Egészségesek pszichoterápiája 3.

Rate this item
(1 Vote)

A pszichoanalitikusnál

    Manapság mindenkit pszichoanalitikusnak lehet nevezni, aki szeret pszichológiai tanácsokat és javaslatokat adni. A valóságban nem mindenki pszichoanalitikus, aki a pszichikumot analizálja, hanem csak az, aki Sigmund Freud és követõi módszereit alkalmazza.
    Ön bizonyára hallotta már Freud nevét. Talán még írásai közül is megpróbált elolvasni valamit. Viszont aligha jutott a végére, – nem valami könnyû olvasmány, nemigen sikerül gyorsan elsajátítani az anyagot. Ezért azok számára, akiknek kevés az idejük, vázlatosan kifejtem Freud tudatalattiról szóló koncepcióját, mely nemcsak a gyógyításra, hanem a filozófiára, zenére, festészetre, filmmûvészetre is nagy hatással volt.

    Ha Freud új keletû elméletét röviden akarnánk jellemezni, akkor ez így hangzanék:
    Az emberi viselkedést nem tudatos, hanem tudatalatti lélektani folyamatokkal kell magyarázni.
   Freud nézetei szerint az emberben több, egymástól független lelki csoportosulás van, melyek közül egyeseket a tudat, másokat pedig a tudatalatti vezérel. 
    Egy pszichikai komponens, például egy képzet, általában nem marad sokáig tudatos elem. Ami az egyik pillanatban tudatos, az a következõ pillanatban átmegy a tudatalatti szférába, de elég egy kis akarati impulzus, és máris újra tudatossá válik. 
    Mit jelent az, hogy valamit tudatossá teszünk? Nem mást, mint azt, hogy valamely bennünk élõ kép, érzés vagy képzet nyelvi kifejezést nyer.
    Freud a tudatot "Én"-nek, a tudatalattit pedig "Õ"-nek nevezte el. A tudatalattinak két fajtája van. Az egyik, amely tudatossá képes válni ("tudatelõtti"), s a kiszorított, amely önmagától nem képes tudatossá válni. Létezik még a "Felettes Én" is.
    A Felettes Én (a lélek) nem más, mint a lelkiismeret, bûntudat, vallási és társadalmi érzés, az apa, a tanító iránti tisztelet.
    Az Én (a tudat) az értelem, a józan ítélõképesség. Ez uralkodik a mozdulatok felett. Az Én a bennünk élõ képeket és képzeteket a tudatalattiba ûzi és nem engedi azok tudatba történõ visszatérését.
    Az Õ (a tudatalatti) az, ahol a szenvedélyek, hajlamok és élvezetek dominálnak.


    Hogy fér meg "egy csárdában" az Én, a Felettes Én és az Õ?

    Az Én igyekszik elnyomni az Õ élvezet-törekvését. Éjszakára aludni tér, de õ "cenzúrázza" az álmokat. 
    A Felettes Én az Ödipusz-komplexus révén alakult ki. A mitológiai Ödipusz megöli apját, hogy feleségül vehesse anyját. Freud teljesen természetesnek találja Ödipusz tettét. Mi több, úgy tartja, hogy minden férfi tudat alatt gyûlöli apját és ösztönös szexuális szerelmet érez anyja iránt. Miért?
    Mert az ember eredetileg az õshordában élt, ahol a kegyetlen és féltékeny apa uralkodott, aki az összes nõstényt magának tartotta fenn, felnövekvõ fiait pedig elüldözte. Egy szép napon a fivérek megölték és megették apjukat. Persze mindnyájan tudták, hogy ez a sors õket is utolérheti, ezért jött létre a két tabu – a nemzetségen belüli gyilkosság és a rokonságon belüli házasság tilalma.
    Az e két tabu megszegésére, valamint tiszteletben tartására irányuló törekvés alakítja ki az Ödipusz-komplexust, azt a tudatalatti vágyat, hogy megszabaduljunk apánktól és feleségül vegyük anyánkat. 
    Mint ahogy a szüleinek szót fogadni kénytelen gyermek, a tudat (az Én) egyrészt engedelmeskedik a lélek (a Felettes Én) kategórikus parancsainak, másrészt birtokba akarja venni az Õt, amelyben kétféle hajlam dominál, a szexuális és a halál iránti. A szexuális magába foglalja a tulajdonképpeni nemi vágyat, annak szublimációját és az önfenntartási ösztönt. A halál iránti vonzalom az élõ élettelen állapotba való visszaállítására való törekvés. Ebbõl származik a pusztítás ösztöne, vagyis a háborúra, konfliktusokra való törekvés. E két hajlamból eredõen az embert mindenben a kettõsség, az ambivalencia jellemzi. Hiszen nem véletlen, hogy a szerelem a gyûlölettel, az alkotás a pusztítással, a zsenialitás pedig a gonoszsággal határos.


    Honnan származik és hová lesz a neurózis?

    Freud úgy tartotta, hogy mindnyájan "tudatalatti visszaemlékezésekben" szenvedünk, betegségeink tünetei pedig csupán e visszaemlékezések szimbólumai. Innen a következtetés: a pszichoszomatikus betegségek meggyógyításához fel kell tudni deríteni az elsõdleges lelki traumákat, amelyekrõl rendszerint megfeledkezünk (gondoljunk vissza a "Milyen volna dr. Freud kórképe?" címû fejezet példájára). A visszaemlékezések felgöngyölítését a jelen idõbõl kiindulva kell végrehajtani egészen a korai gyermekkorig. Ezért ha Ön egy "igazi" pszichoanalitikushoz fordul, az lefekteti Önt egy díványra és arra kéri, beszéljen neki mindenrõl, ami csak eszébe jut, válogatás és elemzés nélkül. Az analízis már az õ feladata.
    Önnek sok kellemetlensége volt, – mondja a pszichoanalitikus, ha majd megkérdi tõle –, azonban nem mindegyik vezetett betegséghez. A betegség akkor keletkezett, amikor Önnek "uralkodnia kellett magán", azaz tudatosan el kellett nyomnia a lelki trauma pillanatában kiváltott negatív reakciót. A stresszhatások behatoltak a tudatalattijába és lelki életét súlyosan megterhelve a vegetatív idegrendszeren keresztül áttevõdtek a belsõ szervekre.
    Akkor is betegséget okozó lelki diszharmónia keletkezik, amikor az ember nem képes össszehangolni lelki folyamatait. Freud szerint a neurotikus beteg ahhoz az asszonyhoz hasonlít, aki bevásárolni megy, és egy csomó dobozzal meg csomaggal indul haza. Minden nem fér el a kezében: amikor az egyik csomagért lehajol, elejti a másikat és ez így folytatódik vég nélkül.
    Kezelései közben Freud észrevette, hogy valamilyen erõ megakadályozza, hogy a visszaemlékezések átmenjenek a tudatalattiból a tudatosba. Ezért van az, hogy a pszichoterapeutának, akárcsak más természetgyógyászoknak, fel kell tudnia venni a harcot a beteg ösztönös ellenállásával, amely gátolja a felépülést.
    Az élményeknek a tudatból a tudatalatti szférába történõ áttérését Freud kiszorításnak nevezte. A kiszorítás a belsõ konfliktus, neurózisvagy pszichoszomatikus zavarok oka.
 

    No és hogyan történt a gyógyítás?

    Pszichoanalízis segítségével elõször feltárták a feledésbe merült élményt, majd pedig a betegnek megmagyarázták a konfliktus mibenlétét. A betegség mechanizmusának megértése nyomán a páciens katarzison, megtisztuláson ment át és újra egészséges lett.
    Minden funkcionális betegség okát, vélte Freud, erotikus tényezõkben kell keresnünk. "Az élet minden zaja Erosztól származik. Tudom, állításomban nem nagyon hisznek. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy túlértékelem a szexuális tényezõ szerepét, s felteszik nekem a kérdést, más lelki izgalmak miért nem szolgálhatnak betegség okául. Nem tudom, miért van ez éppen így, de a tapasztalat azt mutatja, ... hogy éppen így van. Szexuális kérdésekben az emberek általában nem õszinték. Nem fedik fel szabadon szexuális élményeiket, hanem befedik a hazugság vastag takarójával, mintha a nemiség világában mindig rossz idõ lenne" – írja Freud.
    Tehát Freud szerint Ön akkor betegedett meg, amikor külsõ vagy "erkölcsi" akadályok miatt nem tudta kielégíteni nemi szenvedélyét. Ön a betegségbe menekült, ami a hiányzó élvezetet pótolta. Ezért van, hogy az Ön Én-je gátolja a gyógyulást, mintha csak azt mondaná: "Mit adsz nekem a betegségért cserébe, ha meggyógyulok?" A neurózis olyan, mint egy kolostor, ahova Ön elvonult, mert csalódott az életben vagy gyengének érzi magát az életre.
    Ön nem ért egyet ezzel? Akkor a betegség kezében eggyel több adu van.


   Miért kell kezelés alatt össze-vissza fecsegni?

    A pszichoanalízisben a tudatalatti vizsgálatának három módja van: gondolat-feldolgozás, álom-analízis, és botlás- (baklövés-) értelmezés. A véletlen botlások közé tartoznak: jól ismert dolgok idõleges elfelejtése, elírások, nyelvbotlások, dolgok elvesztése vagy elrontása, tárgyak pörgetése, dallamok dúdolgatása és így tovább. A lelki életben azonban nem léteznek véletlenek. E botlások elemzése az, amelynek alapján a pszichoanalitikus az Ön valódi, tudata elõl el nem rejtett szándékokra és vágyakra következtet, melyek a betegség tüneteit okozzák. A pszichoanalitikus azért kéri Önt, hogy beszéljen mindenrõl, ami csak az eszébe jut, hogy kimutathassa ezeket a rejtett komplexusokat. A pszichoanalitikus kérésére Ön bizonyára azt mondja, nincs mit mondania, semmi sem jut az eszébe. A pszichológus pedig igyekszik elérni Önnél, hogy az önkontrollt feledve beszéljen minden ostobaságról, amit nem tart a tárgyhoz tartozónak, s különösen arról, amirõl kellemetlen beszélni. Az analitikusnak fontos, hogy segítségként minél jobban blokkolhassa az Ön Én-jét és feloldhassa tudatalattiját. A célzásokat, elszólásokat különös alapossággal boncolgatja -- egy véletlen gondolat vagy egy buta szókapcsolat jelzést ad neki, milyen irányban kell keresni a konfliktust. 
    Ahhoz, hogy leássunk az eredendõ lelki traumáig, olyan dolgot kell Öntöl megtudnunk, amirõl Ön sem tud, s nem is sejti létezését. E szabályok alapján cselekedve gyûjti be magának a diagnosztikai anyagot az analitikus.


    A neurózistól való szabadulás 3 módja

    1. Meg kell találni és teljesíteni kell a kiszorított vágyat. Ez nem azt jelenti, hogy úgy lehet megszabadulni a szapora szívveréstõl, hogy azonnal megkeressük és elhozzuk önnek titkos szexuális fantáziájának tárgyát és azonnal felfektetjük a díványra. A vágyakat nem szükséges szó szerint kielégíteni, csupán az adott dologgal kapcsolatos negatív érzések szabad kifejezését kell biztosítani, vagyis azt kell kiadni magunkból, amit annak idején elfojtottunk magunkban, s aztán eljutott szervezetünk belsejébe.

    2. A vágyak szublimálása is eredményes lehet. A szublimáció a szexuális energia vagy a "tiltott" impulzusoknak olyan "megengedettre" való átállítása, amely nem áll kapcsolatban a szexualitással. Ha például a páciensnek vannak alkotó hajlamai, akkor a belsõ konfliktus betegség-tünetekbõl mûvészeti alkotásokká lényegíthetõ át. Másik megoldás: a betegség-okozó energiát valamilyen üzleti vállalkozás céljaira kell felhasználni.

    3. S végül az utolsó módozat. Elég, ha tudatosítjuk a páciensben a komplexus beteges voltát, aki ettõl fogva elítéli ezt az életét nehezítõ körülményt, s többé nem engedi meg, hogy rajta uralkodjék.

    Meglehet, kissé hosszasan írom le a pszichoanalízis elméleti alapjait. De hát ez már önmagában is érdekes, nem igaz? Meg aztán, ha – még mielõtt pszichoanalitikushoz fordulna – elolvassa ezt a fejezetet, bizonyára jobban fogja látni, mire is akar kilyukadni az önnel folytatott beszélgetésben.


    Mi megy végbe a kollektíva agyában?

    Freud tanítványa, Karl Jung svájci pszichiáter úgy gondolta, nemcsak egyéni, hanem kollektív tudatalatti is van. A kollektív tudatalatti tartalma nem egyetlen ember, hanem egy egész csoport sajátja. Ez a csoport lehet egy család, egy munkás kollektíva, egy ország vagy a fölgolyó egész népessége.
    A kollektív tudatalatti nem egyetlen élet folyamán halmozódik fel. Olyan ösztönök ezek, amelyek évezredek során alakulnak ki. Az egyéni tudatalattival szemben, a társadalmi tudatalatti minden embernél egyforma. Az egyéni tudatalatti az ember Õ-je, a kollektív tudatalatti viszont úgynevezett archetípusokból tevõdik össze. Az "archetípus" az "archaikus típus" rövid változata. Az "archaikus" szó azt hangsúlyozza, hogy e képzõdmények régtõl fogva léteznek.
    Az archetípus csak azt a pszichikai tartalmat jelenti, amely még nem került tudatos feldolgozásra. Ezek tehát nem általánosan elfogadott szabályok és szokások, hanem – ha szabad ezt a kifejezést használni – "érzékelt, de nem tudatosult" dolgok.


    Álarc nélkül szebbek vagyunk

    A kollektív tudatalatti fogalmának bevezetésével Jung nem tagadta annak egyéni megfelelõjét sem, melyet a következõképpen értelmezett. Egy és ugyanazon emberben "több személyiség" is lehet. A jellem kettéválása teljesen normális jelenség. Ha különbözõ körülmények között megfigyelünk valakit, tapasztalhatjuk, milyen gyorsan megváltozik az illetõ jelleme és viselkedése.
    Az emberek kénytelenek minimum két különbözõ szférában mozogni: otthon és a munkahelyükön. E két teljesen eltérõ környezet determinálja a jellem kettéválását. Nem ritka eset, hogy a társadalmi életben felettébb energikus, bátor és törekvõ emberek a családon belül szelíd, szívélyes, engedékeny és gyenge egyéniségnek bizonyulnak. Vagy pedig megfordítva.
    Melyik a valódi a kettõ közül? Hol van az igazi egyéniség?
    "Nézetem szerint", mondja Jung, "a feltett kérdésre a következõképpen kell válaszolni: a kettévált jellemû embernek nincs igazi jelleme. Õ egyáltalán nem egyéni, hanem kollektív ember. Kollektív, azaz megfelel a külsõ körülményeknek, amelyek megfelelnek a közös elvárásoknak. Ha egyéni volna, akkor -- tekintet nélkül a különbözõ elvárásokra -- egyetlenegy jelleme volna, és nem idomulna a szituációnak megfelelõen".
    Azonban minden ember egyedi, következésképp – individuális. Emiatt Jung úgy vélte, hogy a kettévált jellemû ember tudatalatti módon individuális. Szituációról szituációra változtatja az álarcát, s ezzel félrevezeti a többieket. Azonban gyakran önmagát is becsapja arra vonatkozóan, hogy milyen is az õ jelleme. A különbözõ szituációkban más és más álarcot ölt, s ezért soha nem láthatja a saját igazi arcát. 
    Jung az álarcot "Perszónának" (így nevezték az ókori színészek álarcát), a belsõ jellemet pedig "Léleknek" nevezte. Ahogy a külvilág alakítja az Álarcot, úgy formálja a Lelket a tudatalatti.
    A Perszóna (az Álarc) tehát egyfajta, a külsõ körülményekhez igazodó alkalmazkodási reakció, viselkedés. A Perszóna az ember látható jelleme. S hogy a Lélek milyen, azt gyakran nemcsak a környezet, de még maga az egyén sem tudja.
    A Lélek azonban tartalmazza mindazt, ami nincs meg az Álarcban. Például a külsõre kegyetlen, gátlástalan és megközelíthetetlen zsarnok belül igencsak önállótlan, félelmektõl és kételyektõl gyötrõdõ egyén. Vagy egy teljesen feminin jellegû nõrõl "hírtelen" kiderül, hogy erõs akarattal és kitartással rendelkezik. 
    Ezek az ellenétek könnyen megmagyarázhatók. Mind a Lélek, mind pedig az Álarc egyaránt rendelkeznek férfias és nõies jegyekkel, tehát minden e tulajdonságok arányán múlik.


    Megtanultál-e örülni az akadályoknak?

    Ez a mondat egy tibeti templom falán található. Nem tudom, ott vagy valahol másutt talált-e rá Alfred Adler osztrák pszichológus, de éppen ez a mondat közvetíti legjobban tanainak jelentését.
    Adler úgy vélte, hogy gyermekkorától kezdve minden ember saját teljes értékûsége hiányát érzi, ezért egész életében igyekszik legyõzni gyengeségeit, hogy végül teljes értékûnek érezhesse magát.
    Az a vágy, hogy erõsnek érezzük magunkat, egyeseket a hatalomhoz, másokat egy homályos végcélhoz, a "tökéletességhez", megint másokat az alkotáshoz juttat el.
    Más szóval, a hatalom megszerzésére irányuló törekvés, a megismerés, az alkotás vágya csupán a tökéletlenség érzésének tudatalatti kompenzációja. De minél jobban kifejezésre jut valakinél a hatalmi törekvés, annál kevésbé fejlett nála a társadalmi kötelességtudat. Az az embertípus, amely túlságosan sokat foglalkozik magával és személyes hatalomra tör, nagyon gyakran saját rabszolgáinak tekinti az embereket, akik csak rosszat akarnak nekik. Az ilyen embernek az egész emberiség és annak problémái idegennek és távolinak tûnnek. Abban tehát, hogy a hatalom uszályába került emberek gyakran élik át saját tökéletlenségük érzését és választóik iránt közömbösek, nincs semmi különös.
    Többségünk számára fontos, hogy jelentõségünk tudatában legyünk. Mihelyt tapasztalni kezdjük társadalmi hasznunk hiányát, erõsödni kezd bennünk a tökéletlenségi érzés.
    Hogyan alakul ki ez az érzés?
    Ha a gyermek valamilyen testi fogyatékossággal születik, például csúnya, alacsony növésû vagy túlságosan kövér, ezt – a néha általa kitalált – hibát úgy fogja fel, mint boldogulásának akadályát, s életstílusát abban leli meg, hogy e "fogyatékosságát" maszkírozza.
    Vagy vegyük az úgynevezett "kegyetlen" gyermekeket. Õk mindenütt csak ellenséget látnak, és úgy viselkednek, mintha egy ellenséges táborban lennének. Ez pedig nem más, mint a figyelemfelkeltés, a tekintély "kiharcolásának" eszköze. Amikor az ilyen gyerekek felnõnek, a másokhoz való viszonyulásuk ugyanaz marad.
    Azonban a legnépesebb kategóriát feltehetõen az elkényeztetett gyermekek alkotják. Õk a világmindenség központjának tekintik magukat: körülöttük különbözõ röppályákon keringenek a szülõk, nagymamák, rokonok, üstökösként átrepül egy-egy zene- vagy angoltanár. Amikor pedig elérkezik annak ideje, hogy a saját lábukra álljanak, úgy érzik, mintha a paradicsomból ûzték volna ki õket, hiányzik nekik a lelki melegség, és sehogy sem tudnak egyetértésre találni más emberekkel, különösen nem a férjükkel vagy a feleségükkel, akik ugyanolyan "kozmikus nagyságok", mint õk maguk.
    A pszichoterapeuta feladata abban áll, hogy megtalálja a korai életkorban elkövetett hibákat, amelyek maguk után vonták a kisebbségi érzés kialakulását, megmagyarázzák õket a páciensnek, és a hibákhoz vezetõ mechanizmusok tudatosításával utat mutassanak a lelki egyensúly visszanyeréséhez.
    Adler elveti a velünk született képességek létezését. Úgy véli, hogy az összes emberi vívmány a helyes oktatás, igyekezet és a megfelelõ gyakorlás eredménye. A legnagyobb eredményeket az ember nem öröklött tulajdonságainak, hanem az útjába kerülõ akadályokkal vívott állandó heves harcnak köszönheti. "Adjanak nekem egy tucat egészséges gyereket és nevelésüknek megfelelõ környezetet. Garantálom, hogy a közülük találomra kiválasztottat bármilyen foglalkozásra – orvos, jogász, koldus vagy tolvaj – kitanítom, függetlenül tehetségétõl, hajlamaitól, képességeitõl, elhivatottságától" – állítja most már nem Adler, hanem a behaviourista Watson. A behaviourizmusról azonban egy kicsit késõbb ejtünk szót. Elõbb hallgassuk meg, mirõl beszélne nekünk a neo-freudista Erich Fromm, ha megjelennénk a rendelõjében.


   Az Én és az Ál-Én

    Élete során az ember egyre inkább tudatosítja magában individuális jellegét. E folyamat a többi embertõl való elkülönüléshez, magányhoz vezet.
    Ezen kívül, minden emberben van egy bizonytalanság érzés, hiszen a társadalom rendszere ránk erõlteti ritmusát, miközben kis fogaskerékké akar alakítani bennünket. A pszichoanalízis segítségével –- ellentétben Adler kollégámmal – nem a kisebbségi érzéstõl, hanem a reménytelenség érzésétõl igyekszem megszabadítani betegeimet. 
    Elõször azonban nézzük meg, mi magunk hogyan próbáljuk magunkat hozzáidomítani a világhoz.
    A gyermek, aki fölött apja zsarnokoskodik, úgy védekezik, hogy érzelmi rendszerét a feltétel nélküli engedelmességhez idomítja. Amikor felnõ, abban találja örömét, hogy aláveti magát felesége, anyósa, fõnöke akaratának. E megközelítésben van egy adag mazochizmus.
    A másik gyerek egyrészt fellázad az apai tekintélyuralom ellen, másrész viszont másolja annak viselkedését. Így esetleg élete értelmét a szadizmusban, uralmi hajlamokban, a zsarnokságban leli meg.
    Az önigazolás, valamint saját gyengeségünk elõli menekülés egyik módja a külvilág elpusztítása, de nem azért, hogy egy újat hozzunk létre, hanem csak úgy. Ahhoz, hogy megmeneküljünk a reménytelenség érzésétõl, a legegyszerûbb, ha ösztönösen lemondunk egyéniségünkrõl és azt a viselkedési és gondolkodási mintát sajátítjuk el, amelyet ránkerõltet a társadalom. Ez esetben az ilyen ember Én-jét az Ál-Én, a gondolatokat pedig az álgondolatok váltják fel. Az emberek többsége ilyen, de persze magától senki sem volna hajlandó elismerni, hogy Õ nem Õ, hanem csak egy Ál-Õ. Az ember olyanná válik, amilyennek mások szeretnék õt látni. Ezt a mechanizmust a védekezõ színhez hasonlíthatnánk, amely bizonyos állatokra jellemzõ. Annyira beleolvadnak a környezetbe, hogy alig lehet õket megkülönböztetni tõle.
    Az, aki megsemmisítette magát, és a körülötte levõ automaták millióihoz hasonlóan maga is automatává vált, többé már nem érzi az egyedüllét és a bizonytalanság érzését. Ennek viszont az egyéniség elvesztése az ára.
    Megmagyarázom, mire is gondolok. Tegyük fel, hogy többségünk csupa egyéniség, akik képesek gondolkodni, érezni és úgy cselekedni, ahogy nekik tetszik. Mindenki õszintén hiszi, hogy õ az csakis õ és, hogy gondolatai, érzései, vágyai valóban az övéi.
    Amikor valaki azt mondja, "én úgy gondolom", mindenekelõtt azt vizsgáljuk, igaz vagy nem igaz, amit gondol, nem pedig azt, hogy vajon õ gondolja-e. Azonban az "én úgy gondolom" kifejezés távolról sem jelenti azt, hogy ezt igenis én gondolom.
    Képzeljük el a következõ szituációt. Szeretnénk megtudni, milyen idõ lesz, ezért megkérdezünk egy halászt és két városlakót. Eközben elõre lehet tudni, hogy mindhárman meghallgatták a rádióban a meteorológiai elõrejelzést. A halász elkezdi mérlegelni a szélirányt, a hõmérsékletet, a páratartalmat és más tényezõket, s így eljut egy többé-kevésbé határozott végkövetkeztetéshez. Valószínûleg visszagondol az idõjárás jelentésre, amit bemondott a rádió, nekünk viszont a saját véleményét, azaz saját gondolatainak eredményét fogja elmondani.
    Az egyik városlakó tudja, hogy nem igen ért az idõjáráshoz s azt mondja: "Nem tudok dönteni ebben. Mindaz, amit tudok, az az idõjárás jelentés". A másik városi ember egy másik embertípushoz tartozik. Úgy véli, hogy köteles minden kérdést megválaszolni, ezért rövid gondolkodás után közli velünk az õ saját véleményét, amely tökéletesen egybeesik a rádióban hallott idõjárás jelentéssel. Kérdést teszünk fel neki a bizonyítékokról, mire azt válaszolja, hogy a szélirányból, a hõmérsékletbõl és más egyebekbõl következtetett erre. Emberünk magatartása elsõ látásra ugyanolyannak tûnik, akárcsak a halászé. Ha viszont mélyebb elemzést végzünk, nyilvánvalóvá válik, hogy az "õ" véleménye egyáltalán nem az övé, hanem másé, amit sajátjaként állít be; s valóban azt hiszi, hogy önálló gondolkodás révén jutott erre az eredményre. Anélkül, hogy minderrõl tudomása lenne, kialakult benne az önálló vélemény illúziója, holott valójában másokét tette magáévá.
    Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg ha tanulmányozzuk az emberek véleményét, például a politikáról, azon események értelmezésérõl, amelyek az országban történnek vagy történtek. Kérdezzük csak meg valamelyik újságolvasót, miként vélekedik a kormány legutóbbi személycseréirõl vagy a mezei rágcsáló kártevõkrõl. Az újságban olvasottakat mint "saját" véleményét fogja elõterjeszteni, s ami a legfontosabb, tökéletesen hisz abban, hogy amirõl beszél, az õ saját szellemi produktuma.
    Ugyanígy alakul ki a tömegek véleménye a mûvészetekrõl. Az átlagember, aki Raffaello vagy Van Gogh képeit nézi, gyönyörûnek, mély benyomást keltõnek tartja õket, ugyanakkor a képek nem váltanak ki benne belsõ visszhangot. Gyönyörûnek tartja õket, mert tudja, hogy ezt várja el tõle a környezetük. Ez az embertípus feltétlenül "el van ragadtatva" a mûvészi játéktól mind a színházban, mind pedig a koncertteremben.
    Mindaz, amirõl beszéltünk, nemcsak a gondolkodásra, hanem az érzelmekre, vágyakra, szándékokra is érvényes. Sokan meg vannak gyõzõdve, hogy ha akarnak valamit, akkor azt tényleg akarják. Viszont a szándékok sokszor csupán a vágyak illúziói, az elhatározások pedig nem a mi elhatározásaink, hanem olyanok, amelyeket kívülrõl erõltettek ránk. Mi viszont sikerrel gyõzzük meg magunkat, hogy mi jutottunk az adott elhatározásra. Pedig a valóságban kényelemszeretetbõl, illetve ösztönös félelembõl csupán mások elvárásainak vetjük alá magunkat.
    A valódi gondolatok, érzések és szándékok álgondolatokra, álérzésekre és álszándékokra történõ felcserélése végsõ soron a valódi egyéniség ál-egyéniségre való felcseréléséhez vezet.

Read 3703 times Last modified on July 29 2014

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.

1 comment

  • Comment Link Margó January 04 2008 posted by Margó

    Nagyon jó ez az íromány, sok dologra rájöttem amit eddig is láttam , tudtam de nem voltam benne biztos, hogy helyesen gondolom e.

Read 22479 times 0
Nyelvdiagnosztika
{mosimages}Nyelvünk elárulja, ha a szervezetben nincs minden rendjén A nyelv bizonyos elváltozásaiból a népi gyógyászat és a klasszikus orvostudomány egyaránt…
Read 21210 times 2
A születéskő
A születéskő fogalmának kialakulása időszámításunk első századában kezdődött. Régebben az évet tizenkét állatövi periódusra osztották, mindegyiket egy-egy drágakő jelképezte. Amikor…
Read 14076 times 3
Erõs paprika, az okos fájdalomcsillapító
Az erős paprikából kivont kapszicin segítségével egyedülálló, új típusú fájdalomcsillapító kifejlesztésén dolgoznak magyar kutatók. A hazánkban népszerû fûszernövény a népi…
Read 12211 times 6
A banán
A legismertebb trópusi gyümölcs, amely lassan felszívó­dó cukrokat tartalmaz, melyek emelik az energiaszintet. A banán nagy mennyiségben tartalmaz B-vitaminokat, amelyek…
Read 11233 times 1
A szervezet megtisztitása
   Hogyan mossuk át belso szerveinket mosópor nélkül?       Talán bizony akadnak olyanok, akik a beleiket, veséjüket vagy tüdejüket…
Read 10257 times 1
A barnarizs
Az anyatej után ez a legkiegyensúlyozottabb táplálékunk. Ha semmi mást nem ennénk, akkor sem történne bajunk, sõt harmóniában és boldogságban…
Read 10038 times 2
Diéta kövéreknek és soványaknak
     Az evés örömélményt nyújt az embernek, melytõl semmi esetre sem szabad megfosztani. Ezért aztán a diéta fogalmát nem úgy…
Read 9961 times 0
A homoktövis jótékony hatásai a különböző szervi betegségekben
Keringési betegségek Az atherosklerosis (érelmeszesedés) folyamatának megelőzésében jelentős hatása van a teának, húsolajnak és tablettának. Ez különösen elhízott,magas vérnyomással rendelkező…
Read 9290 times 2
A bíbor kasvirág
Echinacea purpurea Gyógyászati célokra hol gyökerét vagy virágját, hol az egész növényt használják. Ezekbõl fõleg alkoholos kivonatot készítenek, mely gyógynövény…
Read 9005 times 2
A homlok
Megkülönböztetünk magas és alacsony homlokot, valamint sima és barázdált homlokot. A magas homlok nem a kopaszodás által megnyúlt homloki részre…