A történelmi banán

Valószínûleg Napóleon volt az elsõ Európában, aki megkóstolta a banánt, mármint azt, amelyik szerencsésen átvészelte a Martinique-tól Európáig tartó hoszszú út viszontagságait. A gyümölcsöt egyébként feleségének, Joséphine-nek az anyja küldte a császárnak. De ha ekkor még nem is, számûzetésében, Szent Ilona szigetén, biztosan fogyasztott banánt. E rumban sütött gyümölcs az egyik kedvence volt.
A banán õshazája Délkelet-Ázsia lehetett, ahol már 4000 évvel ezelõtt ismerték. Plinius elbeszélése szerint Nagy Sándor katonái is megkóstolták indiai hadjáratukon ezt az egzotikus gyümöl-csöt. Észak-Egyiptomba és a Közel-Keletre elõször arab kereskedõk vitték a VII. században. Innen hódította meg aztán az egész fekete földrészt.

A portugáloknak a XV. század elején sikerült banánsarjakat áttelepíteniük nyugat-afrikai lerakatukból a Kanári-szigetekre. Ezzel egy idõben kezdték meg az elsõ ültetvények kialakítását is. Egy spanyol dominikánus szerzetes, Thomas de Berlengas, Panama késõbbi püspöke vitte magával a banánt 1516-ban az Újvilágba, pontosabban Santo Domingóba. A karibi földön pompásan növekedtek a cserjék, és a növény rövid idõ alatt elterjedt az egész szigetvilágban, majd az amerikai földrészre is átkerült. Az indiánoknak azonban nem volt szükségük táplálékként a banánra, hiszen - a gyarmatosítók megjelenéséig - volt elég ennivalójuk. Ám miután csaknem teljesen kiirtották õket, az Afrikából Latin-Amerikába hurcolt rabszolgák többségének ez lett az egyik fõ tápláléka.

Észak-Amerikában kezdetben nem sok figyelmet szenteltek a banánnak. Mivel igen romlékony volt, nem lehetett exportálni. Ez a helyzet azonban egy csapásra megváltozott a szállítás fejlõdésével: 1870-ben megépült az elsõ vasútvonal az õserdõben. Az amerikai függetlenség kivívásának századik évfordulóján, 1876-ban Philadelphiában rendezett kiállításon a banán végleg gyõzött. Darabonként tíz centért árusították, pontosan annyiért, amennyiért másfél liter tejet. A közönség mégis el volt ragadtatva a sárga gyümölcstõl, és ezzel kezdetét vette tervszerû piacra dobása, amely együtt járt a „banánköztársaságok" máig is tartó gyászos történetével. A XIX. század végén már 11-16 millió fürt banánt importált az Egyesült Államok Közép-Amerikából.

Európában nem volt ennyire látványos és viharos e gyümölcs elõretörése. Kizárólag a Kanári-szigetekrõl hozták be a törpebanánt, majd gõzhajókkal szállították Angliába. A Brockhaus Lexikon 1901-es kiadásában ez áll: „A banánnak lisztes, édeskés húsa van, szaga ecetsavamilra emlékeztet. Németország behozatala jelentéktelen." Bár a lexikon szerint kellemetlen az íze, 1909-ben kereken ezer fürtöt adtak el belõle Németországban. És mindez még azelõtt történt, mielõtt az elsõ hûtõgépekkel és ventilátorokkal ellátott banángõzösök elindultak volna ingajáratukra Las Palmas és Anglia partjai között. A németek hiába fáradoztak azon, hogy saját gyarmataikról, például Kamerunból hozzanak be banánt, technikai hiányosságok miatt nem jártak sikerrel. Közben pedig egyre nõtt a kereslet: 1913-ban már több mint kétmillió fürtöt importáltak. A következõ évtizedekben a banán a kozmopolitizmus és az egzotikum jelképe lett. Ennek az eufóriának vetett véget a nemzetiszocialista propaganda. „Német, maradj német, s jusson eszedbe, német gyümölcsöt egyél, s ne banánt tömj csak magadba!" - hirdették plakátjaikon. Persze ennek ellenére fogyasztották a banánt, legalábbis amíg kapható volt.