A léleknek a test halála utáni útjával foglalkozik a tibeti Halottaskönyv. A könyv tartalmát a régi nemzedékek szájról szájra adták tovább, míg végül leírták. Az a szövegváltozat, amely nálunk is ismert, a VIII. századból való, így tehát több mint ezer éves. A Halottaskönyv szövegét hangosan olvasták a haldokló mellett és a temetési szertartás alatt. A szövegfelolvasásnak két feladatot kellett betöltenie: a haldoklót kellett segíteni, hogy minden jelenséget felismerjen, amikor azokkal találkozik és a haldoklóval meg kell szerettetni az új tartózkodási helyét, hogy kedvet kapjon az ottmaradásra, ne tartsa õt vissza semmiféle szeretet és érzelmi kötelék a földi élethez, megszabaduljon minden testi igénytõl.  A Halottaskönyv leírása a halál korai szakaszairól teljesen megegyezik azoknak a vallomásaival, akiket a klinikai halál állapotából felélesztettek. A tibeti leírás szerint amikor az ember lelke megszabadul a testtõl akkor kis idõ múlva „elájul”, azután huzatba (sodrásba) kerül, majd egy szûk völgykatlanba érkezik, amelyben öntudata tovább él. Ott rémes és kellemetlen zúgást és zörejeket hall, önmagát és környezetét szürke, felhõszerû megvilágításban látja. Csodálkozik is, hogy a testén kívül van, látja és hallja rokonait és barátait, akik teste mellett síránkoznak és elõkészítik a temetésre. Hiába próbálkozik velük beszélni, õt nem láthatják és nem hallhatják. Még nem tudja, hogy már…