Szvasztika a náci szimbólumok között

Thursday, 30 June 2011 09:04

szvasztikák"A szimbólumok a kulcslyukak a világűrben lévő ajtókban, amelyeken át az ember beléphet az örökkévalóságba." – vetette papírra Manly P. Hall„Lectures of Ancient Philosophy" című könyvében. Adolf Hitler és tanárai, Karl Haushofer és Guido von List, Ernst Pretzsche és Walter Stein, a thulisták és a Vril Társaság tagjai valamennyien hittek a szimbólumok hatalmában – így a náci mozgalom számára roppant jelentőséggel bírt, miféle jelkép alatt egyesíti erőit, és miféle jelkép alatt indítja el világhódító menetét.

A szvasztika, mint okkultista szimbólum, sokáig ismeretlen volt a nyugati világ számára. Az emberek többsége az 1934-es nürnbergi NSDAP nagygyűlést követően ismerte meg a jelképet, mikor a nácik körülbelül 35 000 darab, zászlókra, függönyökre, karszalagokra és egyéb, változatos felületekre helyezett horogkereszt közepette tartottak fenyegetően erőteljes, szuggesztív demonstrációt. Majd, a történelmi események fényében, a közvélekedés a szvasztikát mint a halál és a pusztítás jelképét kategorizálta, és elválaszthatatlanul a nácizmus intézményéhez társította.

Pedig a horogkereszt korántsem a torz náci okkultizmus leleménye, hanem az emberiség legősibb szimbólumainak egyike, amely Kelet-Ázsiától Közép-Amerikáig, Észak-Európától Indiáig ismeretes. Valószínű, hogy Adolf Hitler az indiai vonatkozások miatt bukkant rá a jelképre, és emelte át, hogy bizonyos módosítások után az okkult eszmékkel átitatott Harmadik Birodalom legfőbb jelképévé tegye. A náci vezér a 20-as éveiben egyéb vallások és filozófiai rendszerek mellett behatóan tanulmányozta a hinduizmust és a buddhizmust. A fiatal Adolf Hitler elolvasta és értelmezte a Bhagavad Gitátés a szent védikus irodalmat, a jógát, az indiai asztrológiát és okkultizmust, miként Schopenhauertől is sokat tanult a keleti bölcseleteket illetően. A náci vezető tehát alaposan elmélyedt a keleti tanokban: valószínű, hogy ekkor bukkant rá a hinduk és a zoroasztriánusok által is alkalmazott szimbólumra.

A szvasztika eredeti, indiai formájában roppant gazdag és erős szimbólum, így számos jelentéssel bír: egyaránt jelzi a végtelen erőt, a Napot, a Napfényességét és apadhatatlan energiáját, az élet kerekét, a növekedés és a halálfolyamatos változását, a jó szerencsét; de egyéb fogalmak is társíthatok hozzá. A buddhizmus eredeti, puritán irányzata valószínűleg a zoroasztriánus Napkultuszból emelte át és alkalmazta a jelet, amely a fényes égitest végtelenerejét volt hivatott szimbolizálni. Egyaránt tükröződik benne Káli istennő princípiuma és Síva tánca, a szvasztika négy ága pedig a négy évszakot és az évszakok folyamatos változását demonstrálja. India egyes térségeiben horogkereszt eredetileg a kígyó szimbóluma volt, ilyen minőségében pedig Síva templomait, áldozati oltárokat, illetve a lakóházak bejárati ajtóit díszítette. A szubkontinensen tehát széles körben alkalmazták a szvasztikát, és mind jobb felé forgó, mint bal felé forgó változatát ismerték. Emellett horogkereszt felbukkant az ősi Mezopotámia szimbólumai között, illetve az Ishtar nevű sémita istennő szimbólumaként is szolgált, mint a haladás jelképe. kali

A horogkereszt azonban, mint arról már szó esett, nemcsak a keleti kultúrkörben, de az ősi germán kultuszokban, az észak-amerikai navaho indiánok ábrázolásaiban, a skandináv Thor-mítoszban, a Kanada területén őshonos Saskatchewan indiánok kultúrájában is felbukkant, de még a britszigetek korai keresztény kolóniái is ismerték és használták a jelzést (druidakultusz követői a '30-as években is viselték a szimbólumot). A különféle szabadkőműves mozgalmak és a hermetikus mágiával foglalkozó szervezetek, mint az Arany Hajnal rendje, széles körben alkalmazták a jelet.

Guido von List, a botrányos ceremóniáiról közismert okkultista szakértő, horogkeresztet roppant büszkeséggel ősi árja szimbólumként azonosította, és ugyancsak felháborodott rajta, hogy nem-árja népek is széles körben alkalmazzák – kiváltképpen a bit druidák ebbéli gyakorlata irritálta kényes ízlését. Friedrick Krohn 1919 májusában publikálta memorandumát, amely az „Alkalmas-e a horogkereszt a Nemzetiszocialista Párt jelképének?" címre hallgatott. Krohn a „balkéz" szvasztika alkalmazását javasolta, amely a buddhista terminológia szerint a szerencse és az egészség jelképe, még elutasította a „jobbkezes" horogkereszt alkalmazását. A „jobbkezes" horogkereszt ugyanis korántsem a pozitív energiák fókuszálására volt hivatott: a szerencsével szemben a hanyatlást, az élettel szemben a halált ábrázolta. Ennek megfelelően alapjaiban eltérő rítusokhoz használták ezeket a jelképeket, és alapjaiban eltérő okkultista technikák kapcsolódtak hozzájuk. Az ősgermán okkultizmus tanai azonban nem különböztették meg ily élesen az óramutató járásával azonos irányba, illetve ellenkező irányba forgóhorogkeresztet, így Hitler úgy döntött, hogy a „jobbkezes" szvasztikát alkalmazza. Ez a szimbólum korántsem volt idegen a leendő Führer számára, hisz a titkos tanokkal foglalkozó Thule Társaság már korábban letette voksát a „jobbkezes" horogkereszt mellett, amelyet jelképévé emelt. A tizenkilencedik századi okkultisták és a pre-náci ideológiák alapítói tehát már alkalmazták a szvasztikát, amelyet valószínűleg Helena Blavatsky terjesztett el eme körökben. A Teozófiai Társaság alapítója a „korai árja misztikus koncepció szülöttének", „az alfa és az ómega univerzális teremtő energiáinak"fókuszának, az „életerő, a Napból származó energia, illetve „a ciklikus megújhodás" jelképének tartotta, ekként vezette be a szimbólumot. A Madame Blavatsky által létrehozott Teozófiai Társaság emblémájában így a kopt kereszt, a hatágú csillag és a kígyó, valamint az obskúrus jelmondat („Egyetlen vallás sem magasabb rendű, mint az igazság") mellett a szvasztika is helyt kapott – igaz, annak bal felé forgó, tehát pozitív értékek kifejezésére hivatott változata. Blavatsky úgy vélte, hogy miként az emberi evolúció hétfoka csúcsán az árja faj helyezkedik el, az okkultizmus hét szimbólumának a horogkereszt a végső és legnemesebb, legerősebb kifejeződése.

A Thule Társaság azonban a tőr és a falomb mellett már a „jobbkezes" horogkeresztet alkalmazta, amely döntés az indiai gyökerek ismeretét, a jelkép tudatos használatát sugallta. Adolf Hitler azonban másként döntött: részben elvetette Friedrich Krohn javaslatát, az elébe tárt dokumentum máskiírásait azonban elfogadta, így a náci szimbólum színeivel kapcsolatban is áldását adta a memorandumra. Az NSDAP szimbólumává így a horogkereszt „jobbkezes" változata vált, melynek színe fekete, kört formáló háttere fehér, az alap színe pedig vörös. Az így létrehozott szimbólum 1920 májusában debütált, mint a nemzetiszocialista mozgalom új jelképe. Adolf Hitler mélyen hitt a jobb irányba forgó horogkereszt erejében: felsőbbrendű jelképnek tekintette, amely kozmikus energiákat fókuszál. Mindez nemcsak a leendő Führer okkultista elhivatottságát példázza, de az a tény, hogy a teremtőenergiákat tükröző szimbólumot annak inverz változatával, a pusztítást és halált jelképező „jobbkezes" szvasztikával cserélte fel, jól demonstrálja, hogy Adolf Hitler nem a világos, hanem a sötét oldaltól várt támogató energiákat a nemzetiszocialista mozgalom számára.

hitlerA horogkereszt, mint szimbólum egybeforrott a nácizmussal. A szvasztikát, mint erőfókuszt és okkult jelképet a Harmadik Birodalom vezetése számtalan formában és módon megjelenítette: hivatalos okiratokon és egyenruhákon, repülőgépek és más haditechnikai eszközök felületén, övcsatokon és pecséteken, lobogókon és bélyegeken, illetve olyan hétköznapi használati tárgyakon, mint például a hadsereg által használt evőeszközök. Adolf Hitler és társai hittek a horogkereszt hatalmában: a nürnbergi pártgyűléseken több tízezer szvasztika vette körül a náci diktátort, aki erőt merített a szimbólumból, és a tömeg energiájának fókuszát látta benne.&nbsp

/részlet Kurt Rieder, Mágia és okkultizmus a III Birodalomban című könyvéből/

Published in Ezotéria

Az õz mint szimbólum

Thursday, 16 August 2007 11:26
ozAz õz, mint szimbólum nem igazán gyakori sem álmainkban, sem pedig a valós életben. Messze nem olyan, mint például egy kígyó vagy egy kutya. Éppen ezért, ha mégis megjelenik, akkor annak különös jelentõsége van. Gyakorlatilag semmilyen szimbólumszótár nem említi az õzet és az álomfejtésekre vonatkozó irodalom se sok helyen foglalkozik vele. Az õz nem egy ritka erdei állat, és Szlovéniának például nemzeti szimbóluma, de az Urál hegységeinek is jelképe. A bennünket érintõ/érdeklõ esetekben aligha errõl van szó, miután az õz, mint õsi szimbólum is létezik, mégpedig az azték naptárban.
 
Az aztékok kétféle naptárt használtak, de mindkettõben 20 napos periódusok (hónapok) voltak. A rituális naptár 13 periódusból, tehát 260 napból állt, míg a civil életben 18 hónapot vettek alapul, ami 360 napot adott ki, ehhez még hozzátettek 5 üresnek (szerencsétlennek) nevezett napot, így jött ki a 365 nap. A kõbõl kifaragott õsi azték naptárat a Mexikói Antropológiai Múzeumban õrzik, átmérõje 12 láb, súlya több mint 25 tonna. Ezen, a naptár ciklusos felépítésének megfelelõen minden hozzá fûzõdõ szimbólum ábrázolva van. Itt látható az õz is, mint a 20 nap egyikének, a hetedik napnak a szimbóluma. Azték NaptárAz aztékok úgy tartották, hogy az õzzel szimbolizált nap (az ábrán piros kör mutatja) az esõ és a mennydörgés napja, ekkor csírázik ki a mag, ekkor ejthetünk zsákmányt, mi magunk viszont nem eshetünk zsákmányul. Ezen a napon vethetjük le rossz szokásainkat és ekkor kényeztethetünk másokat. Ez a nap lehetõséget nyújt a saját nyomainkat felhasználva visszamenni a megtett úton. (Az õz lábnyoma nagyon érdekes, szimmetrikus, gyakorlatilag hasonlóan néz ki oda- és visszirányban is. Kicsit egy hosszúkás kávébabra emlékeztet: ovális, a hosszanti irányban hasítékkal. A szarvas nyoma például már egészen más, abból rögtön kiderül a haladási irány.) Láthatjuk tehát, hogy az õzhöz, mint szimbólumhoz elég sok jelentés, értelmezés kapcsolható. Minden attól függ, hogy mikor, milyen helyzetben, hogyan jelenik meg az õz, mint szimbólum. Az én életemben például volt egy nem felejthetõ esemény, amikor egy szegény kis õzet telibe találtam autóval, amely azt követõen átrepült a kocsi felett. Sötét volt, viszonylag nagy sebességgel hajtottam, amikor egy, a Bükkbõl letévedt õz éppen keresztben suhant át az úton. Csak a legutolsó pillanatban vettem észre, még fékezni sem volt idõm: már csak egy átsuhanó árnyat láttam. A szélvédõbe is belevágódhatott volna, s akkor minden bizonnyal végzõdhetett volna sokkal tragikusabban is az eset. Ez 1994-ben történt, és ma már tudom, hogy mi volt akkor ennek az esetnek a szimbolikus olvasata.
Végezetül csak érdekességként említem meg, hogy legközelebb december 16-án lesz az õz napja az Azték Naptár szerint.
Published in Álom

Az állatok szimbolikája

Tuesday, 21 March 2006 18:11

dosmangoes_icon" Az állatok megmutatják számunkra azokat a bennünk rejlö lehetöségeket, amelyeket mi magunk is kiteljesíthetünk. Ám ahhoz, hogy tanulhassunk tölük, elöször azt kell megtanulnunk, hogyan kommunikáljunk velük.

Az állat része lesz az ember lényének, és rányitja szemét a létezö dolgok isteni és fenséges mivoltára. Visszaadja neki a világra való gyermeki rácsodálkozás elveszített képességét, és megerösíti a mágiába, az álmokba és a lehetségesbe vetett hitét. " 

Ha nyitott vagy, és figyelmes, érezheted hogyan beszél a természet hozzád. Minden nap, minden pillanatban. Csodáit mutatja meg, titkokat, melyeket a legokosabb könyvekbe sem írtak le. Aki a természet könyvéböl tud olvasni, áldott ember. Megtudhat mindent, kérdésekre kaphat választ. A sok sok szimbólum, analógia mind egy mesét mond el számunkra az életről, az univerzumról.

Az állatoktól is sokat tanulhatunk. Nemcsak anyagi világunkban, de álmainkban és vízióinkban is. Sajnos a mai világban az ember fölérendeli magát más élölényeken, úgy gondolja, ö a legokosabb, legintelligensebb,- a teremtés koronája. Voltak azonban idők, amikor az állatokat istenekként imádták, vegyük példának az egyiptomi kultúrát, vagy az indiánokat. Lelki vezéreik, isteneik többek között az állatvilágból származtak. Medve, sas, sólyom, farkas, krokodil, macska - szimbólumok és segítök voltak életükben. A különbözö totemek is erre utalnak.

Habár azt gondolhatnánk, hogy kapcsolatunk a természettel megszünöben van, és az állatok eltávolodtak tölünk (meg is lehet érteni, hiszen sok bánatot és fájdalmat okoztunk nekik..) mégsem így van. Aki nyílt-, és tiszta szívvel közeledik világukhoz, barátként fogadja el az állatokat, egyenrangú barátként, kitöl tanulhat is, viszonozva érezheti ezt a szeretetet.

" Ha szólsz az állatokhoz,
ök is beszélnek hozzád,
és megismeritek egymást.
Ha nem szólítod meg öket,
ismeretlenek maradnak számodra;
pedig az ismeretlentöl fél az ember.
És amitöl fél, azt elpusztítja. "

(Dan G. törzsfönök)

pony1

Ha a természet részeként határozod meg önmagad, és elfogadod, hogy a természet önmagad része, már meg is alkottad a kapcsot, összeköttetést nyerhetsz így csodáival. Nem szükséges sámánnak lenni, hogy mindennapi életünkben tapasztalhassuk a természet feletti eröket, melyek egyenesen a Teremtötöl jönnek. Soxor az állatok nyelvén beszél hozzánk álmainkban, gondolatainkban, sugallatként. Egy egy ilyen álom az állatokról szólhat, miként játszunk velük, vagy tanulunk tölük bizonyos dolgokat. Olyankor aztán valamiként szimpátiát érzünk egy bizonyos állat iránt mindennapi életünkben, a "valóságban". Ez az érzés annak a jele lehet, hogy egy "Totem- állatot" kaptunk, vagyis egy segítö szegödött hozzánk álmunkban, állat formában.

Egy- két hónappal ezelött úgy éreztem, egy új segítötárs kopogtat ajtómon. Azzal jelezte ezt számomra, hogy sirályok jelentek meg az ablakom elött, a belvárosban. Na most ez már magában véve is elég furcsa esemény volt, de az még tetözte, hogy kb. 10 percig ott köröztek a fák fölött, néha rám kukkantva, miként a nyitott ablaknál bámultam öket. Szerettem volna valamivel megkínálni öket, esetleg etetni, de ez nem volt lehetséges. Gondolom a szomszédok is csodálkoztak volna, ha korareggel konzervból tonhal- darabkákkal dobálom a sirályokat.

Ekkor éreztem, hogy megjelent egy új totem életemben, és bebocsájtást kér. Lefekvés elött megkértem öt, mutatkozzon meg álmomban,- ezzel a gondolattal aludtam el. Valami gyönyörüszép szirti sasra vágytam, esetleg mesebeli fönix- madárra, vagy királytigrisre. Azonban arról álmodtam, hogy egy hatalmas fészekben játszadozom pelyhes- kicsiny keselyű fiókákkal, símogatom buksi fejüket, beszélek hozzájuk. Láthatóan tetszett ez nekik, szinte mosolyogtak. Amikor is nagy szárnycsapásokkal megérkezett az anyjuk, ne is mondjam, mennyire berezeltem...

Felriadtam álmomból, a hatalmas keselyű, miként karmait elörenyujtva landolni készült, eléggé veszedelmes látványnak tünt. Aztán gondolkodni kezdtem, kételyek, ámulás,- ez nem lehet, miért pont keselyű? Tévedés történt, hisz ezekhez a madarakhoz nem vonzódtam éppen- így a kispolgári, idomított elmém, miként emlékembe idézte a képeket, ahogy az éhes keselyű marcangolja az állati tetemet. A nap folyamán viszont még két alkalom bizonyította számomra a keselyű jelenlétét életemben,- az egyik, ahogyan Lámia oldalát kinyitva egy barátkeselyű rajza volt az elsö, ami szembetünt, a másik alkalom pedig este, amikor Ted Andrews - Az Állatok Szimbolikája címü könyvét nyitottam ki találomra a keselyűknél..

Ekkorra már megbarátkoztam a gondolattal, és köszöntöttem, és elfogadtam a Keselyüt lelki segítötársul, és rosszallva, büntudattal gondoltam vissza reggeli morfondírozásomra, miként kényeztetett égóm érvelt. Csodálatosabb lény nem is társulhatott volna hozzám,- ahogy kiderült - mint egy Keselyü.

Íme, egynéhány tulajdonság a Ted Andrews - féle könyvböl, melyek a keselyűt illetik, mint madártotemet:

" Értelmezési kulcs: Megtisztulás - halál és újjászületés - új látásmód

Aktív időszak: Egész évben, nyáron és télen

A keselyűhöz rengeteg téves és ellentmondásos képzettársítás kötödik. Az emberek durvának tartják, és kizárólag a halállal hozzák összefüggésbe, míg a mítoszok és mesék sokasága éppen az ellenkezőjéről árulkodik. Ha az ember csak röviden áttekinti a vele kapcsolatos mítoszok jelentéstartalmait, illetve akárcsak futólag megnézi a keselyű viselkedését, máris egy fantasztikus lény képe kezd előtte kibontakozni.

A régi görögök a keselyűt a griffmadár rokonának tekintették. A griff mitikus teremtmény, amelynek ábrázolásában keverednek a madárra és az emlősre utaló külsődleges jelek. A griff a menny és a föld, a lélek és az anyag, a jó és a gonosz, az oltalmazó és a bosszúálló szimbóluma volt. A keselyű tehát a griffhez való kapcsolódása révén azoknak a misztériumoknak az örzője, amelyek az élethez, a halálhoz és az üdvözülés útjához kötődnek.

Az igazság egyiptomi istennöje, Máát, az ábrázolásokon többnyire keselyűtollal jelenik meg. Egyiptomban a keselyű az anyaság szimbóluma is volt, feltehetően azért, mert tetemekböl táplálkozik, tehát mert nem veszi el az életet, hanem hagyja élni, meghagyva másoknak az ölés feladatát...Az élet és a halál gyakran egyaránt anya- szimbólum volt.

A pueblo indiánok számára a keselyű a megtisztulást jelképezte. Azt tartották, hogy a keselyű varázserejével helyre lehet állítani a felbomlott összhangot. Tollait rituális szertartásokban arra használták, hogy az alakváltozásos rituálék után azzal segítsék a testbe való visszatérést. (pulykakeselyű)

A barátkeselyű tollának viseléséről pedig azt tartották, hogy megvéd reumás megbetegedésektől. Emellett tévesen a kegyetlenséggel és a szívtelenséggel is azonosították.

Bár dögevö mivoltát az emberek általában undorító jelenségnek tartják, ennek is megvan a maga értelmes és nagyon is értékes szerepe: a dögevöknek köszönhetően csökken a tetemekböl eredő fertőzések száma, ami egyébként széles körben pusztítana a többi, kevésbé ellenálló állat között. A keselyűknek tehát fontos funkciójuk van: tisztán tartják környezetüket, megakadályozzák a betegségek kiterjedését, ezzel biztosítják az egyensúly fennmaradását az állatvilágban és a természetben.

Sok keselyűfaj létezik, és ezek mindegyike más-más tulajdonságokkal rendelkezik. Az azonban mindre jellemző, hogy határozott és méltóságos a testtartásuk mind álló és ülő helyzetben, mind járás közben: egyfajta kimondatlan, a küllemüktől teljesen független magabiztosság sugárzik róluk.

A pulykakeselyűnek hosszú a farka, és a szárnyán két szín látható. Repülés közben rendkívül kecses látványt nyújt. Latin neve (Cathartes Aura) annyit tesz: "arany megtisztító". Éjszakára közös ülöfára telepszenek, majd hajnalban, a korareggeli napsütésben kitárják szárnyukat, hogy felszárítsák róla a harmatot. Ilyenkor a sok kitárt szárnyú, Nap felé forduló keselyű olyan benyomást kelt, mintha a kelő napot üdvözölnék.

A keselyűk amikor éppen nem repülnek, egyszerűen néznek ki. Ám repülés közben lenyügözőek: rendkívüli könnyedséggel és kecsességgel szárnyalnak. Akiknek a keselyű a totemük, azoknak mindez azt jelzi, hogy közeleg az az idő, amikor végre a tetteik és nem a külsejük alapján ítélik meg őket.

A keselyűknek van egy olyan csodálatos képességük, hogy érzékelik a földről fölfelé szálló meleg légáramlatokat, és ezeket ki is használják a felemelkedéshez. Ezt az adottságukat az úgynevezett aranylátással szokták összefüggésbe hozni, ami azt jelenti, hogy az illetö látja a testböl kiáramló finom energiát. Ha valakinél a pulykakeselyű jelent meg totemként, az számíthat arra, hogy a közeljövőben látni fogja az emberek és a tárgyak auráját. Ha mégsem, a keselyű segítségével elsajátíthatja ennek technikáját.

A termikus légen és a széláramlatokon vitorlázik, úgy használja ki a légáramlatot, hogy az épp kiegyenlítse a gravitációs erőt és ezáltal ő maga vitorlázzon. Így a gravitációs erö legyőzéséhez nem kell sok energiát befektetnie,- egyszerűen csak felhasználja azt, ami adott. A keselyűről ezért azt tartják, hogy a lebegés képességének misztikus titkát hordozza magában. A lebegés a spiritualitás egyik törvénye. A gravitáció olyan erő, ami az anyagi, a földi, a fizikai világ felé húz. A keselyű azonban megtagadja ezt az anyagi világot: a felemelkedés, vitorlázás és a lebegés képességével lényegében eltávolodik a világi dolgoktól. Ezáltal a fizikai hatás alóli felszabadulás szimbóluma. Azt mutatja meg, miként lehet az energiákat úgy eloszlatni, hogy a gravitáció ne húzzon vissza, légyen az a tényleges gravitációs erő, vagy egyéb földi kötelék (helyzetek és élmények).

A keselyű tanításának az is része, hogy miként kell hatékonyan és jól kihasználni az energiát.

A keselyű tökéletes látásáról ismert. Másik tökéletes érzékszervük a szaglásuk. A metafizikus hagyományokban a szaglást a józan ítélőképesség magasabb formáival hozták összefüggésbe. Tehát segíthet az embernek megállapítani, ha az életében valami "büzlik".

Az alkímiában a keselyű a szublimálás szimbóluma volt, különösen a sashoz való hasonlatossága miatt. A keselyűt az élet változékony összetevői, az állandó pszichikus energiák és a kozmikus erők közötti új viszony zálogának tekintették. A keselyű azt az ígéretet hordozta magában, hogy a szenvedés csak átmeneti volt, és egy magasabb, esetleg jelenleg még nem értett cél érdekében volt rá szükség. Ma is azt jelzi az ember számára, hogy hogy mindenféle nehéz helyzetben oly közel van a megszabadulás, amilyen közel volt Prométheusz megszabadítása Herkules által. "

 

Published in Múlt, jelen, jövő

A sas szimbóluma

Thursday, 09 November 2006 08:01

sasA sas szimbolikája egy magasabb értelemben vett „tradicionalitással” rendelkezik. Analógiák alapján olyan szimbólumokhoz sorolandó, amelyek a tradicionális típusú civilizációk mítoszainak és szimbólumainak körében egy „változatlanságról”, vagyis egy állandó és változások felett álló elemrõl tesznek tanúbizonyságot, jóllehet a központi téma által felvett sajátos megjelenítések természetszerûleg fajok szerint változhattak. Mindezzel kapcsolatban mindjárt megállapíthatjuk, hogy a sas szimbolikája az árja népek tradíciójában jellegzetesen „olimposzi” és heroikus karakterû, e kijelentést jelen írásunkban különféle utalásokkal és megközelítésekkel kívánjuk megvilágítani.

A sas szimbolikájának „olimposzi” karaktere közvetlenül abból a ténybõl ered, hogy ez az állat a legfõbb olimposzi istenség, Zeusz szent állata volt. E legfõbb istenség a fénynek és a királyiságnak ama sajátos árja-hellén (és aztán mint Jupiter, árja-római) kifejezõdése volt, amit az árja család minden ága tisztelt. Zeusz egy másik szimbólummal is kapcsolatban állt, mégpedig a villámmal, amelyrõl nem szabad megfeledkezni, mivel majd mint látni fogjuk, ez arra szolgál, hogy nem ritkán magának a sasnak a szimbolikáját teljessé tegye. Egy másik pontra is emlékeztethetünk: a világ õsi árja szemlélete szerint az „olimposzi” elem fõként a titáni, tellurikus és még a prométheuszi elemmel szemben is fennálló ellentét antitézisében határozódik meg. Pontosan a villám az, amivel Zeusz a mítoszban a titánokat leteríti. Az árják, akik minden küzdelmet az olimposzi és a titáni erõk közötti metafizikai harc egy sajátos visszatükrözõdéseként éltek meg, magukat az olimposzi erõk hadviselõinek tekintették, s a késõbbiekben láthatjuk még a sast és a villámot olyan szimbólumokként és jelekként is, amelyek ily módon egy mélyebb, általánosan elhanyagolt jelentést foglalnak magukban.
Az élet õsi árja szemlélete szerint a halhatatlanság kiváltságot jelent: nem pusztán egy túlélést jelöl a halálkor, hanem egy, az olimposzi istenség jegyében álló tudatállapotból való heroikus és királyi részesülést. Hadd rögzítsünk néhány megfelelést. A halhatatlanság vonatkozásában említett koncepció az õsi egyiptomi tradíciónak is a sajátja. Az emberi létezõnek csak egy része, az úgynevezett Ba rendeltetett a dicsõség állapotaiban a mennyei öröklétre. Nos, az egyiptomi hieroglifákon ezt a részt pontosan sasként vagy karvalyként ábrázolták (a környezeti feltételek miatt a karvaly itt a sas megfelelõje, a legközelebbi támaszték, amit a fizikai világ kínál, hogy ugyanazt az ideát kifejezésre juttassa). Maga a karvalyalak az, amiben a Halottaskönyvben (1) szereplõ rituálé során a halott átalakult lelke rémületet kelt magukban az istenekben is, és kijelentheti ezeket a büszke szavakat: „Hasonlóvá lettem a karvalyhoz vagy az isteni sashoz és Hórusz az õ szelleméhez való hasonlóság miatt részessé tett engem saját természetében, hogy birtokba vegyem azt, ami a felsõbb világban megfelel Ozirisznek.” Ez az égi örökség pontosan az olimposzi elemmel kapcsolatos. Valójában az egyiptomi mítoszban Ozirisz egy olyan istenalak, aki a szellem „szoláris” és primordiális állapotának felel meg, aki miután megváltozott és megromlott (Ozirisz megölése és szétszaggatása), Hórusz által helyreállíttatott. A halott követi a halhatatlan útját, és Hórusz restauratív, Oziriszhez visszavezetõ és Ozirisz „felébredését” vagy „újjáalakulását” elõidézõ erejében részesül.
E ponton a tradíciók és szimbólumok sokrétû megfeleléseinek megállapítása nem okozhat nehézséget. A hellén mitológia példát nyújt arra a motívumra, amely szerint a „sas” révén a létezõk, mint például Ganümédész, felemeltetnek Zeusz trónjához. Az õsi perzsa tradícióban a sas segítségével Kei-Kaus király prométheuszi módon törekedett az égig emelkedni. A sas az indo-árja tradícióban Indrának olyan misztikus italt ad át, ami õt az istenek urává teszi. A klasszikus hagyomány mindehhez egy nagyon kifejezõ részletet is hozzáfûz: itt a sast – mégha kissé pontatlanul is – ama kivételes állatnak tekintették, amely képes anélkül a napba nézni, hogy szemét le kellene sütnie.(2)
Mindez azt a szerepet is megvilágítja, amivel a sas a prométheuszi legenda egyes szövegváltozataiban rendelkezik. Prométheusz ezekben nem olyan valakiként tûnik fel, mint aki valóban képes arra, hogy az olimposzi tüzet sajátjáévá tegye, hanem mint aki „titáni” természetét megõrizve, e tüzet bitorolni akarja és azt minden „isteni” jellegétõl megfosztani kívánja, hogy pusztán emberi legyen. A legenda említett szövegváltozataiban a leláncolt Prométheusz máját büntetésképpen egy sas folyamatosan marcangolja. A sast, az olimposzi Isten szent állatát magával a titánokat leterítõ villámmal lehet összefüggésbe hozni, s e helyütt azzal a tûzzel egyenértékû alakként jelenik meg, amit Prométheusz akart magának. Vagyis egy sajátos bensõ büntetésrõl van szó. Prométheusz nem rendelkezik a sas természetével, ami képes volna a legfelsõbb fényt büntetlenül és „olimposzi módon” rögzíteni. Ugyanaz az erõ, amit magának akart, az õ gyötrelmének és büntetésének forrásává válik. És ekképpen lesz érthetõ a titáni emberfelettiség doktrínáját képviselõ egyes modernek bensõ tragédiája – elindulva Nietzschétõl és Dosztojevszkijtõl, különös tekintettel ez utóbbi regényeinek jellegzetes hõseire –, akik saját rögeszméiknek váltak megszállottaivá és áldozataivá.
Visszatérve az árja mítosz világához, az õsi hindu tradíció mítoszában a prométheuszi legenda egy másik változatára lelhetünk. Sas vagy karvaly alakjában Agni letöri a kozmikus fa egy ágát, megismételve azt a mozdulatot, amelyet a mítoszban a szemita Ádám véghezvitt, hogy az „istenekhez váljon hasonlatossá”. Agnira, aki maga a tûz testetöltése, ekkor lesújtottak. Földre hulló pelyheibõl ama növény magjai lesznek, amely a „földi somá”-t hozza létre. A soma pedig az ambrózia egyik megfelelõje, olyan szimbolikus anyag, ami arra hivatott, hogy az „olimposzi” állapotban való részesülést elõsegítse. Az árja mítosz felépítése, noha egy bonyolultabb formában, de megismétli az egyiptomi mítoszban már bemutatott struktúrát (Ozirisz elsötétedése, Hórusz segítségével történõ újjászületése). Egy elsõre bukott prométheuszi próbálkozásról lehet beszélni, ami aztán „felépítõ” és ugyanazon cél helyes megvalósításának magját elvetõ kísérlet lesz.
Az iráni-árja tradícióban a sas gyakran jelenik meg mint a hvareno „glóriá”-jának testetöltése – mint erre egy másik esetben emlékeztettünk – olyan rasszok számára, akik nem absztrakcióként, hanem mint egy misztikus erõt és egy fentrõl jövõ valós hatalmat értékelik, ami az uralkodókra és a vezetõkre száll alá, hogy õket halhatatlan természetben részesítse s gyõzelemmel tegyen nekik tanúbizonyságot. Ez a sas által megszemélyesített árja „glória” nem tûri el a mazdeus tradícióra jellemzõ virilis etika megsértését. Ily módon a mítosz utal arra, hogy a sas formájában lévõ glóriát Yama király megöli, amikor az valamilyen hazugsággal fertõzõdik meg.
Az a szerep, amivel a sas az õsi Rómában rendelkezett, a jelentések és szimbólumok e megfelelésének alapján egy sajátos megvilágításba kerül. A római császár apoteózisának a rítusa egy alapvetõ tanúbizonyság, továbbá a rómaiság és az olimposzi idea közötti kapcsolat világos megszilárdítása. E rítusban pontosan a sasnak a halotti máglyáról történõ felröppenése szimbolizálta az elhunyt császár lelkének az isteni állapotba való átkelését. Hadd emlékeztessünk e rítus sajátosságaira, amelyek Augustus halálakor celebrált eredeti rítus példáját ismételték meg.
Az elhunyt császár testét egy bíborral takart ravatalba tették, amit egy aranyból és elefántcsontból lévõ hordágyon vittek. A holttestet aztán egy, a Mars istennek szentelt téren elhelyezett, a papok által körülvett máglyára helyezték. Ekkor ment végbe az úgynevezett decursio, amelyrõl még szó fog esni. Miután meggyújtották a máglyát, egy sas szabadult el a lángokból, és úgy tekintették, hogy ebben a pillanatban az elhunyt lelke szimbolikusan az égi régiók felé emelkedett, hogy befogadják az olimposziak.(3)
A már említett decursio a seregek, a lovagok és a vezetõk menete volt a császár máglyája körül, amelyre az érdemeik szerint kapott elismeréseket dobták. Ebben a rítusban is egy mélyebb értelem rejtõzik. Létezett egy olyan árja és római hiedelem, hogy a vezérekben jelen van a gyõzelmet meghatározó erõ; azaz nem is annyira a vezérekben mint személyekben, hanem inkább mint a nekik tulajdonított „olimposzi” jellegben. Ezért a gyõzelem római ceremóniájában a gyõzedelmes vezér felvette az olimposzi isten, Jupiter szimbólumait és ezen isten templomában nyújtották át neki a gyõzelem babérkoszorúját, ezzel akarván a gyõzelem igazi szerzõjét kifejezésre juttatni, akit a pusztán emberi résztõl határozottan megkülönböztettek. A decursioban egy hasonló „engesztelõdés” történt: a katonák és a vezérek bátorságukra és gyõzedelmes erejükre emlékeztetõ elismeréseket visszaadták a császárnak, mint olyan valakinek, aki az elismerések igazi eredete volt, és akiben most – „olimposzi” lehetõségében – a megszabadulás és az emberfölöttivé válás játszódik le.
Mindez elvezet bennünket ahhoz, hogy a rómaiság „olimposzi” szellemének egy másik tanúságtételét – mint a sas árja szimbolikájának jelét – szintén megmagyarázhassuk. Akire a sas leereszkedett, azt a klasszikus tradícióban Zeusz által magas sorsra vagy királyságra íteltetettnek tekintették, s ezzel ezek hitelességének „olimposzi” elõfeltételét akarták jelezni. A klasszikus tradíció – és különösképpen a római – úgy tartotta, hogy a sas a gyõzelem jele, amivel ugyancsak a harcnak és a gyõzelemnek olimposzi elõfeltételei bukkannak fel, vagyis azon eszme, hogy az árja és római népek gyõzelmén keresztül az olimposzi istenség, a fény istenének erõi gyõznek; az emberek gyõzelme magának Zeusznak az olimposzellenes és „barbár” erõk feletti gyõzelmének a visszatükrözõdése, amit elõre jelez Zeusz állatának, a sasnak a feltûnése.
Íme ez az alapja ama szerep helyes és nem üres allegóriákban való megértésének, amellyel a sas – a tradicionális és szakrális eredet mély jelentéseivel kapcsolatban – a római hadsereg jelvényei között a signa és vexilla (hadijelvények és zászlók) körében kezdetektõl fogva rendelkezett. Már a köztársaság korában a sas Rómában a légiók jelvénye volt – úgy mondták: „minden légiónak egy sast, egyetlen se legyen sas nélkül”.(4) A gyakorlatban a sas szárnyakkal és a karmai között egy villámmal alkotott jelvényt. Így a már említett „olimposzi” szimbolika ténylegesen megszilárdult: Jupiter szent állata esetében saját maga erejének a jele, a villám az, amellyel a titánokat legyõzi és elpusztítja.
Kiemelendõ, hogy a barbár törzsek jelvényei között nem létezett a sas: a signa auxiliariumban viszont találkozhatunk szent vagy „totemállatokkal”, amelyek olyan más befolyásokra mennek vissza, mint például a bika és a kos. Ezek a jelek magába a rómaiságba a sassal összefüggésben csak egy következõ korszakban szivárogtak be, és gyakran egy kettõs szimbolikának adtak helyet: az adott légió jelvényeiben a sashoz kapcsolódó másik állat ekkor a légió valamely jellegzetességével állt összefüggésben, miközben a sas megmaradt Róma általános szimbólumának. A birodalmi korszakban egyébként a sas katonai jelvénybõl gyakran vált magának a Birodalomnak a szimbólumává.
Ismeretes az a szerep, amit a késõbbi történelemben a sas szimbóluma az északi és a germán népeknél felvett. E szimbólum úgy tûnik hosszú idõszakra majdnem elhagyta a római földet és áttelepült a germán fajok közé, olyannyira, hogy sokak számára egy alapjaiban északi szimbólumnak tûnhet. Ez azonban így pontatlan. A sas eredete felejtésbe merült, jóllehet ez az alak még ma is Németország emblémája, miként ahogy a Szent Római Birodalom utolsó örököse, vagyis az Osztrák Birodalom emblémája is volt. E német sas egyszerûen a római sas. Kr. u. 800-ban Nagy Károly volt az, aki amikor kihirdette a renovatio romani imperii-t, az alapvetõ szimbólumot, a sast ismét felvette és Államának szimbólumává tette. Történetileg tehát nem más, mint a római sas az, ami mint a Reich szimbóluma egészen a mai napig megõrzõdött. Mindez viszont nem akadályozza meg azt, hogy egy mélyebb, történelemfeletti szempontból e vonatkozásban olyasfélére lehessen gondolni, ami több annál, mint egy puszta átvétel. A sas valójában már megjelenik az északi mitológiában mint Ódin-Wotan szent állatainak egyike – mint ilyen állat könnyen csatlakozhatott a légiók római jelvényeihez –, s az õsi germán törzsek címereiben is feltûnt. Azt lehet tehát gondolni, hogy miközben az újjászületett birodalom szimbólumaként Nagy Károly felvette a Sast, lényegében az antik Róma volt elõtte, s ezzel egyidejûleg észrevétlenül az õsi árja–nordikus tradíció egy szimbólumát is felvette, amely a betörések periódusában a különféle törzsek között csak egy töredékes és alkonyati formában örzõdött meg. Mindenesetre a késõbbi történelemben a sasnak pusztán egy heraldikai értéke adódott át és a szimbolikus, mélyebb morális és eredeti jelentése elfelejtõdött. Miként ez más területen is megfigyelhetõ, ilyenné válik egy önmagát túlélõ szimbólum, ami azonban e túlélésbõl adódóan mégis alkalmas arra, hogy nagyon különbözõ eszméknek szolgáljon alapul. Képtelenség lenne ugyanakkor az itt felidézett eszmék – akár „alvajáró” – jelenlétét feltételezni ma, legyenek bármilyen európai jelvényben és emblémában is láthatóak sasok. A dolgok állhatnának másképpen is számunkra, az õsi rómaiság örökösei számára, s a mellettünk álló nép, a római–germán császárság örököse számára. A Sas árja szimbolikájával, mindkét népünk újra életre kelt emblémájával kapcsolatos eredeti jelentés ismerete azonban harcunk legmagasabb értelmét is jelölhetné, és összekapcsolódhatna azzal a kötelezettséggel, hogy ebben bizonyos mértékig ugyanaz az esemény ismétlõdik meg, mint amikor az õsi árja nép az olimposzi jegyben – megidézve magát a sötét és titáni entitást elpusztító olimposzi erõt – képes önmagát mint a fentrõl érkezõ befolyás katonaságát átélni, valamint egy fensõbb törvényt, az uralom és rend magasabb funkcióját megszilárdítani.

Julius Evola
(ford.: Németh Norbert)
Published in Ezotéria

Read 47640 times 96
Miért ér véget a Maya naptár 2012-ben?
A mayák ismerték a Fiastyúk csillagképpel való szoros kapcsolatot és naprendszerünknek a Fiastyúk központi napja, az Alcyone körüli keringési pályáját.…
Read 20300 times 7
Az atlantiszi gyűrű
Az atlantiszi gyűrű nemcsak titokzatos, de egyre szélesebb körben gyakorlati alkalmazást találó tárgy. Az eredeti gyűrűt egy francia egyiptológus, dAgrain…
Read 15625 times 1
A gyertyaláng üzenete
Számos nép hiedelemvilágában a gyertya a lélek, a láng pedig az élet jelképe. S a néphit úgy tartja, hogyha valaki…
Read 14256 times 7
Akasha
Az akasha szanszkrit eredetû szó, ragyogót jelent, de a "lényegre", illetve az "ûrre" is utal. Az akasha az ötödik elem,…
Read 14043 times 1
Az õz mint szimbólum
Az õz, mint szimbólum nem igazán gyakori sem álmainkban, sem pedig a valós életben. Messze nem olyan, mint például egy…
Read 13121 times 8
A harmadik szem
A harmadik szem az energiatest szerves része - minden ember szellemlényi felépítéséhez hozzátartozik- a homlok közepén helyezkedik el. Ez egy…
Read 12804 times 12
A maják 7 titkos jóslata
Azt hiszem, hogy mindannyian olvastuk a Biblia ÚJSZÖVETSÉGI oldalain lévőjövőleírását, ismerjük Nostradamus jövendölését, igen ismertek katolikus világunkban a Szűzanyánk kinyilatkoztatásai…
Read 10876 times 0
Pálmalevél átverés
Sokáig ellenálltam a témának, de nem bírtam tovább, mert mindenfajta parasztvakítás elemi tiltakozási ösztönt vált ki belőlem. Nem szeretem, ha…
Read 10651 times 2
Bélyegek, okkult szimbólumok és Isten pecsétje
Mielőtt megpróbálnánk megfejteni a fenevad bélyegérõl szóló bibliai jövendöléseket, először meg kell értenünk a Jelenések könyvében szereplõ bélyeg szó jelentését.…
Read 9819 times 0
Tantrikus szex
A tantra szó szanszkrit eredetû, és hálót vagy szövést jelent, de a gyakran kitágult tudatnak is fordítják. Az együttlétnek ezt…