A sas szimbóluma

Rate this item
(1 Vote)

sasA sas szimbolikája egy magasabb értelemben vett „tradicionalitással” rendelkezik. Analógiák alapján olyan szimbólumokhoz sorolandó, amelyek a tradicionális típusú civilizációk mítoszainak és szimbólumainak körében egy „változatlanságról”, vagyis egy állandó és változások felett álló elemrõl tesznek tanúbizonyságot, jóllehet a központi téma által felvett sajátos megjelenítések természetszerûleg fajok szerint változhattak. Mindezzel kapcsolatban mindjárt megállapíthatjuk, hogy a sas szimbolikája az árja népek tradíciójában jellegzetesen „olimposzi” és heroikus karakterû, e kijelentést jelen írásunkban különféle utalásokkal és megközelítésekkel kívánjuk megvilágítani.

A sas szimbolikájának „olimposzi” karaktere közvetlenül abból a ténybõl ered, hogy ez az állat a legfõbb olimposzi istenség, Zeusz szent állata volt. E legfõbb istenség a fénynek és a királyiságnak ama sajátos árja-hellén (és aztán mint Jupiter, árja-római) kifejezõdése volt, amit az árja család minden ága tisztelt. Zeusz egy másik szimbólummal is kapcsolatban állt, mégpedig a villámmal, amelyrõl nem szabad megfeledkezni, mivel majd mint látni fogjuk, ez arra szolgál, hogy nem ritkán magának a sasnak a szimbolikáját teljessé tegye. Egy másik pontra is emlékeztethetünk: a világ õsi árja szemlélete szerint az „olimposzi” elem fõként a titáni, tellurikus és még a prométheuszi elemmel szemben is fennálló ellentét antitézisében határozódik meg. Pontosan a villám az, amivel Zeusz a mítoszban a titánokat leteríti. Az árják, akik minden küzdelmet az olimposzi és a titáni erõk közötti metafizikai harc egy sajátos visszatükrözõdéseként éltek meg, magukat az olimposzi erõk hadviselõinek tekintették, s a késõbbiekben láthatjuk még a sast és a villámot olyan szimbólumokként és jelekként is, amelyek ily módon egy mélyebb, általánosan elhanyagolt jelentést foglalnak magukban.
Az élet õsi árja szemlélete szerint a halhatatlanság kiváltságot jelent: nem pusztán egy túlélést jelöl a halálkor, hanem egy, az olimposzi istenség jegyében álló tudatállapotból való heroikus és királyi részesülést. Hadd rögzítsünk néhány megfelelést. A halhatatlanság vonatkozásában említett koncepció az õsi egyiptomi tradíciónak is a sajátja. Az emberi létezõnek csak egy része, az úgynevezett Ba rendeltetett a dicsõség állapotaiban a mennyei öröklétre. Nos, az egyiptomi hieroglifákon ezt a részt pontosan sasként vagy karvalyként ábrázolták (a környezeti feltételek miatt a karvaly itt a sas megfelelõje, a legközelebbi támaszték, amit a fizikai világ kínál, hogy ugyanazt az ideát kifejezésre juttassa). Maga a karvalyalak az, amiben a Halottaskönyvben (1) szereplõ rituálé során a halott átalakult lelke rémületet kelt magukban az istenekben is, és kijelentheti ezeket a büszke szavakat: „Hasonlóvá lettem a karvalyhoz vagy az isteni sashoz és Hórusz az õ szelleméhez való hasonlóság miatt részessé tett engem saját természetében, hogy birtokba vegyem azt, ami a felsõbb világban megfelel Ozirisznek.” Ez az égi örökség pontosan az olimposzi elemmel kapcsolatos. Valójában az egyiptomi mítoszban Ozirisz egy olyan istenalak, aki a szellem „szoláris” és primordiális állapotának felel meg, aki miután megváltozott és megromlott (Ozirisz megölése és szétszaggatása), Hórusz által helyreállíttatott. A halott követi a halhatatlan útját, és Hórusz restauratív, Oziriszhez visszavezetõ és Ozirisz „felébredését” vagy „újjáalakulását” elõidézõ erejében részesül.
E ponton a tradíciók és szimbólumok sokrétû megfeleléseinek megállapítása nem okozhat nehézséget. A hellén mitológia példát nyújt arra a motívumra, amely szerint a „sas” révén a létezõk, mint például Ganümédész, felemeltetnek Zeusz trónjához. Az õsi perzsa tradícióban a sas segítségével Kei-Kaus király prométheuszi módon törekedett az égig emelkedni. A sas az indo-árja tradícióban Indrának olyan misztikus italt ad át, ami õt az istenek urává teszi. A klasszikus hagyomány mindehhez egy nagyon kifejezõ részletet is hozzáfûz: itt a sast – mégha kissé pontatlanul is – ama kivételes állatnak tekintették, amely képes anélkül a napba nézni, hogy szemét le kellene sütnie.(2)
Mindez azt a szerepet is megvilágítja, amivel a sas a prométheuszi legenda egyes szövegváltozataiban rendelkezik. Prométheusz ezekben nem olyan valakiként tûnik fel, mint aki valóban képes arra, hogy az olimposzi tüzet sajátjáévá tegye, hanem mint aki „titáni” természetét megõrizve, e tüzet bitorolni akarja és azt minden „isteni” jellegétõl megfosztani kívánja, hogy pusztán emberi legyen. A legenda említett szövegváltozataiban a leláncolt Prométheusz máját büntetésképpen egy sas folyamatosan marcangolja. A sast, az olimposzi Isten szent állatát magával a titánokat leterítõ villámmal lehet összefüggésbe hozni, s e helyütt azzal a tûzzel egyenértékû alakként jelenik meg, amit Prométheusz akart magának. Vagyis egy sajátos bensõ büntetésrõl van szó. Prométheusz nem rendelkezik a sas természetével, ami képes volna a legfelsõbb fényt büntetlenül és „olimposzi módon” rögzíteni. Ugyanaz az erõ, amit magának akart, az õ gyötrelmének és büntetésének forrásává válik. És ekképpen lesz érthetõ a titáni emberfelettiség doktrínáját képviselõ egyes modernek bensõ tragédiája – elindulva Nietzschétõl és Dosztojevszkijtõl, különös tekintettel ez utóbbi regényeinek jellegzetes hõseire –, akik saját rögeszméiknek váltak megszállottaivá és áldozataivá.
Visszatérve az árja mítosz világához, az õsi hindu tradíció mítoszában a prométheuszi legenda egy másik változatára lelhetünk. Sas vagy karvaly alakjában Agni letöri a kozmikus fa egy ágát, megismételve azt a mozdulatot, amelyet a mítoszban a szemita Ádám véghezvitt, hogy az „istenekhez váljon hasonlatossá”. Agnira, aki maga a tûz testetöltése, ekkor lesújtottak. Földre hulló pelyheibõl ama növény magjai lesznek, amely a „földi somá”-t hozza létre. A soma pedig az ambrózia egyik megfelelõje, olyan szimbolikus anyag, ami arra hivatott, hogy az „olimposzi” állapotban való részesülést elõsegítse. Az árja mítosz felépítése, noha egy bonyolultabb formában, de megismétli az egyiptomi mítoszban már bemutatott struktúrát (Ozirisz elsötétedése, Hórusz segítségével történõ újjászületése). Egy elsõre bukott prométheuszi próbálkozásról lehet beszélni, ami aztán „felépítõ” és ugyanazon cél helyes megvalósításának magját elvetõ kísérlet lesz.
Az iráni-árja tradícióban a sas gyakran jelenik meg mint a hvareno „glóriá”-jának testetöltése – mint erre egy másik esetben emlékeztettünk – olyan rasszok számára, akik nem absztrakcióként, hanem mint egy misztikus erõt és egy fentrõl jövõ valós hatalmat értékelik, ami az uralkodókra és a vezetõkre száll alá, hogy õket halhatatlan természetben részesítse s gyõzelemmel tegyen nekik tanúbizonyságot. Ez a sas által megszemélyesített árja „glória” nem tûri el a mazdeus tradícióra jellemzõ virilis etika megsértését. Ily módon a mítosz utal arra, hogy a sas formájában lévõ glóriát Yama király megöli, amikor az valamilyen hazugsággal fertõzõdik meg.
Az a szerep, amivel a sas az õsi Rómában rendelkezett, a jelentések és szimbólumok e megfelelésének alapján egy sajátos megvilágításba kerül. A római császár apoteózisának a rítusa egy alapvetõ tanúbizonyság, továbbá a rómaiság és az olimposzi idea közötti kapcsolat világos megszilárdítása. E rítusban pontosan a sasnak a halotti máglyáról történõ felröppenése szimbolizálta az elhunyt császár lelkének az isteni állapotba való átkelését. Hadd emlékeztessünk e rítus sajátosságaira, amelyek Augustus halálakor celebrált eredeti rítus példáját ismételték meg.
Az elhunyt császár testét egy bíborral takart ravatalba tették, amit egy aranyból és elefántcsontból lévõ hordágyon vittek. A holttestet aztán egy, a Mars istennek szentelt téren elhelyezett, a papok által körülvett máglyára helyezték. Ekkor ment végbe az úgynevezett decursio, amelyrõl még szó fog esni. Miután meggyújtották a máglyát, egy sas szabadult el a lángokból, és úgy tekintették, hogy ebben a pillanatban az elhunyt lelke szimbolikusan az égi régiók felé emelkedett, hogy befogadják az olimposziak.(3)
A már említett decursio a seregek, a lovagok és a vezetõk menete volt a császár máglyája körül, amelyre az érdemeik szerint kapott elismeréseket dobták. Ebben a rítusban is egy mélyebb értelem rejtõzik. Létezett egy olyan árja és római hiedelem, hogy a vezérekben jelen van a gyõzelmet meghatározó erõ; azaz nem is annyira a vezérekben mint személyekben, hanem inkább mint a nekik tulajdonított „olimposzi” jellegben. Ezért a gyõzelem római ceremóniájában a gyõzedelmes vezér felvette az olimposzi isten, Jupiter szimbólumait és ezen isten templomában nyújtották át neki a gyõzelem babérkoszorúját, ezzel akarván a gyõzelem igazi szerzõjét kifejezésre juttatni, akit a pusztán emberi résztõl határozottan megkülönböztettek. A decursioban egy hasonló „engesztelõdés” történt: a katonák és a vezérek bátorságukra és gyõzedelmes erejükre emlékeztetõ elismeréseket visszaadták a császárnak, mint olyan valakinek, aki az elismerések igazi eredete volt, és akiben most – „olimposzi” lehetõségében – a megszabadulás és az emberfölöttivé válás játszódik le.
Mindez elvezet bennünket ahhoz, hogy a rómaiság „olimposzi” szellemének egy másik tanúságtételét – mint a sas árja szimbolikájának jelét – szintén megmagyarázhassuk. Akire a sas leereszkedett, azt a klasszikus tradícióban Zeusz által magas sorsra vagy királyságra íteltetettnek tekintették, s ezzel ezek hitelességének „olimposzi” elõfeltételét akarták jelezni. A klasszikus tradíció – és különösképpen a római – úgy tartotta, hogy a sas a gyõzelem jele, amivel ugyancsak a harcnak és a gyõzelemnek olimposzi elõfeltételei bukkannak fel, vagyis azon eszme, hogy az árja és római népek gyõzelmén keresztül az olimposzi istenség, a fény istenének erõi gyõznek; az emberek gyõzelme magának Zeusznak az olimposzellenes és „barbár” erõk feletti gyõzelmének a visszatükrözõdése, amit elõre jelez Zeusz állatának, a sasnak a feltûnése.
Íme ez az alapja ama szerep helyes és nem üres allegóriákban való megértésének, amellyel a sas – a tradicionális és szakrális eredet mély jelentéseivel kapcsolatban – a római hadsereg jelvényei között a signa és vexilla (hadijelvények és zászlók) körében kezdetektõl fogva rendelkezett. Már a köztársaság korában a sas Rómában a légiók jelvénye volt – úgy mondták: „minden légiónak egy sast, egyetlen se legyen sas nélkül”.(4) A gyakorlatban a sas szárnyakkal és a karmai között egy villámmal alkotott jelvényt. Így a már említett „olimposzi” szimbolika ténylegesen megszilárdult: Jupiter szent állata esetében saját maga erejének a jele, a villám az, amellyel a titánokat legyõzi és elpusztítja.
Kiemelendõ, hogy a barbár törzsek jelvényei között nem létezett a sas: a signa auxiliariumban viszont találkozhatunk szent vagy „totemállatokkal”, amelyek olyan más befolyásokra mennek vissza, mint például a bika és a kos. Ezek a jelek magába a rómaiságba a sassal összefüggésben csak egy következõ korszakban szivárogtak be, és gyakran egy kettõs szimbolikának adtak helyet: az adott légió jelvényeiben a sashoz kapcsolódó másik állat ekkor a légió valamely jellegzetességével állt összefüggésben, miközben a sas megmaradt Róma általános szimbólumának. A birodalmi korszakban egyébként a sas katonai jelvénybõl gyakran vált magának a Birodalomnak a szimbólumává.
Ismeretes az a szerep, amit a késõbbi történelemben a sas szimbóluma az északi és a germán népeknél felvett. E szimbólum úgy tûnik hosszú idõszakra majdnem elhagyta a római földet és áttelepült a germán fajok közé, olyannyira, hogy sokak számára egy alapjaiban északi szimbólumnak tûnhet. Ez azonban így pontatlan. A sas eredete felejtésbe merült, jóllehet ez az alak még ma is Németország emblémája, miként ahogy a Szent Római Birodalom utolsó örököse, vagyis az Osztrák Birodalom emblémája is volt. E német sas egyszerûen a római sas. Kr. u. 800-ban Nagy Károly volt az, aki amikor kihirdette a renovatio romani imperii-t, az alapvetõ szimbólumot, a sast ismét felvette és Államának szimbólumává tette. Történetileg tehát nem más, mint a római sas az, ami mint a Reich szimbóluma egészen a mai napig megõrzõdött. Mindez viszont nem akadályozza meg azt, hogy egy mélyebb, történelemfeletti szempontból e vonatkozásban olyasfélére lehessen gondolni, ami több annál, mint egy puszta átvétel. A sas valójában már megjelenik az északi mitológiában mint Ódin-Wotan szent állatainak egyike – mint ilyen állat könnyen csatlakozhatott a légiók római jelvényeihez –, s az õsi germán törzsek címereiben is feltûnt. Azt lehet tehát gondolni, hogy miközben az újjászületett birodalom szimbólumaként Nagy Károly felvette a Sast, lényegében az antik Róma volt elõtte, s ezzel egyidejûleg észrevétlenül az õsi árja–nordikus tradíció egy szimbólumát is felvette, amely a betörések periódusában a különféle törzsek között csak egy töredékes és alkonyati formában örzõdött meg. Mindenesetre a késõbbi történelemben a sasnak pusztán egy heraldikai értéke adódott át és a szimbolikus, mélyebb morális és eredeti jelentése elfelejtõdött. Miként ez más területen is megfigyelhetõ, ilyenné válik egy önmagát túlélõ szimbólum, ami azonban e túlélésbõl adódóan mégis alkalmas arra, hogy nagyon különbözõ eszméknek szolgáljon alapul. Képtelenség lenne ugyanakkor az itt felidézett eszmék – akár „alvajáró” – jelenlétét feltételezni ma, legyenek bármilyen európai jelvényben és emblémában is láthatóak sasok. A dolgok állhatnának másképpen is számunkra, az õsi rómaiság örökösei számára, s a mellettünk álló nép, a római–germán császárság örököse számára. A Sas árja szimbolikájával, mindkét népünk újra életre kelt emblémájával kapcsolatos eredeti jelentés ismerete azonban harcunk legmagasabb értelmét is jelölhetné, és összekapcsolódhatna azzal a kötelezettséggel, hogy ebben bizonyos mértékig ugyanaz az esemény ismétlõdik meg, mint amikor az õsi árja nép az olimposzi jegyben – megidézve magát a sötét és titáni entitást elpusztító olimposzi erõt – képes önmagát mint a fentrõl érkezõ befolyás katonaságát átélni, valamint egy fensõbb törvényt, az uralom és rend magasabb funkcióját megszilárdítani.

Julius Evola
(ford.: Németh Norbert)
Read 7718 times Last modified on July 26 2014

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

Read 55368 times 96
Miért ér véget a Maya naptár 2012-ben?
A mayák ismerték a Fiastyúk csillagképpel való szoros kapcsolatot és naprendszerünknek a Fiastyúk központi napja, az Alcyone körüli keringési pályáját.…
Read 23737 times 1
A gyertyaláng üzenete
Számos nép hiedelemvilágában a gyertya a lélek, a láng pedig az élet jelképe. S a néphit úgy tartja, hogyha valaki…
Read 22853 times 7
Az atlantiszi gyűrű
Az atlantiszi gyűrű nemcsak titokzatos, de egyre szélesebb körben gyakorlati alkalmazást találó tárgy. Az eredeti gyűrűt egy francia egyiptológus, dAgrain…
Read 18656 times 1
Az õz mint szimbólum
Az õz, mint szimbólum nem igazán gyakori sem álmainkban, sem pedig a valós életben. Messze nem olyan, mint például egy…
Read 15956 times 7
Akasha
Az akasha szanszkrit eredetû szó, ragyogót jelent, de a "lényegre", illetve az "ûrre" is utal. Az akasha az ötödik elem,…
Read 14878 times 8
A harmadik szem
A harmadik szem az energiatest szerves része - minden ember szellemlényi felépítéséhez hozzátartozik- a homlok közepén helyezkedik el. Ez egy…
Read 14741 times 12
A maják 7 titkos jóslata
Azt hiszem, hogy mindannyian olvastuk a Biblia ÚJSZÖVETSÉGI oldalain lévőjövőleírását, ismerjük Nostradamus jövendölését, igen ismertek katolikus világunkban a Szűzanyánk kinyilatkoztatásai…
Read 13169 times 0
Pálmalevél átverés
Sokáig ellenálltam a témának, de nem bírtam tovább, mert mindenfajta parasztvakítás elemi tiltakozási ösztönt vált ki belőlem. Nem szeretem, ha…
Read 11907 times 2
Bélyegek, okkult szimbólumok és Isten pecsétje
Mielőtt megpróbálnánk megfejteni a fenevad bélyegérõl szóló bibliai jövendöléseket, először meg kell értenünk a Jelenések könyvében szereplõ bélyeg szó jelentését.…
Read 11103 times 0
Tantrikus szex
A tantra szó szanszkrit eredetû, és hálót vagy szövést jelent, de a gyakran kitágult tudatnak is fordítják. Az együttlétnek ezt…