voltál te nevezetes, hogy sohase hazudtál...
- Hát... most se...
- De most igen. Láthatod én is egyenesbeszédű vagyok. Fönt fogok ebédelni a vendégszobában.
- Várj. Csak egy szót... csak egy kérdést, - s az arca pirosra vált, a kezemet megragadta, - ismerted te az öreg... -nét?
Egy nevet mondott.
- Soha hirét se hallottam.
- Vagy azt a fiatal nőt, aki nála lakott?
- Sem az öreget, sem a fiatalt.
- Gödöllőn nincs ismeretséged?
- Egy lélek se.
Nézett rám, mintha még valamit szeretne kérdezni, aztán megrázta a kezemet.
- Nem bocsátalak el, - mondotta. - Itt kell maradnod! Hiszen olyan régen nem láttalak!
A szava a régi szerintevaló, meleg szó volt. Szeméből is a régi nyiltság sugárzott reám. Fekete szeme volt, s immár bizony ráncok környezték a szemét. Mind a ketten haladunk a negyvenbe.
- De te nem vagy egyedül, - haboztam még mindig állton.
Mert egy rókamálas asszonyi bundát láttam mellette. Ott hevert a bunda a széken.
- De egyedül vagyok. Ez a bunda az asszonyé, a feleségemé.
Ezt a szót: feleségemé, különösen megnyomta, s utána szaporán pislogott.
Ez megint furcsa volt.
- Ugyan ülj le már! - kiáltotta vigan.
Leültem és ebédet rendeltem.
Miska arcáról elmult a zavarulat. Szeméből egy tiszta és derült lélek sugárzott reám.
Mert tiszta ember volt ő, mikor még fiatalabban ismertem, azok közül a ritka emberek közül való, akik mindig egyenes úton járnak, s mindig az első gondolatukat mondják ki.
Csak néztem:
- Hát beszélj. Mi vagy most? Hol élsz? Hogyan élsz? A feleségeddel megbékültél? - kérdeztem a bundára pillantva.
A feleségemmel? - felelte a fejét rázva. Meghalt?
- Meghalt?
- Rám-nézve.
Erre egy kis szünet szakadt a társalgásunkba. Láttam, hogy véletlenül sebet érintettem. Ö meg talán azon gondolkodott, hogy beszéljen-e az asszonyról?
Végre is legyintett:
- Ifjúkori ballépés volt az csak. Nem is ballépés, berántódás.
S hogy én erre nem feleltem, folytatta:
- Fiatal voltam, és abban a korban, mikor még a testünk erőkkel és lángokkal van tele. A fiatal embert az a szoknya üti le a lábáról, amelyik legközelebb van hozzá: Ne pörköltet rendelj: nem jó. Igy télen, mikor a vonatok rendetlenül járnak, a vendéglő konyhája is rendetlen.
Hallgattunk. Aztán ismét ő szólalt meg:
- Az a házasság barátom olyan volt az életemben, mint amilyen a hét rossz esztendő volt Egyiptomban. Hét másik esztendő kellett, hogy kiheverjem.
- Magam is láttam, hogy nem hozzád illő.
Miska arca elborult.
- Bizony nem voltunk eggyek soha. Csalt engem még csekélységekben is. Csalt mindig. És az első és legnagyobb csalása az volt, hogy elvetette magát velem.
- Bizony, a természet is csal: angyalokká szépiti a nőket, míg fiatalok.
- Az ő szépsége... (Legyintett.) Gondolhatod, mért vettem el? Azért, mert egy este értesített, hogy baj van. Mit tehettem egyebet? letettem a tiszti ruhámat. Két hétre rá megesküdtem vele.
- Ez helyes, - bólintottam nyugtalanul. -
- Helyes a ménkűt! Ostobaság! Dehát akkor magam is azt gondoltam. No és aztán hát mi történik: elmulik egypár hónap, se szó, se beszéd többé a bajról. Egyszer aztán kérdezem, hogy hogy és mint van a reménység? Az asszony vállat von, és egykedvüen feleli, hogy tévedett. Mintha csak arról volna szó, hogy kedd van-e vagy szerda?
- Gyerünk át a szobámba, - mondottam, hogy e kellemetlen kirakodásnak véget vessek. Mennyi ideig kell várnod?
- Négy-öt órát.
- Nekem is.
Fölmentünk a vendéglői szobába. A kályha már égett, csakúgy bőgött. Hozattam a vendéglős legjobb borából, s a kályha mellé ültünk. Mingyárt otthonosan éreztük magunkat.
- Esszerint ujra megnősültél? - kérdeztem az első kocintás után.
- Meg, - felelte Miska. - Neked legalább azt mondhatom, hogy meg. Te mindig jó barátom voltál, és talán testvérem is egy előbbi életben.
S elgondolkodva nézett a kályha tüzébe.
- Ugylátom asztalmozgató vagy.
- Félig-meddig. Rendjén-valónak ismerem, hogy ha már egyszer élünk, éltünk előbb is. Élünk az élet után is, - a földi élet után, - élünk uj meg uj testben, uj meg uj életet, más és más világban. A végtelenség eléggé tágas erre. A látható mindenség mi más célra volna megalkotva? Vagy te is azt véled, hogy, az a sok különféle csillag csak plafon-dísz?
Szivarra gyujtott, és vidáman pillantgatott reám.
- Kikorrigáltam azt a fiatalkori ballépésemet.
- Hát nem féltél másodszor is?...
Mosolygott:
- Óh ez nem olyan asszony! Ez barátom: földönjáró angyal! Mindig csodálkozok, hogy nyoma marad a lépésének a homokban.
És az én szivaromnak is tüzet gyujtva, folytatta:
- Olvastad, hogy egy találmányom...
- Olvastam.
- Hát az fordított nekem valami harmincezer forintot. Azon a pénzen vettem egy kis birtokot itt a Felföldön. Gazdálkodok Nem nagy föld, de megélhetünk belőle tisztességesen, szabadon.
- Az a fő.
- Arkimédes egy horgot kért az égen, s ha azt megkaphatja, kimozditja a világot a. sarkából. Én barátom, ha olyan horgot kapok az égen, én inkább fölakasztom rá a világot, hogy ne mozogjon. Szabadság és csöndesség, e kettő kell nekem! énekelte volna Petőfi is már harminc éves korában. Mindig csak ezt kértem az Istentől. Végre meg is kaptam. Mondhatom neked, hogy arcra borulva hálálkodtam az Istennek, mint a török.
- Dehát ha megnősültél, mégis csak kárba veszett az imádságod!
Misa rámnézett és pislogott:
- Én nem mondtam azt, hogy megnősültem.
- Bocsáss meg, így értettem.
- Azazhogy... miért ne mondhatnám...
Elvégre a nősülés szónak sokféle értelme lehet. Ha szótagokra bontjuk, még nő-sülés és nős-ülés kikerül belőle.
S nevetett.
- Lám még szójátékot is faragok.
Aztán elkomolyodott. Leverte a hamut a szivarjáról, és tovább beszélt:
- Mikor azzal a szerencsétlennel összekerültem, lassankint meggyűlöltem benne minden nőt. Nagy kedvvel olvastam, hogy az agyuk kisebb a miénknél, és hogy tizennyolc éves korukon túl már nem okosodnak. Művészetben eredetit nem produkálnak. Tudományban uj utat nem törnek. Filozófusok között női nevet nem olvashatunk. Még a nótáikat is férfiak csinálják. Még a divatjokat is férfiak eszelik ki szezonról szezonra. Hazugok, szineskedők, irigyek, mindenképpen örökkön-gyermek teremtések. Magam aztán tovább kapartam róluk az aranyozást. Még a származásukat is az értéktelenségüknek írtam a rovására. Azt mondtam, hogy a női test akkor keletkezik, mikor a férfi pillanatnyilag gyöngébb a nőnél.
- Ebben lehet valami...
- Semmi. Tévedés. A lélek alkotja a testet, a lélek amelyik megszületni akar.
- Ez se bizonyos.
- Semmi se bizonyos, csak az bizonyos. hogy a világban van valami nagy rend, amit mink a mi kis eszünkkel aligocskán látunk. Hát; mondom, megvetettem a nőket abban az időben, mikor a hetedik szentségnek rámszakadt a gerendája. Gondoltam: minek láncoljam össze magamat megint egy angyalbőrbe bujtatott bestiával? S neveltem a gyermekeimet, ahogyan lehetett.
- Tehát gyermekeid is maradtak?
- Két fiam, meg egy leányom. A leányt az asszony neveli, jobban mondva nála nevelődik. De ne beszéljünk erről. Betegitő érzés csak rágondolnom is.
Valóban az arca elszintelenült.
Megtöltöttem a poharát:
- Igyál. s ne beszéljünk az asszonyokról.
Ivott. Aztán kipillantott az ablakon:
- Ez hát cudar tél! Tegnap még sütött a nap, és a fák már rügyeztek, hogy virágozzanak. És ma ez a szibériai havazás...
Leült és sóhajtott:
- Barátom, tíz esztendeig éltem asszony nélkül, mint valami karmelita. És ha valaki azt mondta volna, hogy én még valaha megragadom egy nőnek a kezét és azt mondom neki: Légy a feleségem! hát annak azt feleltem volna, hogy... nem ismersz te engem!
- Hát mivel foglalkoztál?
- A hivatalommal. Aztán hogy azt elhagyhattam, olvasással, tanulással, gazdálkodással. Megtanultam németül, franciául, angolul. Lépésről-lépésre belejutottam egy szellemi világba, amelyből úgy néz az ember a földiekre, mint a felhők között szálló sasmadár.
- Hallod-e: énreám azért valami kevélyen ne nézz.
- Nono, hiszen nem úgy értem. Elvégre a kereskedők is tudnak németül, franciául, angolul. De a nyelvek csak vonatok: nem az a fő, hogy mehessünk, hanem hogy bejuthassunk rajtok egy-egy ismeretlen másik világba.
- És ez megelégített?
A fejét rázta:
- Éppen ez az barátom, amin csodálkoztam. Azt gondoltam, ha szabad madár vagyok, és sem éhezés, sem fázás nem fenyeget; gyönyörűségekkel teljes lelki életet élhetek.
Maga elé legyintett, és a szemöldökét felvonta:
- Nem hiszek többé a szentek legendáiban. Annak a hatvan-hetven kiló húsnak, amit földi életünkben magunkon kell hordoznunk, megvan a maga külön élete.
- No és ez zavar téged?
- Óh nem, egy cseppet se.
Dobolt az asztalon, s maga elé hunyorgott, aztán felkönyökölt és rámnézett. Olyan vizsgálódó arccal nézett rám, mint az orvos, aki a betegséget szemléli a páciense arcán. - Pajtás, - mondotta, - te afféle könyviró ember vagy: te találhatnál az én történeteimben egynéhány megírni valót.
És akkor különös tüz gyulladt a szemében; olyanféle tüz,mint mikor a vadásznyomra bukkan. - Az idő ma nem pénz, - feleltem az ablakra tekintve. De ha pénz volna is, téged mindig szivesen hallgatlak.
Mosolygott és összekoncitotta a poharát az enyémmel.
Azután elbeszélte, ami itt következik.

*

Hát pajtás, elmondom neked, hogy mi történt velem azóta. Azóta, tudod, mióta eltökéltem, hogy lelki életet élek, és az asszonynépet kerülöm, mint a kolerát.
Mikor a találmányommal pénzecskét szereztem, elvonultam egy pusztára, egy kis vidéki város mellé.
Harmincnégy éves voltam s magam urának mondhattam magamat. Csöndben és békén éltem anyámmal meg a két fiammal.
Évenkint egyszer-kétszer fordultam egyet Budán-Pesten is, hogy a jóbarátaimat lássam, s hogy könyveket vegyek. Aztán ismét visszatértem a csöndességembe. A kisvárosban nem ismerkedtem, nem barátkoztam senkivel.
Azt kérded, hogyan lelet így élni? Hogyan lehet másképpen? Azok a kisvárosi emberek együtt nőttek fel: ismerik egymás kalapját, egymás ingét, jól érzik magukat egymás társaságában. De mit keressek köztük én, más nyájból való lélek, akit sem a zöld asztaluk, sem a fehér asztaluk nem érdekel. Se nem iszok, se nem kártyázok, se nem pletykázok.
Visszavonultan éltem, olvastam, gazdálkodtam, muzsikáltam, szobrászkodtam, s néha kimentem a fiaimmal az erdőbe, a patak mellé. Tanítottam őket arra, hogy a természet csodáit ne csak a muzeumi különösségekben lássák, hanem sokkalinkább a köznapi mindenben, ami körülöttünk van.
Igy folyt az életem csöndesen, mint a homokóra.
De látod, nem ura magának az ember akkor se, ha nem szolgája senkinek és semminek.
Az első hónapokban csak vállat vontam arra a bibliai szóra, hogy nem jó az embernek egyedül lennie.
- Vagyigen! - feleltem reá székelyül, - jó egyedül, csakis ez a jó!
Hanem időcske multával kezdett nekem hiányozni valami. Magam se tudtam eleinte mi. A leves is néha izetlen: okozzuk a vizet, a zöldséget, a húst, pedig csak egy késhegynyi só kell belé. Még nappal csak megvoltam egyedül, de este, mikor elfáradtan ültem a kályhám előtt, éreztem néha, hogy mégvalakinek kellene mellettem ülnie.
De kinek?
Ismered a közmondást, hogy akit a kígyó megmart, a gyiktól is fél. Budapesten és szanaszét az országban gyakran találtam én egy-egy kedves gyikra. De aludtam rá egyet, kettőt, s kidörzsöltem az álmot a szememből.
- A gyik is csak kígyó, csak épp hogy lábacskája is van.
A házasság, barátom, a leggonoszabb szerződés, amit valaha emberi elme kieszelt. Mert beledobhatjuk-e józanon az életünk minden vagyonát egy olyan háznak a megvételébe, amelyet csak kivülről ismerhetünk: de azután teljes bizonyossággal tudhatjuk, hogy kivülről éppen eladás céljára szépitették, cifrázták mindig, mindennaposan
Köthet-e józan ember olyan szerződést, amelyben holtáig kötelezi magát, hogy együtt fog élni egy valakivel, akinek csak az arcát, haját meg a keze bőrét ismeri?
Hiszen maga-magát sem ismerheti teljesen senki. Néha egy felindulásunk után megdöbbenve eszmélkedünk, hogy bennünk egy fenevad lappang, amely felindulásunkban tört ki először. A nőben is csakúgy megvannak az efféle elrejtőzött fenevadak. Mi történik veled, ha megkötötted a szerződést, s egyszercsak megjelenik a sziszegő vipera vagy az üvöltő sakál, vagy a pokolszemü tigris?
Szerződtél azzal az ismeretlen állattal is: lekötötted magad írással, esküvel, holtodig.
Azt mondod: van törvény az elválásról.
Szép törvény! Mondhatom neked, hogy azt a törvényt néhány száz esztendő multával az
emberi butaság muzeumában külön üveg alatt fogják mutogatni.
Évekig nem mozdultam ki a tanyácskámból.
Egyszer azonban olvasom, hogy Párisban kiállitás készül. Érdekelt az elektrotehnika fejlődése: mingyárt a megnyitásra elutaztam, megnéztem.
Visszafelé-jövet leszállok Budapesten, hogy meglátogassam egy képviselő rokonomat, meg néhány jóbarátomat. Különben is régen nem jártam Budapesten, és én is csak szeretem a fővárosunkat, - messziről.
Micsoda élet barátom! Egy külön emberfaj keletkezik maholnap: a köviemberek. Akiknek az élete helye a kő. Mint némely bogaraknak, amelyek a mezei és erdei kövek alatt tanyáznak! De azok a bogarak legalább éjjelenkint kijárnak onnan és élnek a zöldben. Az igaz, hogy a budapestiek is kijárnak éjjelenkint a Városligetbe, - csinnadratta!
Amint ott sétálok egy délelőtt a körúton, látok egy fekete ruhába öltözött leányt, meg vele egy szintén feketeruhás öregasszonyt. Vélhetőleg: anyja. Sétálnak. Az fogja meg a szememet, hogy a leány szokatlanul egyenes termetü, és majdnem azt mondhatnám katonás járású.
A nőkre én már régen nem ügyeltem, de ez a Nádszál-kisasszony abban a bokáig érő fekete szoknyában, az, barátom nem csupán nő volt. Az barátom műalkotás volt; a Teremtő művészetére gondolok.
De hol az a festő, hol az a regényiró, aki le tudja írni azt a könnyű járást, azt a méltóságos testalkatot, amint ott leng az aszfalton, s megszépiti az ott-létével azt a kővilágot. Tünemény! Hangtalan zene! Élő költemény az emberi mozdulatok szépségeiről!
Az arca nem afféle, aminőt a rajztanárok szépnek mondanak, de nem is csunya. A nyaka azonban hosszúkás, gyöngéden formás, mint a görög szobrok istenasszonyaié. És a lába, - barátom, Canova faragott olyan lábat hizelgésből Bonaparte Paulinának, a Napoleon hugának. Ott van az a szobor a Borghese-palota márványcsarnokában, Rómában.
Sétáltak. Követtem őket andalogva. Gondoltam: szebb-valamit úgyse láthatok Budapesten, mint ennek a leánynak a járását. Gyönyörködve szemléltem még a mellette haladó árnyékát is. Emlékezni akartam a járására sokáig.
Egy könyvkereskedés előtt megállanak. Nézegetik a kirakatát. Melléjök érkezem, s én meg a kirakat tükörében Nádszál-kisasszonynak az arcát szemlélem.
Furcsa volt magamnak is. Évekig nem néztem nőkre, s volt idő, amikor minden nőre azt mondtam... De erről ne is beszéljünk.
Nádszál kisasszonynak fekete a szeme és szomorú. Fülbevalót nem visel. A keztyün át gyürü se látszik a kezén.
- Néni, - mondja az öregnek, - ezt a sárga könyvet megveszem.
Nézem: melyik könyv az? Hát egy francia könyv: Bossuet-nek egy sárgaboritékos kegyes könyve.
Gondoltam: mennyire unatkozhatnak ezek otthon, hogy ilyen könyvnek a megvételére gondolnak.
Nézem az órámat: dél elmult. No nem várok már rájok, míg kijönnek. Felültem a villanyosra, s elmentem a Vadászkürtbe.
Délután négy óra tájban meglátogattam Marcit, a képviselő rokonomat. Szivesen fogadtak és nagy kotkodácsolással. Mert azok mind a ketten lármásak. A szalonjukban két vendégük ül. Képzeld el: Nádszál-kisasszony meg a nénje!
Nem említettem nekik, hogy láttam már őket. A női társaság a házasságom óta kellemetlen volt nekem. Mégis hogy valamit beszéljek, beszéltem nekik a párizsi kiállitásról. Persze nem az elektrotehnikai osztályról.
Kell is a nőknek tudomány! Az ujmódi kalapról beszéltem nekik, hogy milyent viselnek Párizsban, meg a csupalyuk fehér kabátról, amelyről nem lehet megérteni hogy ha se nem takar, se nem melegit, minek
Beszéltem unatkozó arccal.
A két idegen nőn különben se volt semmi szépség. Az idősebbik pézsma-illatos és nyirja az állát. A fiatalabbik meg széken ülve nem olyan bájos, mint jártában. Különben is, hogy a szobában nincs rajta fátyol, látszik, hogy túl van a húszadik esztendőn, és persze szomorú, mint a húsz esztendőn túlhaladt lányok szoktak lenni.
Később mondta aztán a képviselőné, hogy az idősebbik nő egy kuriai birónak az özvegye, a bús leány meg távoli rokon, akinek már sem apja, sem anyja nem él.
- Szép a szeme, - mondtam rá, hogy valamit mondjak.
S valóban szép is volt a szeme. A szeme pillájának a vonala volt feketébb, mint más nők szemén szokott lenni. Dehát sok nőnek szép a szeme. A természet is ajándékoz ékszereket. A magunkfajta ember pedig csak épp rápillant az ékszerre, és tovább megyen.
De én mégis visszatérek arra a leányra.
A neve: Mariska.
Nem unalmas neked, hogy minden harmadik nő Mariska?
- Nem. Mária szeretete van benne. Egy kis visszasugárzás a földről az égbe.
Vállat vont.
- Nekem unalmas. A keresztény vallás elpusztitotta az öltözködés poézisát és elpusztitotta a nevek poézisát. Ma már csak a lovaknak szép a nevök. De halljad tovább:
Másnap, amint a Kossuth Lajos útcáján kifordulok a trafikból, csoportosulást látok egy ház előtt. Odamegyek. Üvegcserepek ropognak a lábam alatt. Az aszfalton egy úri nő hever. Ájult vagy halott. A sokaság csak áll és bámészkodik körülötte.
- Mi történt - kérdezem boszusan.
Mert mindi boszankodok a városi emberek maflaságán. Valahányszor baj történik, nem az az első gondolatuk, hogy segítsenek, hanem hogy megbámulják, aki bajban van.
- Leesett egy ablaktábla, - felelik, - és agyonütött egy úri nőt.
Nézek a hölgyre: csakugyan halottnak látszik. Dehát mégis...
- Orvos! Van-e önök között orvos?
Hallgatnak.
Egy hang feleli:
- Már telefonoztak a mentőknek.
- Félre az útból! - kiáltottam ekkor azzal az ember-útálattal, amely mindig fölkel bennem, valahányszor a vérszagláló csődületet látom.
S a nőhöz lépek. Fekete ruhába öltözött fiatal nő. A kezén is elegáns, fekete keztyü. Az arca, haja és válla vértől piros.
- Vizet hozzanak! - kiáltottam.
S lehajlok és fölemelem. Amint az arcát jobban látom, megismerem, hogy a bús leány, az én Nádszál-kisasszonyom.
Már akkor érkezett segitségem is. Aki s vizet hozta, - egy boltos inaska. Szorgosan locsolta az arcát. A nő csak ájult volt, de a vére egyre buzgott a fejéből.
A kórház közel van, - gondoltam, - minek várjunk a mentőkre?
Megállíttattam az első felénk haladó bérkocsit: kiszólítottam belőle a kocsizókat, s felöleltem a leányt a földről.
Már akkor eszméletén volt. Szótlanul és szenvedőn nézett reám.
- Mariska, - mondottam, - megismer engem?
- Meg, - felelte bágyadtan. Köszönöm.
- Hát csak nyugodtan! Nincs baj. Orvoshoz viszem, hogy a vérzést elállítsák.
A kórházban találtunk három orvost is. Egy ápolóasszony leszedte a kalapját, kabátját. Az orvosok sulyos sebet találtak a fején.
- Koponya-repedés, - mondotta az egyik.
- Talán agyrázkódás is, - mondotta a. másik.
Mariska kábult volt. Nem távoztam, míg csak be nem kötötték. Akkor külön szobát kértem neki, és a lehető legjobb ápolást. A főorvosnak odanyujtottam a névjegyemet.
Mentem Marciékhoz és értesítettem őket a történtekről. Ők aztán a nagynénit értesítették.
Mármost a szemedből látom,hogy te mindebben szimatolod már a regény-illatot. Elgondolod magadban, hogy az a szenvedő sápadt leány a részvét hárfáját zendítette meg a szivemben; hogy másnap hálásan üdvözölt, s megkaptam dijtalanul az életmentő címet, s ezzel csakhamar bevitorláztam ismét a házasság kikötőjébe.
Hát először is mondhatom neked, és minden holdkóros regényirónak, hogy a szenvedő sápadt leányok rútak. Olyanrútak, mint a száraz meszelő. A nő csak akkor bájos, mikor egészséges és mikor mosolyog. A nyögő hölgy nem bájol álmokba, hanem testi nyomorúságunknak az irtózatába. Éshát minden komor arc vén, ha fiatal is, és a koros arc is fiatal, ha mosolygó.
Gondolom, - az se valami regényes, hogy a regény főfigurájának, a tündérnek egy ablaktábla esik a fejére. Virágváza ha volna, vagy majolika tál! De ablak, egy komisz ablak!
Másodszor, - úgy beszélek, mint valami professzor, - senkinek se volt oka úgy megátkoznia a szentházasságot, mint nekem. Az én házasságom a sír szélére lökött engem: pisztolyt sütöttem magamra.
Ez akkor történt, mikor a lapokban hire terjedt a találmányomnak. Az ujságirók tudod hogy nagyító-üveggel dolgoznak. Az egyik ujság azt hirelte, hogy félmillió koronát kaptam a találmányomért.
Képzelheted, hogy hányan keresték a Cimtárban a lakásomat! Jöttek a gratulációk. Jöttek a rég elveszett ismerősök. Jöttek a levelek, folyamodványok, jöttek a váltók, a nekem ajánlott zenemüvek. Minden bokor rokont, barátot, ismerőst termett. S az útcán, a vendéglőkben, sok ismerősöm elvesztette a pénztárcáját, vagy éppen aznapra volt rá kitűzve a végrehajtás. Eleinte csak adogattam. mert hazudni nem szeretek, később aztán annyira elkedvetlenedtem, hogy annak se adtam, akinek szegénységemben is szivesen adtam volna.
Harmadnapra berontott a szobámba az én becses feleségem is, és a lábamhoz borult. Játszotta a bibliai Magdolnát.
- Bocsáss meg! - üvöltötte könnypatakzás között. - Gondolj a gyermekeidre! Gondold meg, hogy én gyönge nő vagyok.
Irtózattal fordultam el tőle.
A kigyót fogadjam vissza? A kolerát fogadjam vissza? A pokolt fogadjam vissza? Akkor az anyám előtt térdelt le. Majd a gyermekeit ragadta meg, és azokat térdeltette elém. Éshát a gyermekek, szegény ártatlanok, látták, hogy sir az anyjuk, hát ők is sirtak. De még anyám is...
Mondd, mit tettél volna, ha te vagy én? Kérlek ne felelj. Azt úgyse fogod felelni, amit tennem kellett volna. Éshát azt gondoltam, hogy hátha ez egyszer mégis szent viz a bánat könnye?
De szóval nem mondtam semmit.
Neki persze elég volt a hallgatásom is. Mingyárt elhelyezkedett: rakta le a kalapját, a felső ruháját. Közben-közben a gyermekeihez futott:
- Itthon vagyunk, itthon ujra! Most. már minden másképp lesz...
- Asszonyom, - mondottam neki este, mikor a gyermekek már lefeküdtek, s magunkra maradtunk, - nem akartam, hogy valamikor az a másvilági BIRÓ így szóljon hozzám: Kilöklek téged irgalmatlanul, mint ahogy te kilökted irgalmatlanul a gyermekeid anyját! - hát becsülje meg magát, és éljen a gyermekeinek. De remélem, fölösleges mondanom, hogy csak a hajlékomba bocsátottam vissza, a szivembe nem.
S bementem a szobámba: ráforditottam a kulcsot belőlről.
Valami három napig megvolt az asszony csöndesen. A negyedik napon anyám már a falujába kivánkozott, s el is utazott. A szobában a régi rendetlenség. A gyerekek fésületlenek, mosdatlanok. Az asszony maga lomos, henye, lármás.
Az ötödik napon, mikor azt kérdeztem, hogy a gyermekek miért nem kapnak tiszta inget? azt felelte, hogy ő nem cselédem nekem. S kiment a konyhába és a sarokba csapott egy tálat.
Mert olyan természetü volt, hogy elképzelhetetlen csekélységek miatt lobbant haragra. Sohse lehetett tudni, hogy mikor, mivel mennyire sértődik meg. Ha rosszkedvü volt, sértés volt neki még az is, ha valaki jónapot kivánt neki. S ő csaknem mindennap megsértődött. Megokositani, kimagyarázni, hogy semmi oka sincs a felbőszülésre, csak olaj volt a tüzre. Kiragadott egy szót, és uj vádat csavart reá.
Hol a fenébe teremnek az ilyen bestiák? Isten teremti-e ezeket is? Vagy a Földnek valami mérges gőzéből származnak?
Tehát már az ötödik napon megint láthattam, hogy az asszonyt nem változtatta meg a bocsánatom, s hogy lesz az életem, ahogy volt: örökös keserüség, idegesség, szivszorongás, kétségbeesés, pokol.
A jelenetek csakugyan ismétlődtek és én azzal a gyötrelmes tépelődéssel feküdtem le
minden este, hogy hogyan szabaduljak meg tőle? Kivetni a házból nem lehet. A világ mindig az asszony pártján van. Őmaga el nem megy semmiképpen. A gyermekekkel hagyjam-e el titkon? Hogyan? A gyermekek még kicsinyek. Idegen kezekre nem bizhatom őket. Megválni nem tudok tőlük. A találmányom árát évekig csak részekben kapom. S ő képes arra, hogy ujságokban köröztessen, vagy éppen a rendőrség útján.
Annyira belekeseredtem a gondolkodásba, hogy egy napon végre így szóltam: Hát megyek a másvilágra. Viszem magam a gyermekeimet is.
Bocsáss meg, hogy ilyen kínos elbeszéléssel mulattatlak. Látom az arcodon, hogy jobban szeretnél anekdótákat hallgatni. De legyen nektek is bátorságtok egyszer hogy úgy irjatok az életről, amint forog, nem pedig görögtüz-fénynél mutogatni a siralom völgyét, mint szoktátok.
Hát kérlek hallgass türelmesen. El kell mondanom, hogy a későbbieket megértsd. És ahogy a képviselők szokták kezdeni a beszédeiket: Tisztelt ház, igen rövid leszek! Nekem csak a történetem lesz rövid, nem én.
Tehát úgy voltam, mint akinek kígyó tekergődzik a nyakára, s kétségbeesésében vizbe ugrik, - hogy a kígyó meg ne fojtsa.
Depersze a gyermekek meggyilkolásával csak addig foglalkoztam, míg előttem nem voltak. Ha láttam őket, ha rám néztek azzal az ártatlan galamb-nézéssel, éreztem, hogy nem lesz erőm, hogy magammal vigyem őket a másvilágra.
Borzasztó állapot az barátom, mikor valaki mindennap a halál gondolatával fekszik le s nem bír kimenni mégsem a világból!
Végre is egy napon, amikor az utolsó csepp hullott a keserü pohárba, elvonultam egy hotelbe és ott mellbe lőttem magamat.
A golyó átment a tüdőm két szárnya között. A sötétség oceánjában lebegtem hetekig. De áldom érte Istent, és áldom a sorsomat. Megkóstoltam a halál italát s az nem volt keserü. És éreztem az életreébredés üdvösségét, a föltámadást, az ujraszületést, a hajnalhasadást. s mondhatom neked, azóta tudom megbecsülni a földi életet, mióta másodszor és tudatosan jöttem erre a földi világra.
Az anyám ápolt. Az asszonyt nem engedte többé hozzám. Nem is tért többé vissza. Az anyja, egy hozzá hasonló diszpéldánya a női nemnek, vagyonos. Megélnek. Isten őrizze őket külön ketrecben, lehető távol minden békességes embertől!
Én csak a gyermekeimet kivántam még magamhoz, hogy megmentsem őket: merthiszen görbe karó mellett a fa is görbén nő. Folyamodtam az árvaszékhez.
A legidősebb gyermeket maga az asszony hagyta el. A másikat kiadták, mert már hét éves elmult. Hanem a leányt, azt nem birtam megmenteni.
Hiába itélte meg kétszer is a városi és a megyei árvaszék, a belügyminiszterium mindig megsemmisitette a végzéseket azzal, hogy az asszony erkölcstelenségére nincs bizonyíték.
Kérlek, ne csóváld a fejedet. A belügyminisztériumban az ilyen ügyeket csupa agglegények intézik... Se szivök, sem értelmök. Paragrafus-emberek. Olyanok, mint a spongyából alkotott emberek a füszeres boltok főablakában: csak éppen hogy víz helyett paragrafusokat szivatnak fel velök, nyomnak ki belőlük.
És hát kiléptem a sirból, mint a bibliai Lázár, mikor Jézus szavára megmozdult benne ujra az élet, s fölkelt a halotti ruhákban. Elgondolhatod, hogy az ilyen sirból-kikelés után csöndességet és békességet keres az ember. Éshát mindenre szivesebben gondol, mint nőre. Jöhetett volna énelém akármilyen bájos női teremtése az Istennek. Én az a hal vagyok, akit már asszony-hussal nem csalhat horogra többé Szent Natura halász.
Hát arról a szerencsétlen Mariskáról se gondold, hogy valami regény-cimkép, és hogy az én nála való megjelenésem lirai költőknek való elbeszélés.
Maga a leány akkor se ragadta meg a tekintetemet, mikor egészséges volt. Csak egyszer, amint említettem, a mozgásának a ritmusa. Hát még mikor véresen és sápadtan láttam abban a karbol- és jodoform-szagú kórházban! Ő is csak épp olyan szenvedő állat volt, mint minden beteg.
Bocsáss meg, ha sérti az állat szó az érzésedet. De lásd, én hiszem, hogy az ember lélek és állat, - állati testbe zárt lélek. Amikor betegek vagyunk, az állati valónk szenved. Ha nem volna testünk, nem volnánk betegek.
Meg kellett látogatnom másnap is. Illedelmi kötelességem volt: én vittem oda, hát illett elmennem másnap, hogy megkérdezzem, hogy van?
A leány sápadt volt, mint a viasz, és szenvedő is. De azért mosolyogva nyujtotta a kezét.
- Köszönöm, - mondotta, - hogy gondoskodott rólam.
Az ágy mellett ült a nénje is. Zsebkendő volt a kezében és odkolon. Minden ötödik percben könnyezett. És persze darált, folyton darált a vén kávémasina. Amíg ott voltam, alig jutottam szóhoz.
Dehát nem is volt sok mondanivalóm. Csupán annyit kérdeztem a leánytól, hogy szenved-e? A feje be volt kötve turbánforma kötéssel.
Nem szenvedek igen, - mondotta, csak amikor egyedül vagyok. De tudja-e mi történt velem: lenyirták a hajamat tövig.
- Node ilyet! - sápogta az öregasszony, - Hogy lehet ilyet elmondani!
- Miért ne lehetne - felelte bús mosolygással a leány. - Van hajam, vagy nincsen...
S vállat vont.
Valami mozdulást éreztem a mellem világában.
Ez a nő boldogtalan!
Különös, hogy a boldogtalan emberek rokonságot éreznek egymás iránt. Mint a szabadkőművesek. Mint a száműzöttek. A Mennyországnak földi száműzöttei ők...
Ránéztem arra a halovány arcra: milyen érdekesek a vonásai! A szeme milyen fekete! Az ajka milyen szépmetszetű! Kedves, szimpatikus arc! Hogyan nem láttam ezt eddig?
Amint ott fehérlett a keze, a szürke kórházi paplanon, szerettem volna rátenni gyöngéden a kezemet, s azt mondani neki: Testvérem!
De nem tettem rá a kezemet, nem mondtam neki semmit. Csak néztem némán, mint ahogy a holdat nézzük nyári éjszakákon.
Másnap már nem kellett volna meglátogatnom s én mégis elmentem hozzá. Vittem neki egy csomó fehér gladioluszt. De mért éppen gladioluszt? A papiros-csipkés csokornak jelentősége van: nyilatkozat virágbetükben. A gladiolusz, csokorba nem foglalható hosszú virág, inkább ötlet: semmit nem mondó kedveskedés. A gladioluszban nem láthatott egyebet, csak célzatok nélkül való betegvidámitást.
Talán neki is így volt kellemesebb.
- Milyen jó ember ön, - mondotta a kezét nyujtva. Ugy érzem, mintha régóta ismerném. Nekem, árvának kétszeresen becses minden meleg kéz, amelyet megszoríthatok.
Én akkor rátettem a kezére a másik kezemet is, és gyöngéden megsimogattam.
- Nem árva az, akit mindenki szeret. És jó embernek lenni könnyü maga mellett.
Aztán olyan barátságosan és bizalmasan elbeszélgettünk, hogy amikor kiléptem a kórházból, azt mondtam:
- Ez volt az utolsó látogatásom.
De azért gondolataim egyre csak vele foglalkoztak.
Néha megráztam a fejemet:
- Mi közöm vele, ha árva, ha nem!
De csak nem birtam kirázni a fejemből.
- Mégis van ebben a leányban valami, - gondoltam, - mint az erdőben elrejtőzködve élő gyöngyvirág... A gyöngyvirág csak egy kis fehérlő illatos semmiség, és mégse mondom, hogy mi közöm vele, hanem megállok előtte gondolat nélkül, néma elgyönyörödéssel.
Este ismét képviselőéknél jártam, - Marcinál. Az asszonynyal a betegről beszélgettünk.
- Szegény leány, - mondotta, - különös labdája a balsorsnak. Az anyját elvesztette az első napon. Az apja fakereskedő volt. Erdőket vett és vágatott. A leányt húsz éves koráig klastromokban neveltette. S dolgozott, gyüjtött, hogy a leányát előlkelő emberhez adhassa férjhez. Százezer forintot szánt neki hozományul, de nem jutott el tán a negyedéig sem. Egyszer valami nagy erdőt vett meg s azt mondta: Még egy esztendő! A halál azonban azt felelte reá: Csak egy hónap!
- No, és a leány?
- Akkor kilépett a klastromból, és a rokonainál hányódik: nem találja a helyét a világban.
- Dehát mért nem megy férjhez?
- Mert okos.
- Remélem: nem magadat vádolod, hogy férjhez mentél?
A képviselőné elmosolyodott:
- Nem úgy értettem. A leány arra várt eddig, hogy valaki megszereti, vagy ő szeret meg valakit. A pénzét sokan kiszimatolták, de a szivét nem találta meg senkise.
Ez megint furcsa volt. A vonaton mikor hazafelé mentem, akaratlanul is mindig rágondoltam. Hát nem különös, hogy van egy árvaleány, aki nem szédül el semmiféle pörge bajusztól, akit nem bódit össze a nősülni óhajtó fiatal emberekkel sem a holdvilág, sem a cigányzene! Én eddig azt véltem, hogy a legkönnyebben elfoglalható vár a leányi sziv: nem kell hozzá gedeoni trombitaharsogás, -csak egy gyönge, érzelmes susogás, és leomlanak a falai.
- De, - gondoltam, - mi közöm nekem bármily leánynyal is ezen a Földtekén? Ha szebb volna a medicsi Vénusznál, és ha csak én volnék az egyetlen, akit férfinak érez, akkor se szabad vele foglalkoznom. Mert ha nővel foglalkozok, a házassággal foglalkozok. Isten mentsen tőle!
Egy hónap mulván megint Budapestre kellett utaznom. Aratógépet kerestem. Azt hallottam, van már tökéletes gép, olcsó: a gazdának sok költsége megtakarul rajta.
A vonaton egyszercsak megütközéssel eszmélkedek, hogy egyre a leányra gondolok, s örülök. Eszembe se jutott, hogy mégegyszer találkozzak vele, de az a gondolat, hogy véletlenül megláthatom, gyorsította a vérem keringését.
Mit mosolyogsz ezen a kifejezésen? Az én gondolkodásom természettudományi kerekeken forog. A szerelem nem egyéb, mint vérkeringés zavarodása. A zavarodás oka meg: a fajfentartó erő követelődzése.
Hohó - gondoltam, - ez az erő nagy úr, de az értelem mégnagyobb! Rabszolga többé nem leszek! Nem, még az olyan kedves leányért se, mint amilyen ő!
Nyáron a házam szögletén nem egyszer éreztem kétfelől fúvó szelet. Lám másutt is fujdogálnak ilyen szelek. Melyik lesz az erősebb?
Aztán ezt gondoltam:
A leányt jólesik látnom. Nem hétköznapi teremtés. Kedves és eszes. Én már érettebb vagyok, hogysem álmodozások irányoznák az életemet: mit árt nekem, ha mégegyszer beszélek vele?
Tudtam, hogy Gödöllőn nyaralnak. A házat is ismertem, mert ezelőtt tíz évvel magam is nyaraltam ottan. Képviselő-rokonom a szomszédban. Hozzájok nézek be, s egyuttal látom Mariskát is. Hát csak leszálltam a vonatról, s oda-indultam.
Mikor már sétálok befelé a faluba, valami különös szégyenérzés fog el.
- Ember, - mondom magamnak, - hazudol! Magad-magadnak hazudol! Azt hazudod, hogy egy kedves órát ajándékozol magadnak, aztán nyugodtan hazamégy és kattogtatod az aratógépedet. De nem igaz ez: te most buta baromként engedelmeskedel annak a rejtelmes anonimusznak, aki nincs, de lenni akar.
Csaknem visszafordultam.
Csak azért se fordulok vissza! Csak azért is megmutatom, hogy nálam az értelem az úr, nem az agyag, amely most testül szolgál nekem!
Képviselőéket nem találtam otthon.
- Az úr a városban van, - mondotta a szobaleány. A nagyságos asszony meg a szomszédban van Ipszilonéknál.
Bocsáss meg, hogy Ipszilont mondok: a köteles tekintetek kivánják ezt.
A szomszéd ház fenyőfákkal körülültetett kis villa. Tornyos és palatetős. A kapuban egy nagy fehér komondor fogadott. Lehúzta volna a ruhámat, ha engedem.
Én a kutyáknak esküdt ellensége vagyok. Künn a tanyákon, ahol az embert gyakrabban látogatják tolvajok és rablók, mint a barátjai, van célja annak, hogy kutyát tartsunk, de minek a kutya a városban, ahol a rendőrség védelmez minden házat? Nem a veszett embereket kellene intézetbe hordani, hanem azokat, akik kutyákat tartanak.
Ott is a szobalány nyitott kaput.
- Nincsenek itthon, - mondotta, - bementek a faluba.
S mingyárt utána megszólal egy kedves hang az ablak sötétzöld fakárpitja mögül:
- Én itthon vagyok.
S kinyilik a kárpit, és előmosolyog Marika:
- Tessék, tessék!
A hangjára megrezzentem, mint az ág, melyről madár röppen fel. De a megrezzenésemet azonnal követte az eszmélkedés.
Mi közöm nekem ezzel a leánynyal? s mi okon rezegtet engem az ő hangja?
Fagyvonalra hűtöttem magamat, mikorra az ajtóhoz értem, s eltökéltem, hogy azonnal távozom, mihelyt az illedelem engedi.
A leány elém sietett. Az arca piros volt. A szeme ragyogott.
- Tudtam, hogy eljön! - mondotta forrón. S kezemet két kézzel szoritotta a magáéba.
Megütköztem a nyilatkozatán, az öröme hevén is.
De ő maga is meghökkent az ajkán kilobbant szótól: eleresztette a kezemet. Zavarodottan mentegetődzött:
- Bocsásson meg... de annyira váratlan volt a betoppanása...
- Váratlan? Hiszen azt mondta, hogy tudta.
Mégpirosabbra vált az arca szine.
- Igazán, magam se tudom, mit beszélek. Ritkán történik velem, higyje el. De talán kellemesebb, ha idekünn maradunk a fák alatt...
Értettem. Ez már okosan volt.
- Néni nincs itthon, - folytatta még mindig pirosan, miközben a fenyőfák alatt fehérlő padhoz sétáltunk. Egy ismerősünk fényképező gépet hozott, s bementek valami hatan a faluba, hogy paraszt-szépségeket fotografirozzanak a templom udvarán.
Mikorra leültünk, elmult a pirossága.
- És kegyed?
- Nincs mindig kedvem annyi asszony között... Sokat beszélnek. Inkább itthon maradtam és olvastam.
- És én megmegzavartam a mulatságában.
- Óh nem. A könyveim mindig velem vannak, de ön... dehiszen ön oly ritkán látható!
Ez megint olyan melegen volt mondva, hogy rezdülést éreztem. Rezdülés, jól mondom: ez az igazi szó, amely kifejezi a gyöngeséget. Minden rezdülés gyöngeség.
- Mit keressek a emberek között? - feleltem szórakozottan. Az én világom nem a zsúrozó társaságoknak a világa.
Csodálkozva nézett rám. Másra forditottam a beszédet:
- Milyen szépen öltözik maga! Magának bizonyára minden ruha illik. Mit olvasott az imént?
- Nem mondom meg. Attól tartok megnevet.
- Hát akkor ne mondja. Tudom, miket szoktak olvasni a nők. (Azokra a cukorban főtt regényekre gondoltam, amelyekben henye grófok és méghaszontalanabb életü grófnék csevegnek folyton a szerelemről, és mégse mondanak soha semmi okosat és semmi igazat.) De, - folytattam, - éppen azért kérdeztem, hogy mit olvas kegyed? mert arra gondoltam, hogy nem valami érzelgős regénykönyv.
- Köszönöm ezt a gondolatát. Olvasok én regényeket is. De csak olyanokat, amelyekben a nő nem derbazári szépség és a férfi nem miákol a holdvilágnál. Jó regény évenként kettő-három ha megjelenik. Most azonban egy folyóiratot olvastam, olyan folyóiratot, amit el szokás dugni, ha valaki jön.
Habozva nézett rám. Látszott rajta, hogy tünődik, ne hagyja-e dugaszban a folyóiratot Aztán a szememet kémlelve vallott:
- Spiritiszták folyóirata.
- Nem járatom, - feleltem. De nem is gúnyolom. Valamikor én is foglalkoztam a spiritizmussal. Jártam szellemidéző ülésekre egy esztendőt-át. Nem kaptam semmi bizonyosságot.
- És azóta bolondságnak itéli.
- Nem. Megértem, hogy akinek a szerettei Amerikába költöztek, mappát néz, és a póstajáratok iránt érdeklődik.
- Esszerint mégse hisz semmit!
- Hinni, ez a szó az én szótáramban nincs meg. Kérem ne borzadjon el: vagy van valami vagy nincs. Amiről nem tudom bizonyosan hogy van-e nem mondhatom rá, hogy nincsen. É s amiről nem tudom bizonyossággal, hogy nincsen, nem mondhatom rá, hogy van.
A szeme elszomorodott.
- Tehát istentelen!
- Éppenséggel nem. De nézze, ha kegyed egy szép palotát lát, hinnie kell-e azt, hogy annak kigondolója és épitője is volt. Csak egy hangyatojáska is nagyobb és komplikáltabb épitmény... De ne beszéljünk tán ilyen komolyságokat.
- Sőt inkább! Csak ezt, mindig ezt - felelte lelkesen. - Óh ha tudná, mily kevés ember van a világon, aki...
- Csak mondja ki, hogy az embereket csak könyvben szereti.
- Nem, ezt nem mondom soha. Becsülöm az embereket akármilyenek is. Csak ha gyöngeséget látok, nem mondom: Ez az ember ostoba, hanem gondolom: Nem eléggé fejlett még.
- És a gazok?
- Óvakodom tőlük. De rájok is csak az mondom: Nem eléggé fejlett még. A testi élet az erősebbik náluk: innen van minden.
Nem lep meg téged is, hogy női lélek ilyeneket beszél? Csak néztem rá, mint a sötét úton járó az elővilágló lámpásra.
Már nem bántam, hogy leszálltam érte a vonatról. Az iránta való vonzalmam ime: lelki testvériség.
S talán nem beszéltem volna vele annyit és oly bizalmasan, ha néma lélekembert éreztem volna benne.
A leány akkor is fekete ruhába volt öltözve. Se gyürüje, se fülbevalója. Tetszett nekem. A ruhája szabása se volt olyan, aminőkkel bűvölőn szokott hatni a nő a férfira. Csak a finom gödölye-topán, amely majdnem a harisnyáig kilátszott, az volt kissé érzéki. Dehát ő bizonyára nem tudta.
A társaság visszaérkezett a faluból. Negyedórát még velök időztem. Az ő társalgásuk... ha leirná valaki egy fővárosi asszonytársaságnak a beszélgetését... kedves fecsegés, de ha semmiből se jó a sok, belőle néha a kevés is sok.
A szemem mindig azon a leányon állott. Már nem volt közönséges nekem. A deszkaláda is érdekes, ha tudjuk, hogy fejedelmi kincs rejlik benne. Bocsánatot kérek tőle gondolatban, hogy deszkaláda jutott most eszembe. Inkább mondhattam volna: alabastrom szekrény.
A szarka-csevegésben csupáncsak kétszer váltottunk szót, hogy a többi nem ügyelt ránk.
- Meddig marad - kérdezte halkan. - A legközelebbi vonattal tovább megyek.
Nem felelt rá, de az arca elborult. Barátom, a fiatal női arc... csodálatos, micsoda szinváltozások játszanak rajta! Az égboltozaton is örökké változnak a felhők, és soha nincs két egyforma hajnal és két egyforma napenyészet. De a női arc az égboltozatnál is változatosabb. A lélek áttetszik rajta. Az arcuk könyv, amelynek borítékán átsugárzanak a mondatok. És a mondatokat csak az érti meg, akinek szólnak.
Kisidő mulva ujra a szemembe nézett:
- De ugye, ha visszafele jön, ismét leszáll?
- Ha tudnám, hogy ismét beszélgethetünk...
- Óh, hogyne, - felelte bizalmas tekintettel. Kisétálunk az erdőbe. A társaság az úton megoszlik; beszélgethetünk.
Ugy búcsuztam el tőle, mintha régi jóbarátom volna.
- Beleszerettél.
- Ez az, amit az úton fontolgattam. Mert megtelt a lelkem vele, mint ahogy júniusban az olajfa illatával megtelik a levegő. De tudni akartam határozottan, hogy nem-e az a harmadik hajt ismét rabszolgaságba! Tudod: az a hatalmas harmadik, aki nincs, azazhogy van, csak ránknézvenincs. Tehát azt mondhatom: nincs, de lenni akar.
- Micsoda dodonai nyelven beszélsz?!
- Azt hittem, megértesz. A szerelem az az ostoba állapot, amikor kettőt összehajt egy harmadik, aki nincs, de lenni akar. Amig fiatalok vagyunk, nem tudunk erről. A szerelem szentség nekünk, a nő édes titokkal teljes gyönyörüség. Azt gondoljuk azért vonzódunk hozzá, mert ő gyönyörüség. Pedig azért gyönyörüség, mert az a harmadik, aki nincs, de lenni akar, az borít tündérüveget a szemünkre. Az én szememre. És az ő szemére. Hogy egymást bűbájosnak lássuk, és így összehajtson bennünket. Összehajtson tüskön-bokron át. Ablakon, zárt ajtókon át. Rangon, szemérmen, okosságon, nevelésen, bűnön, erkölcsön át: - hogy ő, aki nincs, lehessen.
Barátom, nem a császárok és királyok uralkodnak ezen a világon, hanem az a rejtelmes erő, az a Hatalmas Harmadik. A bölcs elfelejti a bölcsességét, mikor az a Hatalmas Harmadik megjelenik nála. Az együgyü ember észt kap tőle. A gyávába ő veti a bátorság lángját. Az akaratost ő gyengiti rabszolgává, a rabszolgát ő erősíti ellenszegülővé. Neki engedelmeskedik a buta barom is, amely csak legelni tud: mikor megérik a teste, elbődül a hatalmas harmadik barom láthatatlan nyomása alatt, s az mint valami láthatatlan csordás vezeti őt a másik baromhoz. És vannak vak állatok is, mint például a barlangi szalamander. Hogyan találja az meg a maga párját?
És vannak teljesen értelmetlen állatok, amelyeknek éppen nincs idejök arra, hogy lássanak, tapasztaljanak, mint például a légy, vagy a tiszavirág: micsoda hatalom az, amely ugy bir hatni az idegeikre, hogy láng gyullad bennök a megfelelő pár iránt, s annélkül, hogy valaki tanítaná őket, tudnak.
De ne beszéljünk állatokról; csak az embereket nézd meg: hogyan megcsúfolja. olykor az a Hatalmas Harmadik egy hígeszű leányka bájaival a legnagyobb politikusokat! hogyan öltözteti szoknyába Herkulest! és hogyan vetkezteti ki a szoknyából a szerzetest! Hogyan lesz a fösvényből tékozló! A tékozlóból fösvény! A parádés kocsisból uraság! Az uraságból parádés kocsis! Gondolj a koronás családokra, amelyek legféltékenyebben őrzik a vérkeveredés receptjét: az a Hatalmas Harmadik, hol egy szinész-nőt, hol egy póstás-leányt, hol egy komornát vet közéjök. Vagy pedig onnan mozdit ki leányt, özvegyet, s belehajtja egy hadnagy, egy mössziő nyelvtanító karjába. S gondolj a börtönökre: hányan ülnek ott, akiket az a Hatalmas Harmadik ragadott a bűnbe. Mert ő csak kacag minden renden, rangon és morálon: ha egyszer lenni akar, lesz!
Mikor én azt az erőt megismertem, elbámultam rajta. Én elvégre a gyermekeimet szeretem, szeretem apai meleg szeretettel, de mikor még nincsenek, nem szerethetem őket. Nem érdekelnek. Nem vagyok király.
Megértettem immár az első házasságomat is: mért volt szerencsétlen? A tündérüveg leesett a szememről, s nekem látnom kellett, hogy egy olyan nőhöz kötöttem az életemet, akinek a lelke nem az én lelkem tartományából való: hozzám képest csak Plátónak a kétlábu tollatlana.
Megalázottnak éreztem magamat. Azt kérdeztem: hát hol az én szabadakaratom, ha medveként az orromnál fogva vezethet egy ismeretlen erő? Hol az én szabadakaratom, ha addig, míg az ismeretlen Harmadik fogva tart és vezet, meg vagyok zavarodva az elmémben is? Hiszen ez lipótmezei állapot, barátom!
Mármost megértheted azt is, hogy amikor ujra találtam egy leányt, akihez rajban repültek a gondolataim, megdöbbentem. Zavarodottan dörzsöltem a szememet, hogy nincs-e rajtam a tündérüveg?
Mert hogy én ujra béka legyek a Hatalmas Harmadik réznyelü kése alatt, ez ellen föllázadt minden gondolatom.
Mondom, hogy mély szeretettel szeretem a gyermekeimet, s legyen akár száz, ha én akarom. De ne legyen a megbolonditásom útján! Emberi méltóságommal, enérzetemmel ellenkezik ez! Ha szeretni akarok, szeressek szivemmel, lelkemmel, a magam értelmével, elhatározásával, de ne legyek kerge-birkája annak a titkos Harmadiknak!
Mikor visszafelé utaztam Budapestről, ismét nagy lelki-tusakodás szállott meg.
Mintha a fülembe súgott volna valaki:
- Vigyázz! Azon az úton vagy, amelyiken már egyszer kibicsaklott az eszed! Nincs olyan nő a világon, akinél többet ne érne a szabadságod és a nyugalmad!
És súgott rá egy másik hang:
- Árthat-e a jóság? Lehet-e kellemetlen valaha az olyan tiszta értelem, mint az övé? A szép virágok között halálméreg a digitális, dehát miatta meggyűlöljünk-e minden virágot?
Van valami abban a török hitben, hogy két angyal jár mellettünk: egy jó, meg egy gonosz, és az a két angyal súgja meg, mikor tétovázunk, hogy mit cselekedjünk?
Tapasztalhattad, valahányszor határozáson tünődtél, mindig élénk párbeszéd folyt benned.
- Kedves ő! Szép! Egyetlen! - mondta az egyik hang.
- Ismered? - kérdezte gúnyosan a másik.
És folyt tovább a beszéd:
- Minden embernek van párja, s a szerencsétlen házasság nem egyéb, csak az, hogy nem a maga párját vette el a házasodó. Ez a te párod!
- Az erős lélek nem olvad és nem forrasztható. A gondolkodó embernek nem lehet párja, mert két fejnek a gondolkodása kétféle gondolkodás. A nagy gondolkodók magukban éltek mindhalálukig.
De a magányos élet bús. A nőtlen ember háza üres kalitka. A hideg ágynál csak a hideg sir ridegebb.
Igy beszél a két angyal. Csak az a baj, hogy nem mindig tudjuk, melyik fülünknél áll az igaz angyal?
Mikor aztán az a kérdés is megfordult bennem, hogy a tulságos óvatosságnak nem gyávaság-e a neve - határoztam.
Délután két órakor kiszálltam Gödöllőn. Virág-lankasztó, forró, juniusvégi nap. Szinte lelkileg is megfrissitett az árnyékos fasor hűvöse az Erzsébet királyné utján. Sétálva haladtam befelé. Azon gondolkodtam, hogy mégis csak jobb, ha ez lesz az utolsó látogatásom. Idős is vagyok már, a gyermekeim is négy öt év és felbajuszosodnak; az ifjuságom elbitangolódott, mint az a virágoskert, amelyet összetipor és lelegel a beletévedt tehén. Mégegyszer megszoritom annak a leánynak a kezét, s az a kézszoritás lesz a búcsuzásom a saját szivemtől is.
Odaérkeztem a házhoz.
A rácson és jázminbokrokon át egy női ruha fehérlett felém. Állt mozdulatlanul a kanna-virágok ágyánál. Mariska volt.
A gyepen nem hallatszott a lépésem. Megálltam a rácsnál és néztem őt. Néztem, mint a búcsúzó nap, amely a hegyekről mégegyszer ránéz a világra. De a búcsúzó nap visszatér másnap, - és soha többé.
Alig öt lépésnyire állt tőlem, csaknem háttal felém, sarkig fehérbe öltözötten. Állt a kannák előtt, egy filadelfusz-bokor mellett. A két keze hátul egy könyvbe volt belekapcsolódva. A tekintete mély elmerüléssel a bimbódzó virágokon.
Figyelemmel szemléltem azt a finom halovány arcot. A lélek virága-e az arc? vagy a testé? A lélek fehérsége halványkodik-e az arcon? vagy a testé?
És oly bús volt a leány! A lelke volt-e bús? Vagy a test bús a huszonnégy éves leányoknál, mint a megérett növény teste, mikor a napfény vagy esső hiányában lelankasztja a fejét?
Halk és bizalmas hangon köszöntem be:
- Jónapot Mariska!
Megrezzenve fordult meg. Elmosolyodott. Halvány pirosság futott át az arcán:
- Ah, ön az!
Az ajtóhoz sietett, de nem léptem be:
- Még nem voltam képviselőéknél, - mondottam. - Egyenesen a vasutról jövök. Most be kell hozzájuk fordulnom, aztán... tudja mit igért.
- Mit?
- Hogy kisétálunk az erdőbe, és beszélgetünk.
- Dehát ne siessen. Képviselőék bizonyosan alusznak. Néni is alszik. Még a kutyánk is alszik. Ilyen meleg nyári napon mindenki alszik ebéd után.
- Csak maga nem.
- Én nem szoktam. Nem tudnék éjjel aludni.
- És ez oly aggasztó baj?
- Betegitő. Az éjjeli órákban érzékenyebb vagyok. Az életem minden komoly ügye óriás súlyokkal nehezedik a mellemre. Nem hiszem, hogy volna valaki, akinek az arca éjjel is olyan mosolygó, mint nappal.
- Maga nappal is bús?
- Nem, csak komoly vagyok.
- Mit nézett olyan elgondolkodva azokon a virágokon?
- Azon tünődtem, hogy micsoda titok az élete a virágnak? Miért van? Kiért van? Van-e benne valami abból az égi rejtelemből, amelynek a neve: lélek?
- És mit gondol?
- Azt, hogy lélek van benne. Ön nem hiszi?
- De éppen én is azt hiszem.
- Oh beh örülök. A virág is lélek, mint az ember, csakhogy nem tud magáról semmit. Mink is voltunk valaha ilyen virágok.
- Csak nem gondolja tán komolyan?
- Komolyam gondolom. Nem látja a teremtésben a folytonos átváltozást? Már az antik írók is beszélnek róla. Ovidiusnak a meséi ezen forognak. Csak azt nem látták a régiek, hogy az átváltozással mindig tökéletesedés jár.
Ez szép volt. Szinte bámultam. De aztán mingyárt arra gondoltam, hogy a leány olvasta valahol, amiket mond.
- Micsoda könyv az, Mariska, ha szabad kiváncsinak lennem?
- Remekíró.
- Képes vagy képtelen?
- Képtelen és... nem merem kimondani...
- Unalmas?
- Az.
- Nyugodjon meg, mindenki igy van vele. Minden kornak megvan a maga írója, aki abban a korban érdekes és sokat érő ember. De változik az idő és vele a gondolkodás. Az irodalmi professzorokat, akik háttal mennek előre, megcáfolja az élet. Mert az élet a jelenben él és a jövő felé szegzi a szemét. Az elmult idők irodalmából csak úgy marad fenn egy-két gondolat, mint az őssírokban az aranygombok. A többi csak por és hulladék, kulturtörténeti tárgy, de nem irodalom. A mi mostani íróink többet érnek azoknál minekünk, de a tudatlan sokaságnak nincs itélete; akinek meg van, hallgat. A mostani írók nem remekírók, de majd ha meghalnak, s a műveik elavasodnak, a professzorok exhumálják őket, a könyvkereskedők meg, hogy ingyen jutnak a portékához, besorozzák őket is remekíróknak, mint mindenkit, akinek a könyve csak valamennyire is forgatható. A világ nem érti, hogy ez rebach -kérdés. A könyvkereskedő meg a markába nevet. De mondja: mért van maga ma fehérben?
- Csak két féle ruhát viselek: f eketét és fehéret.
- És miért, ha szabad tudnom?
- Mert mind a kettő gyásznak a színe.
- Örökké gyászol?
- Nem tudom, mit ért ön a gyász szón. Nálam mást jelent, mint ahogy általánosan értelmezik.
- Érdekelne, ha megmondaná.
- A halált ideiglenes elválásnak tudom. A gyászt emlékezésnek és remélésnek. Lehajolt és leszakitott egy szál matiolusz-virágot.
- Nézze, - mondotta, - ezt a szegényszinü virágot. Ismeri?
- Ismerem.
- Nekem kedves virágom. Lássa ez este nyilik és a csillagokat nézi. Ez az ő élete. Az enyém is.
Nem tudom, mi volt a szavainak az értelme. Az úton két úri nő közeledett és három férfi is velök.
- Ezek hozzánk jönnek, - mondta Mariska, s kedvetlen árnyék vonult át az arcán, - az egyik nő szinész, a másik egy miniszteri titkárnak a felesége. Az a hosszú a miniszteri titkár, - gyomorbajos ember szegény.
- Hát akkor most már átnézek a szomszédba. Talán csak fölkeltek már.
- Jönnek ők is. Igérték.
- Jövök velök én is.
Vártam, míg a társaság hozzánk érkezik. Akkor röviden elbúcsúztam Mariskától.
De nem aprózom a történetemet: színtelen és köznapi, mint az árverési hirdetések. A társaság egy óra mulván az erdőszélen sétált, s hogy én folyton a növények nevét kérdeztem, eléggé unalmassá váltam arra, hogy Mariskával elmaradhassak.
Jártál-e valaha nővel erdőben? Tapasztaltad-e, hogy minden nő bűbájossá válik a lombok között? Talán a zöld környezet okozza, amelyből a fehér arc kiválik? Talán a levegő, amely a vérkeringést eleveniti?
Ahogy ott lépkedünk a puha gyepen egymás mellett, azt mondom neki:
- A maga nyilt és tiszta lelke egy kérdésre késztet.
- Szivesen felelek.
- Mondja, miért nem megy férjhez? Hiszen maga nem arra született, hogy magányoskodó életet éljen. A virágnak természete az, hogy illatot leheljen. A tűznek természete, hogy melegítsen. A nőnek természete, hogy boldogítson.
Elmosolyodott.
- A nyiltságomra hivatkozik. De megbirja-e az egyenes szót?
- Remélem nem fogja azt mondani, hogy a férfiakat megveti?
- Nem. Csak azt, hogy boldog leányt láttam, ismertem, (amennyire a földön boldogok lehetünk), de boldog asszonyt még nem.
- Hogy mondhat ilyet? A boldogság nem felső kabát, hogy mindig mutogassuk.
- Vagy igen: felső kabát, amelyet otthon az előszobában levetünk.
- Maga kétségbeejt. Fiatal leány, aki világgyűlölő, - ezt még nem hallottam!
- Tudja hány éves vagyok?
- Ha tudnám is, fiatalabbnak mondanám.
- Köszönöm. Megengedem, hogy idősebbnek gondoljon, mint amennyinek látszom. Világgyűlölő pedig nem vagyok, mert nő nem is lehet világgyűlölő. A vére sem engedi, hogy világgyűlölő legyen. Csak világismerő vagyok... valamennyire.
- Dehát hogyan mondhatja, hogy boldog asszony nincs a világon?
- Látom, hogy minden asszony akkor érzi jól magát, mikor kivül van a házon. Vagy nem oda törekszik-e az ember, ahol jól érzi magát?
- De akkor maga a mostani leányi állapotában se boldog, mert ime otthon maradhatott volna, s eljött.
Rám-bámult. Aztán lesütötte a szemét.
Hallgatva sétáltunk tovább. Körültünk zöldelő fenyőfák. Fölöttünk tiszta ég.
- Istenem, - mondotta ismét fölpillantva, - hát olykor sétálni is kell. Az én néném jó asszony, és én úgy élek mellette, ahogy akarok. Nem szeretném, ha ön azt gondolná, hogy mellette boldogtalan vagyok.
És a tekintetét ismét a földre sütve folytatta:
- Aztán ön is itt van. Hálára vagyok kötelezve ön iránt.
- Micsoda hálára? Hogy egyszer elájult és én meg fölvettem? Akárki idegennel is úgy cselekedtem volna. Férfival is.
- De velem is. Én már önt mindig rokonomnak érzem, többnek, mint vérrokonomnak.
- Ezt már köszönöm.
- Nem tartozom-e annyi tisztelettel és becsüléssel egy rokon iránt, hogy foglalkozzak vele, amikor messze földről idetéved, s ki tudja látom-e még valaha?
Mindez keresetlenül és kedvesen volt mondva. Semmi kacérság, semmi hangsúly a szavakon. Ugy sétált mellettem, mint egy fehér lélek. Csak az a szép formás cipője volt sárga, csak az a szép bús szeme volt fekete.
A csöndes erdő, a leány tisztaságának varázsa okozta-e, de engem valami olyan érzés szállott meg, mint mikor először voltam templomban.
Hét éves koromban történt az. Akkor hallottam először orgonaszót is. Akkor éreztem először, hogy van a levegőn tulnan valami más tartomány is, ahová a lelkünk fölemelkedhetik.
Akkor is hát megszállt a lélek fehér világának az a levegője, és szólottam elgondolkodva:
- Nem gondolja-e, hegy nem csupán az a szomorú kis kórházi emlék csatolta hozzám az érzéseit?
- Nem tudom, mit mond, - felelte halkan, s annélkül, hogy fölpillantana.
És a hangja olyan volt, mint valami álomban zengő zene.
- Csak arra gondolok, hogy a szerencsétlenek vonzódnak egymáshoz. Maga Mariska már kora fiatalságában megismerkedett az élet két legnagyobb csapásával, s azt gondolta, ha nem is mondta senkinek, hogy magánál szerencsétlenebb teremtés nincsen a világon. A mult hónapban véletlenül a társasága körébe sodort engem is a véletlen, s mivelhogy a társaságok természete az, hogy mindenkiről beszélnek a háta mögött, rólam azt hallotta, hogy az én szívemet is véresre marcangolta a sors... Igy van?
- Hallottam.
- Sajnálatot érzett irántam, s gondolatban kezet nyujtott nekem, s azt mondta: testvérek vagyunk.
A leány megállt és kezet nyujtott:
- Testvérek vagyunk.
- Szabad megcsókolnom a testvérem kezét?
- Szabad, - felelte szeliden elmosolyodva.
De éreztem a hangján, hogy azt érzi, amit én.
És megcsókoltam a kezét, s éreztem, hegy a lelkét is megcsókolom.
- Beszéljünk másról, - mondta könnyedén sóhajtva. Mondja el: hogyan él otthon? Kikkel lakik? Mit szokott olvasni? Milyen a társasága? Minden érdekel.
- Szivesen, ha érdekli. Lakom egy kis tanyán, erdő mellett, kisvároshoz közel. Van két nagy fiam. Azok a jövő évben már gimnáziumba járnak, talán éppen Budapesten. Azután az édesanyám, aki már öreg, de azért ő a lelke még a gazdaságomnak is. Én magam inkább a könyveimnek élek, és a természet vizsgálatának. Valamikor hitetlenül éltem. A természetben megtaláltam az Istent.
- És hogyan történt ez? Érdekel engem. Mondja, hogyan történt?
- Istennel én egy vízcseppben találkoztam.
- Vízcseppben?
- Vízcseppben. Mikroszkopot hozattam és belenéztem.
- S mikor látta a vízcseppben élő állatokat, azt mondta: Ez nem lehet véletlen műve!
- Honnan tudja, hogy ezt mondtam?
- Olvastam egy levelét, amelyben megírta.
És röstelkedve nézett reám.
- Bocsásson meg, - mondotta. Nem követtem el illetlen firtatást...
- Nem. Emlékszem arra a levélre. Képviselőéknek írtam. Nincs olyan levelem, amelyet bárki előtt is eltagadnék.
A társaság várt reánk egy fa alatt. Az uzsonnateriték már ott is volt a gyepen, s a miniszteri titkár a képviselővel egy sörös üveg kibontásán erőlködött: egyik a dugót húzta, másik az üveget. Ebből látható, hogy jókedvük volt. Az erdei levegő nemcsak a gödölyéket izgatja bakugrásokra.
Nem untatlak egy nyári uzsonna elbeszélésével. A férfiak viccelődnek. Az asszonyok pletykáznak. A titkárnénak hernyó mászik a nyakán, maga pillantja meg a zsebtükörből és komikus sikitással elájul. A képviselő fehér nadrágja zöld foltos a térdén, - a szinészasszony nevetve figyelmezteti rá a társaságot. Az öreg néni beleejti a szemüvegét a kávéjába stb. Minden nyári uzsonna egyforma.
Hanem az uzsonna végén mégis történik valami:
Megjelenik egy pepitanadrágos, fehérkamáslis, szürke-cilinderes úr. Fekete-szakál. Karperecet visel és gyémántgyűrűt. Jön sietést, s jelenti az aszfalt-világ raccsolva nyafogó hangján, hogy csak a háznál értesült, hol vagyunk: attól tartott, hogy eltévedünk az erdőben és élelem hiányában elpusztulunk.
Az egyik hóna alatt turkesztáni dinnye van, a másik hóna alatt egy nyaláb sárga dália.
A dinnyét leteszi a teriték közepére. A dáliát szétosztja a nőknek. Közben bemutatják nekem, hogy ő Öveges Pé Zoltán úr, folyamhajózási aligazgató vagy micsoda. Látom: igen kedves a nők szemének.
Dicsérik a dinnye-gondolatot, de leszidják a dáliáért, amely nem ajándékvirág.
S ő fecseg, mint a szajkó. Mentegeti magát, hogy a dinnyét nem vehette meg a dália nélkül, mert együtt árulták, s más virágot nem árultak, de neki ez kedves virága, s micsoda illetlenség azt mondani virágra, hogy nem kell.
Mulatságos figura volt eleinte. Szabadban gyönyörködünk az ugrándozó pincsiben is. De egyszercsak kellemetlen érzéssel látom, hogy sokat forgolódik Mariska körül, s hogy a lány, ha nem is felel a szavaira, mosolyogva hallgatja.
Az úton, mikor visszatértünk, már nem lehettem a kisérője. Figyelmet keltett volna. Hát a titkárnéhoz csatlakoztam. Mariska a dinnyés úrral került össze. A többi hátul egy csoportban.
Nem állhattam meg: útközben megemlítettem a dinnyés urat.
- Ki ez a kedves ember? Látom, hogy sűrűn megfordul az önök társaságában.
- Nők bolondja, - mosolygott a titkárné, - minden gondolatával azt keresi, hogy melyik nőnek mivel szolgáljon? Illatszereket kutat föl, műkedvelő előadásokat rendez, francia regényujdonságokat szerez meg hamarosan. Bálban azokkal táncol, akikkel senki se. És ami fő: nem dohányzik. Tudja, hogy a nők szeretik a nemdohányos embert.
- Remélem nem dobatja el velem a szivaromat! Éppen most gyújtottam rá.
- Dehogy, - nevetett a fiatal asszony, - inkább magam is rágyujtok.
S belenyúlt a zsebébe és cikarettát vont elő. Rágyujtott.
Aztán alattomosan susogott:
kep 002Mariskát környékezimár egy hónap óta. Mintha mellbe döftek volna.
- Mariskát - rebegtem erőltetett nyugalommal. És már megvolt az eljegyzés?
- Óh dehogy, - felelte az asszony, - anynyira még nincsenek.
Velem fölfordult a világ. A hir nem boszantott annyira., mint annak az érzése, hogy a ficsúr alkalmatlan nekem.
Mert mi közöm nekem az ő dolgukban? Ki nekem Mariska? És mit törődöm én Öveges Pé Zoltán urral? Én csak aratógépért jöttem. Utközben leszálltam egy negyedórai beszélgetésre. Most pedig visszatérek a tanyámba, és rakom az asztagokat tovább.
De hiba volt minden vállvonogatásom. A kés benne állott a mellemben. Fájt. Nem birtam kirázni. Este volt, mikor a faluba beérkeztünk. A társaság egyrészeszétoszlott. Mariskáékat négyen kisértük a kapuig: képviselőék, én, és Öveges Pé úr.
Mikor a kapuhoz értünk, Mariska a kezét nyujtotta:
- Meddig marad?
- Innen már az állomásra megyek, - feleltem hidegen.
- Hát szerencsés utat, - mondotta mosolyogva és szives hangon.
S megszoritotta a kezemet.
De én a szoritást nem viszonoztam, és tarlán hamarabb is fordultam el, mint illett volna.
Képviselőék marasztaltak. Nem, dehogy maradok: tengersok a dolgom!
S félóra mulván ott ültem a robogó vonaton, mint a vadállat, amely visszarohan a testébe lőtt golyóval a maga kietlen pusztaságába.

*

... Mi volt ez? Mi történt velem? A mellemben zakatol valami, mint a lokomotiv. Olyan érzés gyötör, mintha valaki megrabolt volna. Azt mondják: az olaj lecsillapítja a háborgó tengert. De mi csillapítja le a háborgó emberi szivet?
Hiába rakod a halántékodra Schopenhauer hideg filozófiáját, és hiába ásakodol más gondolatokba, két tüzet nem lehet eloltani: az égő vulkánt és a lángoló szivet.
Az a leány az egyetlen nő volt, akiben éreztem, hogy nemcsak szép tokja az emberi léleknek, hanem lélekvalójában is ritka szépség.
Hiába mondottam bizonyosnak, hogy azzal a szalonszarkával nem foglalkozik ő komolyan. De hátha az a Hatalmas Harmadik éppen azt a szimpla frátert választotta ki neki! Titánia nem fog fölocsudni, míg a bűvölés éjszakája el nem múlik a szeméről.
S hiába mondottam, hogy én ugyse venném el, mert a tulajdon vérembe mártott kézzel esküdtem meg, hogy soha többé nő nem mondhat engem élettársának, - az hogy más elveszi, gyötrött. Ugy voltam, mint a beteg kutya, amelyik nem tud enni, de azért mégis rááll a koncra, és elugatja a társait.
Aludni, aludni, mentül többet! - biztattam magamat, - alvás az egyetlen orvosszere minden izgalomnak!
De aludhatik-e valaki izzó szénparázson?
Napok multával mégis tisztult a gondolkodásom:
Mily éretlen vagyok! Elfordulok a nőktől örökre, s Gödöllőn leszállok egyért, akit nem is ismerek. Eltökélem, hogy nem beszélek vele többé, s harmadnapra már visszatérek hozzá. Elvenni eszembe se jut, de mikor más el akarja venni, felingerlődök. Hol itt az okosság? De tudod: feküdhetik az akármelyik oldalára, akinek a gerince fáj, a fájás nem mulik el.
Legjobb ha megtudom: mennyire vannak? - toppantottam végre. Ha látom, hogy csakugyan. házastársak lesznek, le fogok csillapulni, mert akkor nyilvánvaló, hogy Mariskát többre becsültem az értékénél. Hapedig azt látom, hogy Mariska mégse indul Öveges Pé urral a hetedik szentségnek, az is lecsillapít. Én ugyan el nem veszem, de lecsillapít.
Hát vonatra ültem.
Mikor a vonat elindult, megdöbbenve eszmélkedtem: íme, vonatra tett már az a Hatalmas Harmadik, és visz!
Történt-e már veled, hogy borozó társaságban (a fiatal években) figyelted, hogyan ragad hatalmába a bor ereje?
Mintha két lelke volna az embernek: egyik figyeli a másikat.
Igy figyeltem én magamat, mikor megjelent az érzéseim rámájában az a kedves, finom arc, s az a két szép és bús fekete szem, az a szép könnyű és méltóságos járás. S a vonat mormogásába belezenélt az ő hangja:
- Azon gondolkodom, van-e lelke a virágnak?
Vigyázz! - riadtam fel erre, - a Hatalmas Harmadik fest és muzsikál neked!
S megszállott valami acélos dacosság: Csak azért se!
A nő elvégre, - gondoltam, - csak addig csábító, amíg szép. Mihelyt elmult a virágzása ideje, a Hatalmas Harmadik nem jelentkezik többé: a nő néha unalmas, néha szánalmas, néha kómikus, tüskés, kérges, rút. Az öregasszony legfeljebb ha tiszteletet kelt, de már nem érdekes - nem álmodik róla többé a férfi-ember.
Kivánkoznál-e utána, ha az ő lelke a nénje testében volna? - kérdeztem magamtól.
A felelet ez volt:
- Nem.
A vonat Gödöllőre ért. Megállt. Az idegeim remegtek. Valami láthatatlan nagy erő emelt. Emelt. Az ajtó felé. Az ablak felé.
Nem! Csak azért sem!
S ültön maradtam, utaztam tovább.
De úgy éreztem, mintha egy világrész sülyedne el mögöttem, és hogy ez nekem szomorú.
Este a Pannóniában vacsoráztam, az üvegteremben. Más ugye nem járt volna oda többé? Én odajártam. Ott vacsoráztam akkor is. Egymagam ültem egy asztalkánál.
Kit látok velem szemben a harmadik asztalnál: Öveges Pé urat!
Mintha egy láthatatlan kéz szorított volna torkon.
Az első gondolatom az volt, hogy fölkelek és megyek máshova. A második gondolatom az volt, hogy gyáva katona, amelyik odaengedi az ellenségnek a hadi állást, - ha nem kénytelen vele.
Maradtam. Keresztülnéztem rajta, mintha ott se lett volna.
De ő megismert. Láttam, hogyan. igazítja föl a cvikkerét, hogyan kel tüstént föl, és jön hozzám.
- Ah, alászolgája, - örvendezik a legváciutcaibb énekléssel, - örülök, hogy ismét van szerencsém...
És a kezét nyujtja.
- Bocsánat, - felelem hideg udvariasan, - nem emlékezem...
- Hát Gödöllő, Gödöllő... - mondja mosolyogva és a szemöldökét emelgetve.
- Bocsánat, nem emlékezem.
- A kirándulás, az uzsonna, hehehe, a szép titkárné...
- Nem emlékezem, - felelem fagyosan. Az ember elsápad. Egy percig hallgatva mered rám. Azután meghajol. Visszatér a helyére.
Csenget. Fizet.
Ez most vagy elkotródik, - gondoltam, - s akkor nem mer a szemem elé kerülni többé soha ez életben. Vagy itt marad, és a tisztek asztalához megy, - s akkor én holnap megszabdalom úgy, hogy nem látják Gödöllőn két hónapig.
Veszekedő ember nem voltam soha. Haragudni se szoktam. De abban az órában olyan voltan, mint a kedvetlen oroszlán, amelyik a sörényét borzolva néz vadul mindenkire.
Öveges Pé körültekintett. Meglátta a terem egy asztalánál a tiszteket. Hozzájok ment.
Néhány perc mulván felkel egy százados és egy főhadnagy. Megállnak előttem. Bemutatkoznak, hogy ők Öveges úr megbizottai, s a lakásomat tudakolják.
- Itt lakom a hotelben, - feleltem. De talán fölösleges, hogy az urak a szobámba fáradjanak. essenek leülni, s azonnal hozzáfoghatunk.
A tisztek egymásra pillantottak: leültek.
- Öveges Pé Zoltán úr magyarázatot kér, - mondotta a százados.
- Tudom, - feleltem. Azt mondtam neki, hogy nem emlékezem. Ha neki sérelem, hogy az emlékezetem néha gyarló, készséggel állok rendelkezésére, hogy rajtam elégtételt szerezzen. Kérem azonban az urakat, hogy még ebben az órában fogadják el a segédeimet, mert nem lakom Budapesten és gazda vagyok.
Kocsiba ültem: Marcihoz hajttattam. Ö aztán az utcán fogott másodikat. Mondtam nekik, hogy fogadjanak el mindent, amit az ellenfél akar. De szeretnék még az éjjel túljutni ezen a lovagias bolondságon.
Bizonyosra fogtam, hogy az ellenfél kardot választ s első vérre megyünk. Nem csekély volt aztán a megdöbbenésem, mikor a segédeim azzal tértek vissza, hogy Öveges pisztolyt választott. Holnap reggel Rákos-Csaba mellett találkozunk.
Ez már nem tetszett. A pisztoly bolond szerszám. Minden pisztolyos duellumnál érzem a halálszagot. S különben is utálom a pisztolyt, mióta magamra sütöttem.
Rossz éjszakám következett. Ime okos ember létemre hova jutottam!
A huszadik századbeli ember neveti a trójai háborút; hogy egy asszonyi szoknyáért annyi ember fejbe verette magát. Hát a mi duellum-szokásunk okosabb? Mi közöm nekem Mariskának a szoknyájával?
S mégvalami: a karddal való verekedés híre nem jut az ujságokba, ha a segédek hallgatnak. A pisztoly, ha talál, az orvosok mindgyárt fontoskodnak. Vele jár az orvosi mesterséggel.
Mert ha csakugyan meghal a sebesült, azt mondják rá:
- Az orvosok ezt előre látták.
Hapedig nem hal meg, azt mondják rá:
- Az orvosok megmentették.
Hát a pisztoly-viadal a legkisebb sérüléssel is belekerül az ujságokba. S én már ültem egy duellumért. Igaz, hogy csak államfogságban, de az is kellemetlen. Mi lesz, ha mégegyszer itélkeznek rajtam? Hiszen akkor becsuknak engem egy esztendőre is?
Ez a gondolat volt a legrettenetesebb.
Másnap, hogy ott álltam a harmatos réten álmosan és fázósan, pokolba kivántam Övegest és Gödöllő minden lakóját, még Mariskát is!
Az volt volna az okosság, hogy megbéküljek vele lövés nélkül. De kemény a nyaka olyankor a magyarnak! Hasonlítunk ahhoz a najahaje nevü egyiptomi kígyóhoz, amelynek a fejét ha megnyomják, bottá dermed, s inkább eltörik, hogysem meghajlana.
A magyar ember feje is meg van nyomva, mikor arról van szó, hogy farkasszemet nézzen a halállal.
- Uram, - mondottam, mikor már kiállítottak bennünket a megjelölt helyekre, engedelmet kérek, hogy szót válthassak a segédeimmel.
A segédeim hozzám léptek:
- Szavatokat kérem, hogy amit mondok, tíz percig nincs róla tudomásotok.
A kezüket nyujtották. Megfogtam mind a kettőnek a kezét, és halkan szólottam:
- Én már el voltam egyszer ítélve efféle ostobaságért. Ha még egyszer bezárnak, legkevesebb egy esztendőt nyomnak reám. Hát ezennel kijelentem, hogy a pisztolyomat nem sütöm el. A biróság előtt, ha odakerül az ügy, esküvel tanuskodhattok, hogy nem duelláltam, csak kiálltam.
- De kérlek! - hebegték a segédeim, - ezt nem engedhetjük!
Szigoruan néztem rájok.
- És a becsületszó?
Erre elnémultak. Marci megrőkönyödve nézett reám, s a homlokát kiverte a verejték.
Kiáltottam a rendező segédnek:
- Készen vagyok!
Két lövés volt a segédek megegyezése.
Álltam mozdulatlanul. Öveges célzott.
Lőtt.
A golyó a fülem mellett sivított el.
A lovak prüszköltek és táncoltak. A bérkocsis alig bírta őket fékezni.
A rendező idegesen kiáltott reám:
- Ön nem lőtt!
- Tudom, - feleltem. Az én ügyem, hogy lőjek-e.
A második lövés következett.
Reméltem, hogy Öveges Pé úr most már megvárja az elsőségemet. Nem: megintcsak ő sütötte el hamarabb a pisztolyát.
Nem talált.
Akkor a pisztolyt eldobtam. Szótlanul köszöntem az ellenfelem segédeinek, és a kocsimhoz siettem.
Öveges Pé utánam rohant. Nagy hévvel kért, hogy ne haragudjak rá.
Hidegen és szótlanul nyújtottam neki a kezemet.
A képviselő mintha lidércnyomástól szabadult volna meg, nagy lélekzettel rikoltotta:
- De most már együtt reggelizünk. És folyjon a pezsgő! Én fizetem!
- Sajnálom, - feleltem, - de nem reggelizhetek veletek. Megmondtam előre, hogy el kell utaznom.
Ezzel elkerűltem, hogy Öveges Pé úr testvérséget igyon velem. Hiszem, hogy arra se lesz többé kedve, hogy mégegyszer meglásson akárhol is a vendéglőben.
Mentem haza.
A vonaton által-fontolgattam a történteket, és éreztem, hogy az okosság, igazságosság és emberség ezen a két napon távoljárt tőlem.
Mert mit vétett nekem Öveges Pé úr, hogy véresre karmoltam az érzékenységét? S mi kényszerített engem arra, hogy a családomat történetesen abba a fekete tengerbe lökjem, amelyben vigasztalhatatlan sírással merült volna el anyám és az én két kis fiókám? Mi kényszerített erre engem?
Borzadj el barátom mint én: az a Hatalmas Harmadik!
De már erre végképpen eltökéltem, hogy nem gondolok a leányra. Nem! Múljon el, mint egy májusi álom.
De bolond eltökélés! Ura lehetsz egy hadseregnek, egy világrésznek, mind a Földtekének, csak a saját gondolataidnak nem, sohasem!
Ismered a krokogyélusos anekdótát: a falusi zsidót, aki csak úgy főzhetett volna aranyat, ha főzés közben nem gondol a krokogyélusra.
Hát bizony én is magammal hordoztam annak a kedves leánynak az árnyékát. Kisért, velem járt, mint a rámcsöppent parfön illata.
Szenvedtem.
Hanem mi történik: egy hét mulván levél érkezik. Finom asszonyi irás. A levél ennyi:
Beszélnem kell önnel. Kérem: jöjjön el. Ha véli, hogy nem vagyok rá érdemes, én megyek el önhöz. Félrevetek minden társadalmi tekintetet. De beszélnem kell önnel!
Mária

Édes forróság bizsergett rajtam végig. Mariska ír. Milyen különös vékonyfonalu betük! Micsoda eleven szavak! Szinte lélekzenek! S a rövidke levélben mennyi minden!...
De hát mért kívánja, hogy elmenjek? Bajban van? Vagy a duellumról hallott? Vagy megmozdította felém az a Hatalmas... ?
Ugye milyen szép, hogy nem irta nevét Mariskának, hanem Máriának? Látod: az ő finom érzése megkülönbözteti a Máriát és a Mariskát. Ő már érzi, hogy valamelyes koron túl a Juliska, Mariska, Aranka, Fánika, - olyan mint az öreg macskán a pántlika. S egyáltalán cirkuszi komikum, mikor magamagát szólítja az ember becézőn.
Mit cselekszel, ha te vagy én?
Másnap ott voltam.
Abban a délutáni órában érkeztem megint, amikor Gödöllő uri népe álommal áldozik a forróságnak.
Kocsin mentem, hogy hamarabb odajussak.
Az udvaron találtam. A fehér ruhája volt rajta és a sárga cipője.
Várt.
Valami mély elhatározottság komolykodott az arcán.
- Köszönöm, hogy eljött, - mondotta a kezét nyujtva és a szemembe belenézve. Köszönöm.
És álltunk egy percig a fenyőfák alatt némán. Én, a kezét a kezemben tartva, s ő, a kezét vissza nem vonva.
Csak egy mozdulat kellett volna, hogy a keblemre vonjam, egy gyönge mozdulta, amennyi egy virágos ág hozzám-hajlítására elegendő, de Istenem, milyen becsukott ajtó az emberi szív: még akkor se pattan fel, mikor angyalok dörömböznek rajta.
- Én köszönöm, - feleltem aztán, - hogy írt, és így eljöhettem.
- Másképp nem jött volna el? Sohasem? - kérdezte szomorú mosolygással.
- Talán, - feleltem a szemébe nézve.
Mindez olyan ünnepies volt, mint mikor búzaszentelésen vagyunk, s eltelik a lelkünk a másvilág sugaraival, harangszóval, énekszóval, gabonavetés illatával.
Aztán a szalonba vezetett, a maga kis szalonjába, amely világoskék selyemplüs székekkel volt tele. A fal is olyan szinű volt, csak valamivel sötétebb kék. Az asztalon egy virágtartóban fehér és kék szarkaláb-szálak.
- Milyen szép szoba! - mondottam körülpillantva. Most már megértem, miért jár fehérruhában. A fekete nem illene ebbe a szalonba.
- Örülök, hogy tetszik, - rebegte, maga az első férfi, aki ennek a szobának a küszöbét átlépte.
Akkor láttam, hogy csak az arca nyugodt.
- Köszönöm, - feleltem. Igyekezni fogok, hogy ne bánja meg ezt a kitüntetést.
És hogy az elfogultságának időt engedjek a lecsillapodásra, rendre néztem a képeket, a könyveit. (Gyönyörü kék-bőrbe kötött munkák egy faragott üvegesszekrényben!) És csevegtem, azon a budapesti madárnyelven, amelyen mindent mondunk, mégis semmit se.
Ő csak ült. Ült velem szemben a kis asztalnál, s nézett rám gondolkodó szemmel, hallgatva.
- Gyujtson rá, - szólalt meg aztán. Nézze van cigarettám is. Tudom, hogy a szivaros férfiak, úgy éreznek, ha nem dohányoznak, mint a hal, amelyiknek elfogyott a vize.
S egy japáni szekrénykéből női cigarettát vont elő. Maga is rágyújtott. Ez a gyöngédsége jólesett. Valóban kellemetlen az olyan női társaság, amelyik csak azt nézi, hogy neki mi kellemes. És a dohányfüst a bizalmasságnak valami mellőzhetetlen parfönje.
Mikor aztán rágyujtottam, őmaga letette a cigarettáját a kis gyöngyház-hamutartóra. És a kezét összekulcsolva megszólalt:
- Mondja meg nekem: miért volt az a borzasztó összeütközése Övegessel?
És a szeme elnedvesült.
- Nem tudom ki mondta kegyednek, - feleltem nyugodtan. Bizonyára fölösleges volt elkotyognia.
- Mindenki erről beszél Gödöllőn. Maga halálos veszedelemben forgott.
- Én? Talán Övegest akarja mondani?
- Nem: önt.
A szívem megrendült barátom. Megrendült, mint mennydörgésben az ablakok.
Egy percnyi csönd. Aztán ismét ő szólt:
- Ön igaz ember. Talán az egyetlen valamennyi ismerősöm között, akinek sem a szeme, sem a nyelve nem hazudik. Mondja meg nekem: miért volt az az istenkisértés?
- Valóban nem tudom, - feleltem habozva. S elvégre... bocsásson meg, de... magát ez nem érdekelheti.
A kezét összetette: esengő arccal nézett reám:
- Mondja meg igazán, amint öntől várom, hogyan történt?
Vállat vontam.
- Elmondom, mivel maga parancsolja, ha éppen annyira érdeklődik. Hát az az úr odajött hozzám a vendéglőben, és régi jóismerősként üdvözölt. Én, Mariska, soha életemben nem léptem szándékosan még a kutya lábára se, de azon a napon rossz volt a kedvem Különben se szeretem a mingyárt-cimbora, embereket. Azt mondtam neki, hogy nem emlékezem reá. Mondom rossz kedvem volt és nem akartam beszélni senkivel. Ő a jámbor, ártatlanul keveredett ebbe a... izébe, és én életemben először voltam nyers és igazságtalan.
- De ennek oka volt! - szólt mélyen a szemembe nézve. Mért nem beszél nyiltan? Ennek oka volt!
- Lehet. Az emberi szimpatiának és antipatiának ugyanaz a törvénye, mint az állatinak. Még a bérkocsis lovaknál is megtörténik, hogy amint elvágtatnak egymás mellett, boszusan nyiharint egyet valamelyik, s a földet vagdalja az első lábával. Emberek is vannak így. Az érzésünknek két pólusa van, mint a mágnestűnek. Vonzva és tolva érezzük egymást folyton. Nekem az az Öveges Pé úr kellemetlen figura volt: a mágnességem lökte.
- Ön nem akar nyiltan szólni. Lássa, én leány vagyok, és megmutatom önnek, mi a nyíltság.
- Tessék.
Egyre a szemembe nézve folytatta:
- Mikor utoljára voltunk együtt, nem kerülte el a fígyelmemet, hogy ön hazafelé jövet kedvetlen. Nem kérdezhettem: mi az oka? pedig szerettem volna megkérdezni. Mikor elváltunk, megéreztem a keze szorításán, hogy a kedvetlenségébe engem belefoglal. Igy van? Ön nem hazudhatik.
- Nem tagadom. Folytassa.
- Ön, mikor együtt mentünk, piros volt és jókedvü. Mikor hazafelé jöttünk, sápadt volt és bágyadt. Valami bántotta. Igy van?
- Igy, - feleltem engedelmesen.
- Hát nézze, ha ön olyan idegen volna nekem, mint valami tengeri rák, akkor is megkérdezném: mivel bántottam meg? s bármiképp is megengesztelném.
- De édes Mariska, biztositom, hogy...
- Jójó, hiszen tudom, hogy nem bántottam meg. Rosszul fejeztem ki magamat: azt akartam mondani, hogy én voltam az oka a kedvetlenségének. Ezt már megvallotta.
- De ez nem...
- Várjon: ma nem engedem szólani, csak hiányos mondatokban! Hát tudja, mikor maga elment, engem nyugtalanság szállott meg, s átküldöttem képviselőékhez a cselédet önért. Jobban mondva: azt izentem, hogy el ne utazzon, amíg velünk nem beszélt. De ön már akkor elutazott.
- El kellett...
- Kellett, persze hogy kellett. Mindenki eligyekszik onnan, ahol valami bántja. De hallja tovább: tanultam algebrát és ki tudom keresni a hiányzó számokat. Kerestem, hogy mi lehetett az ön kedvetlenségének az oka? Másnap társalgás közben kivettem a titkárnéból is.
- Nohiszen, - mondottam neki, - szépen mulattattad tegnap a lovagodat: olyan kedvetlen volt, hogy feltünt mindenkinek.
Ő, hogy így vádoltam, összeszedte az emlékezetét, s elmondta, hogy mit beszélgettek. Tehát azt beszélgették, hogy Öveges néminemü reményeket füz hozzám. Mondja meg nyiltan, de nyiltan, hogy egyenesen, merthiszen testvérének fogadott, - Övegesre ezért nem akart emlékezni.
- Kedves testvérem, -feleltem habozva, - mért akarja tudni ezt?
- Tanítom önt testvéri nyiltságra: hát azért, mert nekem az ön társasága kedvesebb mint az Övegesé.
- Esszerint Öveges...
- Próbálkozó. Egy meleg szavam se jogosíthatta arra, hogy engem a számitásaiba belevonjon. S hogy aznap kisért, csak azért történt, mert nekem más kisérő nem jutott.
- Remélem nem várta, hogy én kisérjem vissza is.
- Kisérhetett volna. Tudom, hogy illedelmi tekintetekből nem tette, s ezt köszönöm is. De ha megkérdi tőlem, ha úgy beszél velem, mint én önnel, azt feleltem volna: mi nekem Gödöllő! sétáljunk együtt visszafelé is!
Fölkelt és elmosolyodott.
- Eddig van. Mármost gyerünk ki az udvarra, a fák alá. Néni is nemsokára ébred és kijön.
Én valami szent mámorban ültem ottan. Nem volt-e a beszéde nyilt vonzalmi vallomás? Hogy ez a kedves teremtés, ez a fehér ruhába. öltözött bölcs és bájos leány az enyém! - ez a gondolat... Oh, vannak az emberi szívnek is ünnepei! Feltámadás. Virágessőben való bevonulása a boldogságnak. Fölkeltem és megragadtam a kezét.
- Mariska, - mondottam ellágyultan, - kedves szép testvérem!
Többet nem bírtam mondani. A szivemre emeltem a kezét és odaöleltem őt is. És ő feküdt, a szemét lehunyva, szótlanul a mellemen. S mi volt természetesebb mint az, hogy megcsókoltam a halántékát, gyöngédeden, magamfeledten, nemcsak az ajkammal,hanem a szivemmel is.
S így álltunk egy percig némán: én őt átölelve, ő a mellemre hajolva.
Aztán szeliden kibontakozott. A haját hátrasimította. A szeme nedves volt. És mint az álomból ocsudó szólott csendesen:
- Menjünk ki a kertbe.
És nem beszéltünk többet arról, amit éreztünk.
Megmutogatta a virágait, a fáit. Minden virágnak ismeri a nevét, a kelése idejét, természetét. Tudja, melyik virágot látogatja a méh, melyiket a darázs, melyiket a virágporban dőzsölő bogárkák. Tudja, melyik virág szereti a napfényt, melyik az árnyékot, melyik virág mikor nyílik, mikor hervad. Nem fogja el a pillangót, ha a virágaira száll; nem öl meg semmi állatot. Mert Isten tíz parancsolatában ez is benne van. Nincs odatéve: ne ölj embert, - hanem csak: ne ölj!
Én csak hallgattam a szavát, mint valami zenét, amelyről csak álmodni szoktunk
S néztem őt: néztem az arca bársonyát, az ajka rózsáját, az ujja gyöngeségét, a mozdulatait, a karcsuságát, finom kis vékony lábát. És elgondoltam, hogy íme ez a fehér rózsából lett leány nekem születt: enyém.
Azután kijött a nénje is - fekete ruhában, a nyirott szemölcscsel és pézsma-illatával. Az is hallott a lovagias harcról. Elmondta, hogy mennyire elszörnyülködtek, Övegest azóta nem bocsátják be a házba. A szobaleánynak azt kell mondania: senki sincs idehaza. Éshát Marci... Születése óta soha úgy meg nem mosták a fejét. Hogy lehet olyan embertelen szamár valaki, ha becsületszó köti is... Hát a becsületszó előbbrevaló? Azóta Marci is röstelkedve kerüli az ismerősöket.
Majd az ő leánykorára tért át, s beszélt egy füredi párbajról, az Annabálról, az akkori divatról, s leányokról, akiket már öreg anyámnak szólitanak.
De nekem az ő szava csak olyan volt; mint a malomkelepelés. Az én gondolataim Mariskán jártak. A tekintetünk gyakorta találkozott. Milyen érdekes, ha a szemeken át két lélek érintkezik! Azelőtt csak mélységes rejtelmes volt a szeme, most mint a tavaszi verőfény, amely először száll be a szobámba, és világosságot, meleget, életet áraszt.
Mármost, ha az én történetem regény volna, csak annyit kellene hozzátenni, hogy Vége. Az élet regényei azonban másfélék. Az élet regényei nem ott végződnek, ahol a két szerelmes egymás nyakába borul, hanem ott csak kezdődnek.
S mi még nem s jutottunk tovább a testvér szónál.
Azt a magunkfeledte ölelkezést a viszontos szimpátia nyilvánulásának is magyarázhattuk, s elválhattunk volna egymástól annélkül, hogy egyikünknek a másikától valami mást is lehetett volna várnia, mint egy csöndes és kedves baráti levelezést.
Képviselőék ugyan elbámultak aznap, mikor megkértem őket, hogy a közelben egy nekemvaló kis lakást kerestessenek.
- Le fogok járni hozzátok, - mondottam. Megelégeltem a remeteséget. Itt jó társaság él. Mért ne mulassak olykor veletek?
S még azon este Budapestre mentem: egy ügyvédet megbíztam, hogy indítsa meg a válópörömet.
Azt mondod, hogy mért késtem addig vele? Kerültem a gyötrelmes izgalmakat. A biróságtól biróságig való herce-hurcát. Az asszonynak előre látható hazudozásait. Aztán hát ahogy voltunk, nem kellett attól tartanom, hogy az asszony mégegyszer eljátsza a megtérő bünöst. De ha a bíróság mingyárt azon kezdi, hogy összebékülésre szólit bennünket, bizonyos, hogy az a nő erre való hivatkozással ujra kinos jelenet elé állit. És hát a gyermekek annak legyenek-e tanui, hogy az anyjukat a szolgáimmal taszittatom ki a szobámból! Gondolatnak is irtózatos! Aztán hát minek irassam papirosra, hogy el vagyok tőle válva., mikor ugy is elvagyok tőle válva, hogy jobban már nem is lehet. Minek azt bélyeges papirosra iratni, mikor az a történhetőség, hogy én mégegyszer megházasodjak, a lehetetlenségnél is lehetlenebb.
Hát mondom: ezért nem mentem addig ügyvédhez a válásom végett.
S íme hogyan vág ajtót a sors a lehetetlenségen: Gödöllőn nézem a Hold járását; és hallgatom a fülemile-szót. És nem rettegésem, hanem epedésem az, hogy egy nőt ismét életem társává fogadjak.
Mariskával azonban nem beszéltünk a házasságról. Azt se mondtam neki, hogy megindítottam a válópört.
Még mindig remegve álltam a hetedik szentség előtt. De ez tudod, csak olyan ösztönös valami volt, mint ahogy a meglőtt oroszlán nem megyen többé arra a helyre, ahol a puskát rásütötték.

 /Gárdonyi Géza kisregénye/

Read 2151 times Last modified on August 01 2011

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

Read 3440 times 1
J. A. Deutch - A möbius-metró
A metró bonyolult, szellemes hálózata a Park Street-i csúcspontból ágazott szét. Kitérõvágány kötötte össze a Lechmere-vonalat az Ashmont-vonallal - erre…
Read 2873 times 0
Gyógyító Web Gömb Projekt
  Valerus Santus vagyok, webgyógyító programozó. Több mint tíz éve foglalkozom a spiritualizmussal és az informatikával. E két tudomány integrálásával…
Read 2836 times 0
Sólyom beavatás
  1973. december 17-én egyedül voltam a házban, egyszercsak éktelen riadalomra kapom fel a fejemet. Akkorát szólt, mintha teljes, tíz…
Read 2688 times 1
Spritizmus
Magyarországon sokan foglalkoznak a lélekidézéssel. Magam is részt vettem harminc vagy negyven ilyen ülésen. Megtörtént, hogy a lelkek neveket is…
Read 2513 times 1
Egy fenomén születése
Rózsikánál évekig semmi baj nem volt, míg végig nem döngölt rajta a parapszichológia. Ez egy esős őszi napon történt, amikor…
Read 2471 times 0
A jellem műveltségéről
Önelégülten és büszkén gondolsz arra, hogy elolvastál és megértettél néhány könyvet, gyarapítottad ismereteid, megtudtál valamit a természetről vagy az emberi…
Read 2403 times 2
Márton G. - A végtelen
Apámmal rohanunk a sínek mentén. Elõttünk a távolban a kígyó, ami üldöz minket. Feléje rohanunk, csak így menekülhetünk meg elõle.…
Read 2399 times 0
Extrémmosogatás
Két dolog nem volt itthon: wireless router és mosogatószer. Mindkettőből a szokásost vettem, Linksys WRT54G és citromos P u r.…
Read 2303 times 0
Az a hatalmas harmadik - 2.rész
Egy délután záporesső kerekedik. Bemegyünk addig a szobájába. Ahogy ott ülünk, azt mondja nekem:Szeretném ismerni a maga életét, mint a…
Read 2291 times 0
A novaji asszony
Régen hallogatom már hirét a novaji asszonynak. Azt beszélik róla, hogy látja az elköltözöttek lelkét s lelát a föld mélyébe,…
Read 3659 times 0
Mi a csudát tudunk a világról?!
2005 augusztusában kezdték vetíteni a mozikban a fenti címû filmet, amelynek eredeti angol címe ez volt: "What the Bleep do…
Read 2853 times 0
A kapcsolat
A film számos ponton különbözik a regénytõl. Néhány kulcskarakter hiányzik, vagy más formában jelenik meg. A kis Ellie félárva. Édesapja…
Read 2633 times 0
Stigma
Frankie Paige huszonéves lány, aki fodrászként keresi a kenyerét. Jár is valakivel. Olyan lányt, mint õ, akár több százat is…
Read 2573 times 0
Fehér zaj
Az igazság odaát van, de azért átszűrődik belőle valami hozzánk is. Mert a halottak beszélnek hozzánk, és ha jól figyelünk,…
Read 2511 times 0
Angyalok városa
Aggódó hang. Egy anyáé. Egy beteg kislány. És a sarokban az ágy mellett egy feketekabátos férfi. Nyugodtan szemléli az eseményeket,…
Read 2490 times 0
A forrás
A The Fountain egzisztencialista kérdéseket dolgoz fel: a film élet és halál, férfi és nő kapcsolatának a rapszódiája, keveredik benne…
Read 2470 times 0
Csodálatos álmok jönnek
Van-e élet a halál után? - ez a kérdés bizonyára több szempontból is bekerülhetne a Guiness Rekordok Könyvébe: mint a…
Read 2375 times 0
Mátrix
"Mi az a Mátrix?" Neó-t, (Keanu Reeves) a komputer hackert nem érdekli a kérdés. 1999 van, és õ a komputeres…
Read 2257 times 0
A végtelen tizedes meg a többiek
Aronofsky filmje emlékeztet arra, amit korról korra újra felfedezzünk: számokba vagyunk fojtva.
Read 2225 times 0
Hatodik érzék
Van egy kilencéves srác. Rendkívül zárkózott, a suliban sincsenek barátai, és az édesanyja sem tud mit kezdeni vele. Cole más…

KÖNYVAJÁNLÓ